Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok
Ivan Edmundovics kilépett az utcára. Oroszos szabású, derékban szűk, prémbéléses kabátjának széles gallérját felhajtotta, nyaka köré vastag kendőt csavart, mely az orrát is elfedte és a fekete báránybőr süveget homlokába húzta, de még így is fázott. Cingár alakja a vastag prémkabátban esetlen és furcsa volt, szeme könnyezett a hidegtől. Meghajolva járt, hogy minél kisebb felületen legyen kitéve a hideg szélnek.
Két hete, hogy csaknem szakadatlanul havazott, de már az első hó megjötte előtt keményre fagytak a sáros utak. A gyárépülethez támaszkodó lakóház pirostéglás kéménye kövérkés, vidám füstöt eregetett, a faházak tetejéről is vékony füstfelhők emelkedtek jobbra-balra a szürke november délelőtti égbolt felé. A nap helyét csak egy valamivel világosabb folt jelezte, honnét sugarasan áradt szét a környező, összeolvadt szélű szürke felhőkre valami kevés fényesség.
Mély csend volt. Az úton szembejövő alacsony parasztszánok zajtalanul siklottak a keményre letaposott, szennyes, szürke havon, a lovak hegyes patkói tompán, alig hallhatóan dobogtak és a csendet csak még észrevehetőbbé tették. A ház előtt levő padokat és az útszéli derékmagasságú cölöpöket elfedte a magas hó.
Ivan Edmundovics óvatosan lépkedett a csúszós gyalogúton. Mióta az első hó leesett, először jött ki a szabad levegőre!
Első nap örült a fehér hólepelnek, mely mesebeli kastéllyá varázsolta a könyék vedlett faházait, a második nap a szemét kápráztatta a csillogás, a harmadik nap már ijedtséggel és félelemmel töltötte el a némaság. Kietlen volt minden. Untatóbb és szürkébb, reménytelenebb és vigasznélkülibb, mint a szürkeség. Börtönbe zárt rabnak érezte magát, kinek cellája őrizet nélkül áll a végtelen hómező közepén. Sehol sincs őr, de még sincs remény a szabadulásra, semmiképpen!
Ha legalább beszélni lehetne valakivel! Dornhut már két, nem, három hete, hogy elutazott. Levele jött hazulról, egy napig senki sem látta, másnap kisírt szemekkel jött az ebédhez és az este elutazott. Jóformán el sem búcsúztak. Üzenetet, levelet nem is küldött vele. Kinek is! Megvetette gyávasága miatt, de egyben irigyelte. Régi élete, melyet eddig megutáltnak, gyűlöltnek tartott, lassanként csábítani kezdte.
Naphosszat a pamlagon hevert és aludt vagy cigarettázott. A félhomályos szobában különös alakok keltek életre a cigaretta kékes füstjéből.
Legtöbbször a csúnya, rongyosruhájú, nagyszakállú törpét látta, aki gúnyos mosollyal rázta az éles hangú fakolompot, néhányszor régen elhalt apja nézett feléje a vékony füstfelhőkön keresztül és egyszer Lénát vélte felismerni a füstkarikák szeszélyes vonalaiban.
Anyjára alig gondolt.
Annyira elszakadt már régi életétől, annyira múlttá változott már számára, hogy a múlt ködén keresztül szinte megszépült minden.
A diákélet, a behavazott kis kocsmák, a deresbajuszú, békésen sörözgető nyárspolgárok és az illatos, részegítő forralt bor. Néha valósággal gyötörte a vágy, hogy beszélgessen valakivel, álmos, szédülő fejjel betámolygott a közös ebédlőbe, leült az asztal mellé, amely fölött már kor délután barátságosan sárga fénnyel égett a lámpa. Már-már szólásra nyitotta a száját, de mindig elakadt a hangja. Vagy egy beszélgetés ütötte meg a fülét és halálos unalommal töltötte el, vagy valamelyik gyűlölt és megunt arc látása fagyasztotta a szót torkára. Csalódottan felkelt és lehorgasztott fejjel dűlt le megint a szobájában a pamlagra.
Olvasni nem volt kedve. Ha valamelyik kedvenc könyve akadt kezébe, felnyitotta, cirógatóan végigsimította gyermekszemének tekintetét a nyomtatott sorokon és sóhajtva újra összecsukta a könyvet.
