Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok

Havas András Károly: Árnyékok
- Regény -(II. vége)
XI.

Vad és végtelen mezőn járt. Későn éjjel lehetett, már jóval éjfél után. A lépések olyan különösen kongtak, mintha állandóan hídon ment volna...

Félt!

Sűrű, szurokfekete éjszaka!

Lány lépegetett az oldalán.

- Ki is ez a nő?

- Persze nem láthatlak ebben a sötétben! Hiszen olyan sötét van, hogy vágni lehetne...

És nevetett. De olyan különös, rekedt volt a nevetése...

- Azt hiszem, komolyan félek... Csak ne lenne ilyen sötét... Mindjárt tudnám, ki ez itt mellettem.

- Ki vagy...

A nő nem felel.

Különös, lila- és zöldfényű csillagok égtek a fejük felett és időnként ideges rezzenéssel kihunytak, mint az ívlámpa. Az egyik nagy zöld csillag hirtelen lefutott az égről, közeledett feléjük és kődobásnyira megállt a levegőben. Most már rózsaszínű fényben égett.

Hirtelen a lány felé fordult:

- Most mégis megtudom ki vagy! Látod, csak akarni kell... Hiszen ez Marja! De mennyire elhízott... Már nem tetszel fiam... Meg is mondom neked...

És még egyre hízik? A mosolygó, szőke hajú Marja, a kis prágai pajtás.

- Ne sírj Lénocska, persze most már tudom, hogy te vagy és nem a Marja. Jól van galambocskám, csak ne sírj.

- Ne bőgj hát, nem értesz meg, jól van, elveszlek feleségül. Tudom, úgy is csak azt akarod.

A gyerekekkel? Nem értem. Milyen gyerekekkel?

- ?

- Csökönyös vagy kis Marja? És szeszélyes. Ezért szerettelek, mert erősebb volt akaratod, az enyémnél, de azért is nem vettelek feleségül.

- !

- Már megint a gyerekek, hát hol vannak. Nem szóltál, hogy nekünk gyerekeink vannak Lénácskám!

Mennyi töménytelen gyerek, és még egyre jönnek. Szakadatlanul! A csillagok hirtelen a földre esnek, a fényük elhal és csupa abbahagyott, vöröstéglás ház lesz belőlük. Csorba szélű, nagy nyílások tátonganak rajtuk és szünet nélkül özönlik a sok gyerek. Egyingesek. Nyakuk irtóztatóan vastag és égő vörös, hosszú forradásokkal van borítva...

Csapzott hajuk van és a szakállukat bőröv szorítja derekukhoz. Mindegyik fakolompot tart a kezében és szünet nélkül lármázik vele. Rettenetes.

- Az Istenit! Rendre taníthatnád a kölykeidet.

- Megint kezdik. Belé fogok őrülni. Hallod!

Nagyot ordított, de már németül.

Ijedten felült az ágyon. Csend volt. Szemeit dörzsölgetve ült egy darabig.

- Milyen furcsa álom!

A kis asztalkáról cigarettát vett és rágyújtott. Mélyet szívott a füstből és megborzongott tőle. A fényképet vette a kezébe, amely a cigarettás doboz mellett hevert.

Lénát ábrázolta. Olcsó, szomorú és lehangoló vidéki fénykép volt. A háttérben hullámzó tenger felett gomolygó felhők úszkáltak, a lány pedig vékony nyírfakorlátnak támaszkodva, mereven előretett lábbal, görcsösen nézte az előtte álló virágcserepet.

Iván Edmundovics elmosolyodott. Megfordította a képet, melyet tegnap este jóformán meg sem nézett. A kissé gyűrött fénykép hátán gyerekes, próbálkozó írással három verssor:

Őrizd meg, amíg szeretsz!
S ha meguntál...
Lángok közé temesd!

kettészakította a képet és a sarokba dobta.

- Utálatos -, dohogott. Már ez a falusi is problémákkal szolgál. Szerelmet akar, emléksorokat ír és fényképet ad. Tegnap este is: "Oh, ha tudnád, hogy szeretlek!" Igen! Így mondta. Biztosan olvasta Lermontov-ot, itt még a parasztlányok is olvassák, szóval irodalmi szerelem! Nyomtatott példa után. Hiába ez az én szerencsém, - gondolta nekikeseredve -, úgy indult a dolog, hogy könnyebb fajsúlyú kalandot képzelni sem lehetett volna... No tessék. Szerelmes és érzéseket vár! Megbízást ad, hogy mit csináljak becses képmásával... A ringyó!

És dühösen a sarokba vágta a félig elszívott cigarettát a kép mellé.

Visszadőlt az ágyra.

- Ki az már megint? Kolompolnak a törpék? Most csak nem aludtam?

Mindinkább erősbödő kopogás hallatszott, végül már hangosan dörömböltek a fehérre mázolt szobaajtón.

