Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Figyelő

Tóth Aladár: Farsangi lakodalom

Poldini Ede múlt hónapban bemutatott operáját a sajtó csakúgy, mint a közönség kitörő örömmel fogadta. Eme magyar bemutatónál szinte páratlan sikernek magyarázata, hogy Poldini olyan elmésen, annyi őszinte lendülettel oldotta meg problémáit, hogy mindenki talált benne valami elismerésreméltót, míg határozottan gáncsolnivalót senkisem jegyezhetett fel róla. Mindenkire kedvező hatást gyakorolt, senkiben sem keltett kényelmetlen benyomást s így hatásának nagysága nem annak mélységében, hanem általánosságában, kiterjedtségében keresendő. Ennek a rendkívüli sikernek kulcsa, hogy Poldini egy a közönségével, nem kényszeríti a hallgatóját, hogy kilépjen önmagából, a mindennapi élet fölött álló igazsághoz a vajúdás fájdalmán keresztül vezet az út, Poldini műve egy pillanatra sem idézi föl az igazságnak ilyen fájdalmát. A közönség közönséges illúzióit, az emberek megszokott gondolatvilágát, mellyel fészket raktak a mindennapi életben, nem eltörölni, hanem ízlésessé és széppé akarja tenni. Azt a világot, azt a hangulatot idézi fel, amely az átlagember lelkének részévé vált s azáltal, hogy bensőségesen kiszépíti, zavartalan játékteret biztosít a szegény életeket díszítő illúzióknak.

Az operarepertoárból, leszámítva Erkel Hunyadiját és Bánk bánját, teljesen hiányzott ennek a könnyebb fajsúlyú, tetszetős, vonzó operatípusnak magyar képviselője, helyét a divat-irányított külföldi import töltötte be. Nem volt magyar Donizetti, magyar Flotow, magyar Nicolai. Pedig az operajáró közönség nagyobbik fele ilyen könnyebb fajsúlyú a hétköznapból fakadó illúziókat ápoló szerzőket parancsol műsorra. Nem szereti, ha nagy géniuszok mint Monteverdi, Gluck, Beethoven, Weber, Verdi vagy nálunk Bartók (nem is szólva a két legnagyobbról, Mozartról és Wagnerről) széttörik benne a köznapi élet harmóniáját, hogy így saját, magasabb harmóniájukba emeljék fel. Saját magát akarja látni a színpadon, nem tűri, hogy valami idegen, magasabb hatalom a színpadról uralma alá hajtsa, átformálja egyéniségét. Csak az önmaga lelkéről mintázott mű tudja igazán "elragadni" s észre sem veszi, hogy önmaga ragadja el önmagát, amit kap az nem más, mint saját banális ábrándjai "színpadi megvilágításban". Mikor kilép a színházból, lelke nem gazdagabb, nem emelkedett magasabb szférába. Az ilyen közönség-opera alatt kitűnően szórakozhatunk, őszintén gyönyörködhetünk, de az igazi mély költészet maradandó hatását nem érezzük. Nem járul hozzá lelki kultúránk elmélyítéséhez. Ez az a nagy válaszfal, mely Mozartot Rossinitól, Beethovent Cherubinitól, Wagnert Meyerbeertől, Verdit Puccinitól lényegileg elválasztja. Ezt a válaszfalát a dilettáns közönség (nem csak az alkotó, hanem a befogadó is lehet dilettáns vagy céhbeli) nem érzi meg. A kritikának szigorú kötelessége ezt a válaszfalat élesen meghúzni, a rajta kívül eső szerzemények dicsérete különben könnyen káros következményeket vonhat maga után. Poldini operája esetében a kritika inkább lerombolta ezt a válaszfalat, ezért valahogy úgy állunk ez előtt a nagy siker előtt, mint az a mesebeli király, kinek egyik szeme sír, a másik nevet. Mert egyrészt őszintén örülünk, hogy végre van magyar opera, mely felveheti a versenyt a külföld legdivatosabb repertoár-operáival, másrészt azonban félő, hogy a népszínmű hangulatvilágából táplálkozó magyarossága ismét eltereli a közfigyelmet azokról az igazi mély magyar értékekről, melyekről a zenében csak nemrég lebbentette fel Bartók és Kodály a fátyolt. Valahogy így, a mesebeli király síró-nevető szemével tekint vissza az irodalmár Kisfaludy Károlyra, hiszen nem tud zavartalanul örülni az első magyar vígjátékíró sikerének, ha közben Katona József sorsára gondol. Ha Operaházunk vezetősége például azt gondolja, hogy a "Farsangi lakodalom"-al egyszersmindenkorra betöltheti azt az űrt, melyet a "Kékszakállú herceg várá"-nak emigrálása maga után hagyott, úgy bizony igen nagy árt fizetünk Poldini pompás, ügyes, jó humorú vígoperájáért.