- Majd máskor, - gondolta - majd később... Akkor.
Megint a régi átmeneti életébe csöppent bele és nem akarta azt a kellemes hangulatot, amit a jól ismert és kedvelt könyv olvasása okozhat, meggyalázni azzal, hogy ilyenkor, ilyen levert és szomorú hangulatban olvassa.
- Majd máskor - gondolta bizonytalanul, - ha süt a nap, ha nem lesz semmi gondom, ha megelégedett leszek már végre, egyszer önmagammal, akkor...
Ez az "akkor" nagyon bizonytalan időmeghatározás volt. Úgyszólván kamaszkora óta biztatta ezzel magát és minden tervét, minden elhatározását erre a bizonytalan időpontra halasztotta.
- Elkezdek valamit tanulni. Oroszul. Annak talán hasznát veszem, meghalok az unalomtól.
Élete tényleg nem nyújtott valami sok szórakozást. Pár betege, a gyár néhány fáradt, elhasznált munkása és löttyedt idomú, rosszagú munkásnője, nem vették túl sok idejét igénybe. Vagy nem volt semmi bajuk a fáradtságon, kihasználtságon és rosszul tápláltságon kívül, vagy már nem segített rajtuk sem az orvos, sem a patika. Ezek szépen hazamentek a vizsgálat után, lefeküdtek, ahogy a doktor parancsolta és két vagy három hét múlva, - ha annyira érdekelte volna, hogy emiatt a pamlagról felkeljen, - kényelmesen, az ablakból láthatta volna a temetésüket. Az apró, dohos levegőjű faházakban tüdővész pusztított a gyári munkások között és az üzemi szerencsétlenség sem volt a primitív felszerelésű gyárakban ritkaság.
Ivan Edmundovics, hát feküdt a pamlagon és unatkozott.
A lankasztó, halálos unalmat tagjaiban érezte és idegességtől gyötört teste naponta új meglepetésekkel szolgált. Néha mellében érzett szúró különös fájdalmat, ismét máskor karja hanyatlott alá, fáradtan, erőtlenül és arra sem volt képes, hogy a cigarettát szájához emelje.
Felkeljen mégis és olvasson valamit? Majd, félóra múlva, ha lámpát lehet gyújtani, vagy holnap reggel, majd korábban kel. Nem tesz jót ez a sok alvás.
Borzongva fordult el az ágytól, melyben zűr-zavaros ijesztő álomba merülve tölti vég nélküli éjszakáit, de fáradt tagjai szinte öntudatlanul az ócska viaszkosvászon pamlaghoz vonszolták és napközben is aludt néhány órát.
Az alvástól való csömöre nőttön-nőtt és rémülten gondolt arra a mihamarabb bekövetkező időre, amikor majd alvással sem rövidítheti meg többé a napnak végtelenül hosszú huszonnégy óráját.
Mert álmai nagyon kínozták. Legtöbbször minden értelem nélkül zűr-zavaros álmok voltak ezek, amelyekből felébredve ólomsúlyúaknak érezte tagjait, feje fájt és sírni tudott volna, mert a mellén érezte lélegzetelfojtó nyomásként a szürkeséget. Ernyedt karjainak végén fáradt, tehetetlen ujjak voltak, még arra sem elég erősek, hogy a gyufásdobozt átfogják. Kihullott kezéből. A cigarettát is kieresztette vékony, vértelen ajkai közül, az a takaróra esett.
A vakító fehér hó szürkére tompult reflexeket küldött a fehérbútorú szobába.
Vigasztalan, rettenetes fehérség...
... Szinte szaladva járt a fagyos havon, mikor minderre visszagondolt. Már kissé megszokta a hideget, vastag kesztyűjének hátával óvatosan letörölte a könnyeket, amiket a hideg sajtolt.
Megállt.
Be kellett hunynia szemét egy pillanatra. Kápráztatta a fehérség. Fülei égtek.
Az egyforma szürke ég már alig pár lépésnyire lehajolt és egybeolvadt a szürkeségbe vesző befagyott, behavazott tóval. A hegyek nem is látszottak.
- Milyen szűk a szemhatár!
