Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Figyelő
Aki azt hiszi, hogy a szeszélyes kedély, egyenetlenség, a tépett, szaggatott lelkivilág, formátlanság, a töredékes víziókban csapongó fantázia, logikátlanság, a hirtelen fellobbanó temperamentum, romboló ekrazit, az menjen el Szatmári Tibor zongoraestjére s hallgassa meg Schumann karneválját, fisz-moll szonátáját vagy C-dúr fantáziáját s meg fogja látni, hogy ezek a lelki jellemvonások, ha tényleg lelki jellemvonások és nem valami szándékos raffinéria modorosságai, épp olyan határozott formaépítő erők, mint a sokat emlegetett klasszikus harmónia erői. Szatmári zongorázása nemcsak az álklasszicizmust hirdetőknek ujjmutatás, hanem az álszeszélyeseknek, áleruptivoknak is, formátlanság, raffinírozott egyenetlenség sohasem fakadhat őszinte temperamentumból, a logikátlanság az önkényesség mindig csak mímeli az egyéni tépettséget. Az igazán, lényegükben groteszk, torz lelkek, maradéktalanul megnyilatkoznak anélkül, hogy "torzítanának". Az előadó művész egyedül az előadott mű szellemén keresztül fejezheti ki magát, akinek ez a keret szűk s rajta kívül eső utakat keres, az nem való előadóművésznek s ha véletlenül nagyon "muzikális" és nagy a kézügyessége, úgy használja képességeit becsületesebben, menjen el zongorahumoristának vagy gyorszongorázónak az orfeumba, ott eljátszhat miattunk akár három Chopin-etűdöt is egyidejűleg, hátulról előre, vagy ledarálhatja a Minuten-walzert tíz másodperc alatt. Előadóművészet nincs kongenialitás nélkül.
Nagyon természetes, hogy ahol az előadó jelleme rokonvonásokkal találkozik, ott a megnyilatkozás teljesebb, mélyebb. Szathmári Tibort is szívesebben üdvözöljük mint Schumann-interpretálót, mint mikor Bachot vagy Mozartot játszik. Schumannja sem a "teljes" Schumann, de elég ha az előadóművész egy-két jellemvonásra rezonál, elég ha egyetlen mozzanatot ragad meg, már az "igazi" Schumann fog megszólalni. A baj csak ott kezdődik, ahol rezonancia egyáltalán nincs, ahol nem a kompozícióból kiáradó hullámrezgés, hanem az előadó önkénye rezdíti meg lelke húrjait.
Az a Schumann-hang, melyet Szatmári legtisztábban érez, az E. T. A. Hoffman romantikájából táplálkozó démonikus fantasztikum hangja. Ez a szenvedély nem "Floresztán"-nak az emberi érzések nemességére épített nagyvonalú, szélesívű lendülete, melyet Sauer Emil olyan utolérhetetlenül valósít meg a fisz-moll szonáta és a Fantázia introdukciójában. Ez a szenvedély idegen titokzatos befolyások hálójában (a gyakori ún. álpolifónia!) hánykódik, nem külső fagyos elementumokhoz vezetnek e háló szálai, melyek befonják a lelket, itt maga a lélek a központja a misztikus szövedéknek, rejtelmes kisugárzása mindent átlelkesít, s végül megdöbbenve ismer rá a természet jelenségeiben önarcára, romantikus vegetációkból, egzotikus alakú virágokból, a német erdő "Verrufene Stelle"-iből saját tekintete mered rá, mint idegen ismeretlen hatalom. Alig ismerünk zongoraművészt, aki ilyen megkapó erővel érezteti ezt a furcsa schumanni hylozoizmust, ezt a lelket nagy egységbefonó hálót, melyet mégis maga a lélek diszharmóniának érez, mint Szatmári Tibor. A fisz-moll szonáta első tételét a C-dúr fantázia csapongó, kísérteties epizódjait senkisem játssza démonibb erővel. A nagy Zavar hatalmas ívben emelkedik, az izgatottan, legkülönbözőbb szólamszálakkal előrekutató, kanyargó képzeletutak grandiózus lendülettel kapaszkodnak az ormokra. Fantasztikus szerpentinek sziklákat kerülgetnek, megdöbbenve riadnak meg egy-egy hasadék előtt, merész ugrással vetik át magukat a mélységeken, hol le, hol föl, de azért mégis mindig föl, föl! a perspektíva tágul, a tüdő mélyebben lélegzik s a merész utas fenn áll a szikla tetején. S itt talán elmulaszt valamit, nem veti szét karjait, nem emeli fel fejét büszkén a felhőkbe. Szatmári a tetőpontokon is a küszködő hegymászó marad, a nagy felszabadulás, a nagy lélekkitárás hiányzik művészetéből. Hogy zenei nyelven szóljunk nem ismeri a "koronát", nem ismer "fermátát". Alig küzdötte fel magát, máris indul új csúcsok felé. A Karnevál záróindulójában, (egyik legzseniálisabb elképzelése!) a nagyszerű ritmusú felvonulás merész fordulattal a bálterem legszédületesebb forgatagába torkollik. A híres "Grossvatertanz" csak fokozatosan, de ellenállhatatlan crescendóval bontakozik ki a basszusokból, hogy a második belépésnél teljes erővel dübörögjön fel. Az út felfelé itt is pazar, a végső, felszabadult jókedv azonban itt is elmarad. A karok nem tárulnak ölelésre, a kéz még mindig ökölbe szorulva feszíti izmait. Schumann pompás ugrását, a diszharmonikus fantasztikumból az egyszerű, buirsikóz, igazi német jókedvhez, Szatmári nem tudja követni. Épp így hiányzik belőle Eusebius bensőséges, naiv lírája, a német mesehangulat tiszta csengője, melyet, ha a két leguniverzálisabb Schumann-interpretálót egyáltalában lehet így sajátosítani, a Floresztán-Sauerrel szemben az Eusebius-Dohnányi képvisel. Szatmári sejtelmes démoni romantikáját azonban rendkívül finom ízléssel bele tudja kapcsolni a lírikus Schumannba is, igazolva egyúttal, hogy Schumann három énjét, a floresztánit, a démonikusat, az eusébiusit, nem lehet mereven elválasztani egymástól. Mindegyikből átrezeg valami a másikba. Ezért a naiv, egyszerű természetmuzsika Szatmárinál misztikus árnyalatba játszhat, a Kinderszenen bensőségébe a gyönyörűen kidolgozott középszólamok komplikált fantasztikuma vegyülhet. Szatmári mindig igazi Schumann marad, talán nem teljes, de igazi Schumann. S ezt csak nagy talentumokról mondhatjuk el.