A napilapok bírálatai részletesen ismertették a Farsangi lakodalom művészi minőségét. Ami hozzáfűzni valónk van ezekhez a kritikához, az inkább Poldini operájának kulturális hivatására, helyesebben ennek a hivatásnak betöltésére vonatkozik. A közönség-operáról fentebb mondottakból önként következik, hogy az ilyen operatípus szerepe a nagyközönség illúziószükségletének kielégítése és nem belső új elemekkel való gazdagítása, elmélyítése. Ez az operatípus tehát úgy felel meg hivatásának, ha szigorúan a jelzett keretek között marad s nem igyekszik a mélység, a nagyság látszatát kelteni. Minden olyan raffinéria, mely ilyen extravagáns célt szolgál, határozottan aláássa a nagyközönség erkölcsi alapját. Aki kedélyesen szórakozni kíván, ne tüntesse fel szórakozását valami áhítatos vagy tragikus szenvedélyekben hánykódó költői élménynek. Nevessen jóízűen vagy sírjon szentimentális könnyeket, de ne piruljon ki arca, ne lázongjon szeme apokaliptikus gyönyörökben. Ilyen közönségámító zeneszerző legtipikusabb példánya Puccini, aki az olcsó, hétköznapi banalitásokat morfiumfecskendezővel adagolja be hallgatójának. A közönség hisztérikus áhítattal szedi be zselatinpiruláit, pedig a beteg lelkek keserű orvossága helyett cukrosvíz van bennük. Más zeneszerzők az idegbizsergető raffinéria helyett nagyképű páthosszal burkolják köznapiságukat. A szimfonikus zenében is sok példát hozhatnánk erre fel, így ide tartozik sok, sőt legtöbb művével Csajkovszkij is. Az operettszerűen érzelmes motívumok könnyekig meghatják a dilettáns hallgatót, aki felemelt fejjel mondja el, hogy egy valódi, tragikus szimfóniát "élvezett".

A tartalom súlya és a kifejezési formák kiegyensúlyozottsága tehát olyan esztétikai szempont, melynek a könnyebb fajsúlyú művészetben is teljes mértékben érvényesülnie kell. Kritériuma ez a művész jóhiszeműségének, őszinteségének. Ilyen művészet sohasem egzaltál, sohasem fakadhat belőle álkultúra. Ezért aztán nincs is annyira alávetve a divat változásának: Offenbach, túléli Puccinit, Strauss János Massenet-t. Érdekes, hogy ilyen takaróján túl nem nyújtózkodó művészt többet találunk a vígopera, mint a "seria" művelői között. Már Goethe is, a religiózus és a világi zenéről írt aforizmájában helyesen ismerte fel, hogy a könnyű muzsika csak akkor viselhető el, ha víg.

A természetes vidámság, az őszinte, meleg kedélyesség útján találta meg Poldini is operájában a tartalomnak és kifejezésformáinak helyes egyensúlyát. Az első felvonás nagy cimbalomkíséretes tenorkavatináját leszámítva, seholsem magyaráz bele zenei gondolataiba többet mint amennyit azok a valóságban jelentenek. Nem lép elénk a "nagy művész" álarcában s az a hatás, melyet rá nagy alkotások (esősorban a Meistersinger) gyakoroltak, nem személyes hiúságát táplálta (mint, ahogy ezt a német Wagner és Beethoven epigonoknál tapasztaljuk) hanem érzelmi kultúráját finomította, (mint Gounodét Mozart művészete). A sas szárnyai alá búvó ökörszem meséje, mely olyan hatalmas iskolát alapított napjaink zenei életében, nem csábította Poldinit hasonló kalandokra. S bár egyetlen mozzanatot sem ejtett el Vajda Ernő legelsőrendű szövegéből, nem használta ki jobban a librettónak zenei világkép alkotására kínálkozó gazdag lehetőségeit, mint amennyire tehetsége megengedte. Beérte azzal, hogy megragadott egy pompás kedélyhangulatot, s ennek keretében élénk fantáziával, keresetlen invencióval színes ragyogó zenei képeket sorakoztatott fel előttünk. Hogy maga a megrajzolt kedélyvilág hogyan helyezkedik bele a titokzatos teljes életbe, ezt a problémát nem érintette. Érezte, hogy ez erejét túlhaladná, s ha megkísérelné a megoldást, hazudna. A Farsangi lakodalomból a teljes élet perspektívája hiányzik, azt a szűkebb miliőt azonban melyben az alakok mozognak, teljesen átmelegíti a komponista szeretetteljes gondossága. S ahogy nem érezzük seholsem a "nagy művész vagyok" melletverő gesztusát éppúgy hungarizált ritmusaiból sem csendül ki a "magyar vagyok" álpátosza. Magyarossága kedves, színes karakterisztikum, a nemzeti kolorit ugyanazt a szerepet játsza benne, mint Mozart "Szöktetés"-ében a török zene. A török zenék Mozart korában épp olyan divatosak voltak, mint manapság nálunk a "hallgatók", "verbunkosok" és "csárdások" (Hubay, Szabados, Szendy). S ahogy Haydn és Mozart az olcsó, külsőséges divatba igazi költészetet öntött, úgy töltötte meg a magyarkodó "hivatalos" divatot végre Poldini őszinte meleg "Gemüt"-tel. A "Farsangi lakodalom" elejétől végig ilyen kizárólagos kedélyzene, igazi hangulatművészet. Ez a sajátsága emeli magasra, de ez szabja meg költészetének határait is. Általa fölébe kerül a pusztán ügyes, invenciózus színpadi technikának (melynek Poldini elsőrendű mestere) s barátságos meleg légkört teremt a színpadon, úgy, hogy nemcsak jól szórakozunk, de érzelmileg is felmelegszünk. Másrészt azonban ez a kedélyköltészet nem ad fel mélyebb problémát. A zeneszerző nem érezteti velünk, mit jelent ez a kedélyvilág az ő életében, csak annyit tudunk, hogy ő is épp olyan jól érzi magát benne mint mi, hallgatók. Poldini operájának végső célja tehát nem a zene. A zene csak eszköz bizonyos hangulat megrögzítésére. Ezért legkitűnőbb kvalitásait nem a tematika tartalmi súlyában, hanem a tematika hangulati megfelelősségében találjuk. Ebben a tekintetben Poldinit a mai drámai zeneművészek között igen előkelő hely illeti.