Még mindig fázott egy kevéssé, de kényszeríteni akarta magát egy hosszabb sétára. Félt a megszokott, édeskés orvosságszagtól, a jól ismert merevvonalú, fehér bútoroktól, borzadozott attól, hogy viszontlássa a fáradtrugójú viaszkosvászon pamlagot.
- Csak tovább, ki a tóra!
Apró suhancok szánkáztak néhány gyarlóan megszegezett deszkadarabon. Fülük, orruk veres volt a hidegtől, ujjatlan vastag kesztyűjüket lehúzták, hógolyókat gyúrtak és dobálni kezdték az orvost:
- Hideg van bátyuska, nagyon hideg van, - kiabálták utána gúnyosan.
Az orvos előbb kedélyeskedni szeretett volna, megállni és keményre gyúrt hógolyókkal visszadobálni a vidáman nevető gyerekeket. De egyre sűrűbben jöttek a hólabdák. Ivan Edmundovics már bosszankodott.
- Szemtelen kölykök! Az utcagyerekek mindenütt egyformák!
Még jobban lehúzta nyakát a gallér alá és gyorsabb lépésbe kezdett.
Milyen jó illatuk volt nemrég ezeknek a nyírfáknak! Akkor még szeretett sétálni, esténként különösen. Most a fák is unatkozva meresztgetik behavazott karjaikat.
A "Halászok temploma". Egészen fehér és szürke. Nyáron pedig milyen vidám épület. Piros bádogteteje van. Most varjúsereg tanyázik a behavazott tetőn. A kettős kereszten is, egy, kettő, három varjú ül.
- Vajon nem itt volt egyházfi az a részeg disznó? Alexej Oszipovics? Úgy emlékszem itt! Ki hitte volna, hogy felgyógyuljon., Most bolond és mindig vigyorog. Tulajdonképpen irigyelhetném! Jókedvű! Egylábon táncol. A másik lába sohasem lesz egészséges. Nyílt törés volt és rosszul forradt. Nem az én hibám! Egy pillanatig nem maradt nyugton az a gazember. Még önkívületben sem!
A háta mögött újból felhangzott a gyerekek lármája. Énekeltek:
A pétervári prospekten
Szeretnék most lenni...
Megszólítanám az orvost
S nem tudna felelni!
Ugyanazt az együgyű parasztnótát. Azt a vég nélküli melódiát. Pedig ez már hosszú ideig kínozta egyszer.
- A régi húzós-kút. Léna!
Gondolatai eszeveszett körtáncot jártak. Az eszelős egyházfi, a kolduló Anna Mihajlovna és Vánja. Tavaszra meghal. Egész biztos. Léna! Milyen puffadt és undorító volt a holtteste!
A temetés előtt látta egy pillanatra. Csak az ajtóból. A koporsó még nem volt leszegezve. Látszott, hogy erőszakkal gyömöszölték be a három szál deszka közé. És zöld volt az arca, a kezeit már kikezdték a halak.
- Rettenetes!
Orrában érezte a bűzt.
Pedig mindmáig nyugton hagyta az a gondolat. Igaz, néha eszébe jutott a lány, de csak egy pillanatra. Egyszer világos délután víziója is volt, mikor pamlagon feküdt és cigarettázott. De még ennyire soha nem gondolta végig. Mindig sikerült elkergetnie a gondolatot magától.
- Embert öltem?
Vajon ő volt-e a gyilkos? Biztosan, egészen biztosan. Miért ölte volna máskülönben magát a tóba?
- Gyilkos!!
Most egy életen át ne tudjon szabadulni ettől a gondolattól? Regényhős legyen? Raszkolnyikov?
- Gyilkos?!
Hiszen ilyesmit nem igen vesz ő lelkére. Nem ilyen a természete. Kis dolgok jobban szokták bántani, mint a nagyok. "Azok a dolgok, melyek döntő befolyást gyakorolnak sorsunkra, legtöbbször nem élnek állandóan az öntudatukban". Így foglalta mondatba ezt egyszer. Törvény? Nem tudja senki! Semmit sem tudnak! Vallás? Mér régen túl van ezen, ámbár nem ateista.
- Gyilkos!!!
Hiszen mindig arra törekedett, hogy jó ember legyen. Ahogyan elképzelte a jó embert. Egyszer tért el ettől és lám...
- Hát helyesebb lett volna, ha érzelmeket hazudok, hogy vigasztaljam? Úgy is észrevette volna!