- Ki az? - kiáltotta meglepetten.

Szűkölő, vinnyogó asszonysírás volt a válasz.

- Tessék, már reggel kezd ezentúl jeleneteket, - gondolta kétségbeesett dühvel.

Ruhát kapott magára és felrántotta az ajtót.

A küszöbön összekuporodva ülő asszonyba botlott, ki hangosan sírt. Mögötte sápadtan, kiegyenesedve állt Léna.

- Ki ez? - kérdezte az orvos a földön ülőre mutatva.

- Anna Mihajlovna az anyám!

- Hát mi baj van? Meghalt a Vánja?

- Nem! - felelte hidegen a lány, a Vánja nem halt meg, hanem jöjjön gyorsan Ivan Edmundovics, úgy félek, az apám! - olyan furcsákat beszél, és el van törve a csontja is.

- Régóta vártok!

- Már nagyon rég. Még nem is volt világos.

Hazudik - gondolta az orvos - látszik az arcán, hogy az imént ébredt fel.

- Gyere emeljük fel az anyádat - mondta.

A leány tekintete keményen villant rá.

- Mit akar vele?

- Hát csak meg kell várni, amíg felöltöztem! - vagy talán azt parancsolod, hogy így menjek? - kérdezte ellenségesen.

Léna vállat vont és segített egyre zokogó anyját egy székre ültetni. Az orvos az órára nézett. Még alig hajnalodott... Kapkodó mozdulatokkal öltözött.

Léna ezalatt körbejártatta tekintetét a falakon, a bútorokon, a mennyezeten. Az orvos hangos prüsszögéssel mosdott. Léna óvatosan sompolygott az ágy melletti sarokba, lehajolt és felemelte az összegyűrt és tépett fényképet.

Ráismert! Arca lángbaborult, felnyitotta száját, mintha szólni akarna, majd elsápadt és szótlanul ruhájába rejtette a képet. Egész teste remegett, a szája széle megvonaglott és hideg verejték gyöngyözött a homlokán...

- Mehetünk... - mondta az orvos, műszeres táskáját meglóbálva a kezében.

Léna gépiesen megmozdult. Karon ragadta a zokogó Anna Mihajlovnát és azt támogatva megindult az orvos nyomában. Mindhárman eltűntek az egyházfi félrecsapott tetejű házának düledező kerítése mögött.

Már melegen tűzött be a nap, mikor az orvos kimerülten visszatért. Tagjai fájtak a fáradtságtól, szeme szikrázott és füle zúgott. Kimerülten rogyott le a viaszkosvászon pamlagra, az ócska rugók hangosan felnyögtek. Nehéz és fárasztó munkája volt. Az egyházfi lába eltörött és fején hatalmas lórúgás okozta sebek tátongtak, egész teste sebekkel volt borítva. Hányszor küldött kötszerért, csoda, hogy reggelig bírta a vérveszteséget az egyházfi, hihetetlenül erős, szívós és egészséges szervezete lehetett, most egy roncs. Aligha marad életben. És még így is alig lehetett bekötözni. Folyton mozgott és dobálta magát, emelgette a törött lábát és kísértetfehér fejét felemelve a rongyos vánkosról, egyre beszélt. Litániarészletek és vad kocsmai szitkok váltogatták egymást, hogy aztán panaszos, gyermeki sírásnak adjanak helyet. Az egyházfi a fájdalomtól megkínozva sírva szólongatta önkívületében az Istent és az ördögöket.

Az orvos lehunyta szemét és azonnal elaludt. Kusza és vad álmok rémítették, undorító szájízzel rosszkedvűen ébredt fel késő délután. Minden szürke és unalmas volt, az élet céltalan és reménytelen.

- Brrr. Mindentől undorodom! Írtóztató!

Már kora délután beborult az ég és erős villámlás, mennydörgés közben hatalmas vihar zúdult alá. Most már csendes esővé változott. A szürke égbolt villogó, hatalmas tócsákban tükrözött vissza, a keskeny árok a ház előtt hatalmassá dagadt. Az eső csendesen dobolt az ablaktáblán. Az ágy mellett a félig behajtott ablakon becsapott a zápor és hosszú csíkban húzódott az ágy alá az esővíz.

Az orvos felkelt a pamlagról és cipőjét keresgélte. Az egyiket megtalálta az esővízben, egészen átázott, a másikat nem lelte. Végre a sarokban ráakadt. Az ott heverő cigarettavégek láttára gúnyos fintorra vonta arcát:

Őrizd meg, amíg szeretsz!

A fénykép már nem volt ott...

Kellemetlen idők következtek most az orvosra. Naponta átjárt bekötözni az egyházfit és minden sarokból, minden ablak mögött, amerre csak járt, magán érezte Léna hideg és szemrehányó tekintetét. Sértett gőg és fájdalmas megalázkodás volt ebben a nézésében és az őszi égbolt minden szomorúsága.

