Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Figyelő
Nagyon érdekes ez a filmjáték, de csak egyetlen szempontból. Megmutatja azt, hogy tömeg előtt lehetetlen valamely dráma tragédiai motívumait idegen etikai alapon beállítani. Bebizonyítja, hogy a mai tömeg, még ha az egy luxus-mozi egyenként fejlettebb intellektusú nézőiből is áll, részben korunkból adódó etikátlansága, részben a keresztény etika alacsonyabbrendűsége miatt képtelen elfogadni Kelet magasabbrendű etikai világnézetét. Meg tudja érteni, de őszinte akceptálása ellen tiltakoznak érzései és ösztönei.
Egy példa mindjárt a darab elejéről. A fiatal hindu herceg a lázadók soraiban küzd zsarnok apja ellen. Az ütközet közben kedvező alkalom nyílik arra, hogy apját agyonlője. A herceg habozik, az istenektől kér tanácsot. Krishna isten megjelenik és azt mondja neki, győzze le bűnös szenvedélyét! A herceg megfogadja a tanácsot és halálos nyílvesszőt röpít apja testébe. A magasztosabb hindu etika szerint itt a bűnös szenvedély, a gyermeki vonzalomnak, az egyéni és családi érzésnek a közösség érdekei elé helyezése. A moziközönség határozottan meg van lepődve, mert a keresztény etika szerint itt a hercegnek éppen fordítva kellett volna az isteni figyelmeztetést értelmezni.
Lemondani az egyéni kielégülésekről a kollektív eszme érdekében, ez a keleti etika lényege és ez az etikai lényeg szükségszerűen gyökeréig különböző relációkat teremt meg az egyén és a tömeg között, mint az európai etika. A drámai történés mélyén levő mozgató erők pedig ugyanezek: a megadott relációk egyén és közösség között. Így azután nem lehet azon csodálkoznunk, hogy európai tragédiaformát építeni fel keleti etika bázisán, az majdnem olyan képtelen feladat, mint fából vaskarikát faragni. A "Krishna isten csókja" megalkotójának minden hiábavaló erőfeszítése ennek igazságát demonstrálja. Megpróbálta a szokványos drámagondolatot végigvinni az idegen konklúziók ellenére is, de az eredmény csak komikus vergődés lett. Trónbitorló miatt amerikai száműzetésben élő hindu trónörökös váratlanul abba a helyzetbe kerül, hogy visszakaphatja apja trónját. Ő azonban egy amerikai misszbe szerelmes és házasság előtt áll. Kettő között kell választani, feleségül venni menyasszonyát és ezzel elvágva maga előtt a trónrajutást, továbbra is a zsarnok trónbitorló uralma alatt hagyni a szenvedő milliókat vagy pedig lemondani egyéni szenvedélyéről és hazamenni felszabadítani és boldogabbá tenni népét. A herceg a keleti etika magas parancsát követve, a második lehetőséget választja.
Lehetetlen tökéletesebb jellemzést adni ennek a fordulatnak európai hatására, mintha idézünk egy hangot a mozinézőtér sötétjéből: "Nem is szerette akkor igazán!" A film megalkotója maga is nagyon jól érezte, hogy a mi közönségünket ez a megoldás nem tudja kielégíteni. Hogy a megoldatlanságnak és a le nem zártságnak kellemetlen hiányérzetét csökkentse olyan befejezést adott, amely azután etikai és drámai szempontból egyformán, összezavarta a darabot, csak azért, hogy kielégítse az európai közönség alacsonyabb érzelmi követelményét. Eléri ezt részben úgy, hogy a herceg lemondó elhatározását majdnem kényszerhelyzetnek tünteti fel. Tipikus európai, mai érzetnek tünteti fel. Tipikus európai, mai érzés, engedni a közösségnek - ha muszáj! Másrészt pedig az egyéni érzésről való lemondásért egy más egyéni kielégülés kárpótlását ígéri, a jövőt látó herceg előtt megjelenik későbbi szerelmi boldogsága. Pedig a film írójának még adódott volt a két jobb megoldási lehetőség. Ha mindenáron az európai gondolatot akarja érvényesíteni, akkor beállíthatta volna a herceg lemondását, mint sorsszerű tragédiát, hiszen az európainak az a tragédia, ha az egyén kénytelen alávetni magát a kollektivitásnak. A másik megoldás úgy alakulhatott volna, hogy a lemondásért megmutatja a kárpótlást, de nem a csinos jövendőbeli feleség alakjában, hanem etikus elmondásának eredményében, a nép boldogságában.
Így alakul ennek a filmjátéknak a mérlege a tömegpszichológiai és a formahatás szempontjából. Elsősorban mint kor- és világnézeti tünet érdekes, művészi nézőpontból azonban nem sok szót érdemel. A főszereplő, Rodolpho Valentino, mély és finom, egyszerű bensőséges eszközökkel ható szimpatikus művész. A rendezést, egész szokatlanul, kétfelé kell választanunk. Az egyes jelenetek tiszták, rendezettek, áttekinthetők és egytől-egyig pompás filmszerű beállítások. A film fölépítése viszont az elképzelhető leggyengébb és legfilmszerűtlenebb. Az egész dráma tulajdonképpen felírásoknak, legtöbb esetben szükségtelen felírásoknak óriási tömege, amelyekhez közbeszúrt filmjelenetek csak illusztrációkat adnak. Ennél rosszabbat egy film rendezésére nem is lehet mondani.