Elhagyta a várost és a tó előtt elterülő úton járt. A lába mélyen süppedt a szűz hóba. Rátért a szánútra. Kétoldalt a bokroknak csak a hegye látszott ki a hóból.
- Milyen különös ház ez? Az a félig kész, behavazott, vöröstéglás épület!
- Persze, akkor éjjel!
Valami furcsa kíváncsiság, - mely a gyilkosokat és a betörőket visszacsábítja tettük színhelyére - a ház felé vonta. Még jó messzire volt, mikor egyszerre orrában érezte azt a fojtó szagot.
- Rettenetes!
Elvágódott a hóban és nem volt ereje felkelni.
Nagynehezen féloldalt fordult, hogy lélegzethez jusson.
- Milyen jó hűvös! Most meg fog halni...
Bádogcsengők halk zaja és lódobogás...
Szmirnov, a különös öreg hangos szóval megállította a lovakat és begázolt a hóba. Megrázta az orvost:
- Hohó, még korán van aludni. Elfelejtettél betakarózni bátyuska, meghűlsz az éjjel és náthás leszel.
Húsz fok hideg volt!
Az orvos felnyitotta a szemeit:
- A törvény, a vallás.
- Talán idehozzam a pópát? No csak! Kelj fel hamarosan, csak a temetőben fekszenek a hó alatt - tréfálkozott Szmirnov.
Ivan Edmundovics magához tért. Most már nyitva tudta tartani a szemeit.
- Elaludtam? - kérdezte.
- Még pedig majdnem örökre, - morgott az öreg. Kár lett volna érted, bár nem tudom kit tiszteljek benned!
- A német orvos vagyok!
- Aha! A német orvos! No gyere galambom. Mindjárt jobban leszel.
Inkább emelte, mint támogatta. Az orvos még mindig támolygott. A szánkóhoz érve az öreg a szalma alá nyúlt és üveget vett elő:
- Ebből igyál egy kortyot. Ilyen medicina nincs a patikában!
- Mi ez?
- Csak igyál, ha mondom!
Ivan Edmundovics nagyot húzott az üvegből. Szeme könnybe lábadt:
- Mint a tűz - mondta rekedt hangon és köhécselt.
- Meghiszem azt! - dicsekedett Szmirnov. - Hát hova igyekszel bátyuska? Beteghez?
- Hát te hova mégy?
- Én? A vasúthoz.
- Veled megyek! Megy este vonat Moszkva felé?
- Még éppen elérjük.
Szmirnov melegen beágyazta szénába az orvost és vastag takarókat rakott feléje. Úgy ült mint egy puha, kényelmes ágyban. A szánkó nesztelenül, simán siklott a befagyott tavon, a bádogcsengők vidáman csilingeltek.
- Boldog farsangi utazás! - gondolta keserűen az orvos.
Szmirnov a lovakat bámulta és hallgatott. Az orvosnak sem volt beszélő kedve.
Az állomás előtt megszólalt az öreg:
- Ott jön ni a vonat! - és a hegyek felé mutatott. A kanyarulatban már előtűnt a sűrű füstgomolyag, már az egyes kocsikat is látni lehetett. Hosszú személyvonat volt.
Ivan Edmundovicsnak csak annyi ideje maradt, hogy egy papírpénzt dobjon az öreg Szmirnovnak, szaladva ment a vonatig és már becsapódott mögötte előbb a kocsi, aztán a fülke ajtaja.
A vonat megindult! Moszkva felé!
- És onnét?
Végigdőlt az ülésen. A fülkében egyedül volt. Fehérlő hómezők végtelen egymásutánja. Behavazott fák és apró, fából épült állomásházak.
Valami bódult idegességgel úgy érezte, hogy a vonat az ő erejét fogyasztja, a mozdony kínlódó szuszogása a mellét fárasztotta. Megkönnyebbülve lélegzett, ha a vonat megállt valamelyik kis állomáson. Boldogan, pihenést várva nyúlt el az ülésen egy pillanatra. De ahogy újra elindult a vonat, zsibbadt tagjaiban emésztően szállt fel a fáradtság és kicserepesedett ajkait összeszorítva bámult ki a párával befuttatott, homályos ablakon. A balvállát szokása szerint lejjebb húzta, a feje a jobboldalra billent.
- Moszkva felé! És onnét?