Az idő is hirtelen és korán ősziesre fordult. A szüntelen esőzés a sáros utcák, a kopaszodó lombú fák mind kínzó idegességgel töltötték el az orvost, fizikai fájdalmat érzett.

Másod és harmadnap még úgy ment át Alexej Oszipovicshoz, hogy többször aligha lesz rá szükség, de az egyházfi hallatlan szívóssága elbírta az óriási vérveszteséget és sebei gyógyulni kezdtek. Törött lábát sínekbe szorítva a rongytakaró felett hevertette.

Negyedik nap Léna megállította az orvost a pitvarban. Keményen, éles hangon kérdezte:

- Miért gyűlöl Ivan Edmundovics? Vagy csak megvet?

Az orvos elhárító mozdulatot tett kezével.

- Ugyan galambocskám, mi jut eszedbe? hiszen tudod, hogy szeretlek.

- Igen. - Mondta szemrebbenés nélkül a lány és előhúzta kebléből az összetépett, gyűrt fényképet. Nagyon sápadt volt.

Az orvos szabadulni igyekezett. Felháborodva kérdezte:

- Ugyan ki tette ezt? Ez gyalázat! Miért tépted el?

- Bátyuska... Ivan Edmundovics, legalább ne hazudj... - fordította hirtelen könyörgőre a szót Léna, úrnak nem való a hazugság. Te tépted el, pedig ráírtam, hogy mit tegyél vele.

Már sírt! Az orvost előbb egy pillanatra meghatotta ez a kedélyváltozás, holmi ellágyulást érzett, aztán dühösen pattintott ujjaival:

Tessék! Jelenet! Az elhanyagolt és meg nem értett nő. A bukott angyal és csábító, - gondolta keserűen.

Hangosan pedig azt mondta:

- Galambocskám, Lénocska, hát csak nem veszed ilyen komolyan. Szamárság ilyesmiért sírni, nem kár a szemedért? Ha tudtam volna, hogy ilyen komolyan veszed, de hiszen találsz magadnak más legényt, különbet mint én, magadhoz valóbbat. - És tréfát erőltetve megcsípte a leány állát.

Léna hirtelen kiegyenesedett és nagy erővel ellökte magától az orvost, hogy az a falnak esett:

- Ne nyúljon hozzám! - kiáltotta szenvedélyesen.

Aztán keményen kivágta az ajtót és kiszaladt a patakzó esőbe.

Ivan Edmundovics többször nem is látta élve.

A szomszédok mesélték, hogy látták egész nap eszelősen bolyongani, fedetlen fővel, átázott ruhában, egyik templomból a másikba. Legtovább a "Halászok templomában" volt. Itt majd két óra hosszat imádkozott a hideg kövön csúszkálva.

Emberfölöttivé puffadt, ijesztő és undorít holttestét csak két hét múlva hozták haza, forró, nyárvégi délután. A tóparton bukkantak rá a halászok nádvágás közben. Mindjárt akadtak olyanok, akik emlékeztek arra, hogy sikoltást hallottak valamelyik éjjel a tó felől, meg arra, hogy valaki egyre csak egy nevet kiabált, sírt bele az éjszakába.

Anna Mihajlovnának már nem volt könnye a leánya számára. A holttestet meg sem nézte és szótlanul tűrte, hogy a koporsót Ivan Edmundovics rendelje és fizesse meg. Csöndesen földelték el Léna Oszipovnát a temető sarkában az első őszi napok egyikén. Finom kékes-szürke köd úszott a régi temető öreg fái között, a falevelek meleg barna és vörös színben ragyogtak és időnként halk zizzenéssel hullott egy aranysárga levél a nyitott agyagos sírgödörbe. A levegőben békanyál úszott és ezüstfonalként ereszkedett le a sír körül álldogáló néhány kíváncsi asszony fejére. Pap nem volt a temetésen...

Ivan Edmundovics magábamélyedve állt a sír mellett. Nem érzett lelkifurdalást, csak valami szorongó kellemetlen érzése volt. Nehezen lélegzett és időnként fojtó köhögés kínozta. Ilyenkor furcsa ráncokba vonta húsos orrát és tanácstalanul nézett körül kínlódástól könybelábadt gyermekszemével:

"Igen! Ez az ősz!" - gondolta. "Mindnyájan meghalunk!"

Mikor a koporsót elhantolták, valami meghatottságot érzett és sikerült néhány könnyet kipréselnie:

- Sírkövet fogok neki állítani, amilyen ennek a népségnek tetszeni fog. Vörös márványból! Holnap, nem holnapután bemegyek Alexandrowóba.

Másnap nem ment el, azután lassanként elfeledte.