Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Figyelő
Nem új keletű panasz a becsületes irodalomban, hogy a színházi- és kiadói élelmesség, a művészet rovására, a közönség ízlése s rokonszenvei szerint cselédeskedik. Hogy újabban hangosabbá lett ez a panasz, nagyon indokolt. Azaz, hogy inkább nemrégiben, mert legújabban határozott javulásról lehet beszélni.
Ezúttal azonban úgy tudom a Szomory színművének, legalább is volt sikereihez viszonyítva, nagyon mérsékelt volt a sikere.
Pedig ha valaha, ez most igazán érthetetlen. Ez a Szabóky Zsigmond Rafael nemcsak színtiszta művészet, amihez Szomory hozzászoktatta hallgatóit, hanem kivételesen jó darabnak is és mindenképp. Hogy pontosabb meghatározást tegyek, szerkezetben s cselekményben, sőt hangulatokban is, sokkal különb például előző darabjánál, a Glóriánál.
Beszélnek modorbeli extravaganciákról, ez nyilvánvaló bagatell. Ha kifogás is az efféle, nem döntheti el egy darab sorsát és hát semmivel több modoroskodás nincs ebben a darabban, mint akármelyik előzőben.
Távol legyen tőlem minden gyávaság és befolyásolhatóság a tömeg-kedéllyel szemben, mégis érdekel az oka egy ilyen szeszélyeskedésnek, ami nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a durcás gyermek nem akar csak olyan cukrot, amilyet... nos hát milyet?
Ha ez a Szabóky Zsigmond Rafael nem mai dráma a gyökeréig, ha ez nem egyenesen aktuális hatású kellene hogy legyen, akkor soha egy sem. Az alakjai annyira híjával vannak még a Szomorynál szokott kissé fantasztikus vonásoknak is, annyira a szó nemesebb értelmében köznapiak és milyen bátrak, elevenek, emberiek!
Tovább megyek! Az a bizonyos érdekfeszítés soha nem sikerülhetett jobban Szomorynak, mint ebben a darabban. Mellesleg ki sem használja ennek a lehetőségeit eléggé. Mint ahogy sohasem lehetett ráfogni, hogy vásári munkás. Vannak megrázó helyzetek, amik el vannak temetve detailok közé. (A Diane szerelmére ébredése Szabóky elvesztése láttán s hasonlók.) De ha bármi hatásosságot elnagyol itt, mindent megbír maga a történés nagyvonalú érdekessége és valószerűsége.
Vagy nem napjaink drámája ez? És nem napjaink emberei csak? Vagy talán nagyon is a Caliban tükréről volna szó? De hát édes Istenem! Hát ugyanazok az emberek, akik nap-nap mellett csömörre felhatják magukat az újsághírek botrány és egyéb krónikái élvezetében, hasonló, sőt százszor olyanabb eseteknél, mint ennek a drámának a tárgya, a színpadon már visszariadnak tőle?
Szinte képtelen volna ez a sikertelenség okának. Hiszen ezer szégyene volna ezeknek a napoknak, ha nem akarná tulajdon képét, hanem szomorú patron-művészetet. És épp a művészetnek kötné meg kezét-lábát? És éppen Budapest!
Érdemes kissé beszélni erről. A világ jelenleg visszhangos éppen a színházi exportunktól. Talán visszhangos lett volna a mozi kiviteltől is, ha bizonyos szerencsétlen okvetetlenkedés el nem töri a szárnyát ennek a reményteljes madárnak. Hát most a színművészet kerülne sorra? És ez már nem is szánalmas beavatkozások áldozatául, hanem a közönségnek makrancából, vagy idioszinkráziájából történnék.
Hiszen ez csak újra és mindenha a kontárság diadalra segítése volna. Elvégre a részvétlenség olyan szomorú dugasz, hogy az már külön géniusza tehetségeknek, ha a meggyőződés forrongása ismételt kudarc után is ki bírja azt vetni megcsordulása útjából.
Egynek tényét mindenesetre le kell szögezni. A siker tündére, ostoba kis lotyó, vagy ami még rosszabb, rigolyás és álszent banya, ha ennek az új Szomory-darabnak, ami az erőnek ekkora teljét harsogtatja, hátat fordít.