Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Figyelő
Gajdos Alfréd az új írógenerációhoz tartozik, mely az emberiség evolúciójába vetett hitet, jobb jövőt és emberi megértést hirdet. De, habár tudva hiszi, vagy talán éppen mert tudva, erőlködve hiszi ezt, néhol helytelen mezsgyékre téved. Tudatosan akar új és sokatjelentő lenni, de mégis eddig még nem hatotta át kellőképpen a korunkat is átgyúró mélységes optimizmus.
Verseskötetét két részre osztja. 1. A megtorpant ember. 2. Az emelkedő ember. Ezek a címek sokat ígérnek, de a beosztásra nézve megjegyzendő, hogy az egész könyv olyan értelemben autobiografikus, hogy szerző egymásután sorakoztatja föl a lelki alakulását jelző verseket. Tehát az éles ciklusszerű választásra nincs feltétlen szükség. Emellett mondái sajnos csupán az első részben felelnek meg pontosan a címnek, a másodikban az emelkedés sok helyütt csupán látszatos, ezek a versek sokat emlegetik, hogy "most már hinni kell", hogy "holnapot feszítő szent ige" legyen a költő szava stb., de alapjában véve kopott, fontoskodó, demagóg frázisokra is emlékeztetnek ezek az óhajok. Szerző ismétlődő rohamokkal szeretné meggyőzni önmagát, hogy semmisem hiábavaló. Reméljük hogy ez sikerülni fog, s erre a reményre van némi alap, mert várható fejlődésével, gondolkodásának megérzékeltető ereje, invenciója és elmélyedése is nagyobb lesz. A csillagok alatt c. kötetből egy meglehetősen rezignált alapvonású, végtelen és homályos jóságot sugárzó és kissé pongyola író arca látszik.
Ajánljuk neki a szabadabb formák szigorúbb kezelését, a szabad vagy részben szabad (rímes, de nem szabályos szótagú) vers nem könnyebbség kedvéért, hanem a lelki élet képeinek pontos lerögzítéséért van.
Bár Gajdos életet és holnapot nagybetűző kissé primitív modorossága mellett a mondanivaló sokszor súlytalan marad, versei mégis jelentőségesek, mert tisztultabb életre vágyó nemes ember őszinte megnyilvánulásai.