Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám
Mikor kiterítve feküdt hideg ravatalán, némán és hosszan néztem fehér arcát, amelyet nem torzított el a halál, csak mintha mély álomba merült volna. Sokszor beszélgettünk mi erről a pillanatról és most szerettem volna tőle, aki a hazugságot és a szépítgetést nem ismerte, jobban mint bárki mástól megkérdezni, hogy mi van a túlsó parton és hogy miképpen folyt le a találkozás, amelyről azt írta nem sokkal a halála előtt:
Isten, akit szeretném, ha vónál,
A mennybéli nagy találkozónál
Tudom, hogy lesütnéd szemed...
Valószínűnek tartom, hogy Isten nem sütötte le szemét és hogy a tisztánlátásnak abban a mennyei dicsőségében, amelyben Szabó Endre ennél a találkozónál már a maguk igaz valóságában látta a dolgokat, nem tartotta többé igazságtalannak maga földi sorsát, hanem olyannak, amely teljes összhangban volt az ő egyéniségével.
Meghalt 75 éves korában, mint gyermek. De nem a második gyermekség szánalmas állapotában, hanem még az első gyermekségnek boldog szépségében, amelyhez semmi egyéb nem hiányzott, mint a gyermekek gondtalansága. Csak valami szerényke nyugdíj terjesztette volna ki feje fölé védelmező szárnyait, boldogabb gyermek nem játszott még önfeledtebbül színes kavicsaival, mint a 75 éves Szabó Endre az ő verses regényeivel, rímjeivel és Dosztojevszkij nehéz mondatainak magyarrá csiszolásával.
Egyetlen egyszer volt egy pillanat az életében, amikor úgy látszott, hogy ilyen biztos tető alá kerülhet. Kada Elek után ő lett a földművelésügyi minisztérium kiadásában megjelenő Néplap főszerkesztője, ami mindig afféle sine cura volt, de ő még Iglófüredről is hazajárt minden héten a lap összeállításához. Az volt a titkos vágya, amelyet azonban nem mert soha kifejezésre juttatni, hogy ebben az állásában véglegesítést kapjon. Ezt csak a minisztertől lehetett volna kérni, de hogy mert volna a gyermek szívű költő kéréssel járulni az egymás után jövő-menő miniszterek elé, akiknek nevét már senki se tudja?! Így járt-kelt titkos ábrándjával a szívében, míg egyszer ugyanaz lett a földművelésügyi miniszter, aki 25 évvel ezelőtt Az Üstökös-be a Lágyfejű János prédikációit és Kenő Sára leveleit írta. Azóta se találkoztak ugyan, de ezt legalább szemtől-szembe ismerte és úgy érezte, hogy ettől nem zárja el az a halálos röstelkedés, amely megakadályozta abban, hogy az elődeinek valamelyike elé járuljon a kérelmével. Fölvette tehát öreg Ferenc József-kabátját és nagy elhatározással audienciára jelentkezett az új miniszternél. Amikor bejutott, hivatalosan tisztelgett és előadta alázatos kérését a kegyelmes úrnak, aki hivatalos komolysággal hallgatta végig és ezután így válaszolt:
- Nagyon szép, nagyon szép, de nekem ebben a percben valami szebb jutott az eszembe. Az, hogy
Egymagamban állok, mint a mutató-fa
Messzenyuló, szürke országút felén,
Körül a világot már nagy idők óta
Néma lemondással, szótlan nézem én,
Akik jönnek, mennek, engem föl se vesznek
S nem vigyázom én sem a jövőt, menőt,
Cimborát én bennem már nem is keresnek
És az én szívemnek idegenek ők...
És a miniszter úr, akinek az előszobájában százan vártak a bebocsáttatásra, nem hagyta abba, amíg végig nem szavalta a szép költeményt. Az öreg poéta már a negyedik sornál a könnyeit törölgette és a végén összeölelkezett a legkisebb termetű miniszter és az öregségében is daliás testű költő. A véglegesítés még abban az órában megvolt, de utóbb ez súlyos bűne lett Szabó Endrének s az utód alatt nemcsak a kinevezést semmisítették meg, de az állását is elvették miatta.
És ekkor nyomorba jutott. Szerencsétlenségére nem is a fővárosban lakott, hanem Rákosligeten, ahonnan jövedelem hiányában nem győzte és nem is kívánta a bejárkálást. Húsz évvel előbb költözött ki, mert be hagyta magát csapni Juvenalistól, akinek ő fordította le gyönyörű versét arról, hogy milyen nagy öröm és boldogság kiköltözni a bűnös és kapzsi Rómából, ahol a szemétből is pénzt csinálnak, ki a falusi csöndbe, magányba, tisztaságba. A nagy gyermek készpénznek vette a beatus ille, ui procul negotiis magasztos accordjait, amelyben Maecanas kegyeltje Horatius énekelte meg az ajándékba kapott falusi jószágon élvezett gyönyörűségeit. De a rákosligeti unalmas szegénység nem hasonlított a tivolii idillhez és a főváros zajából pihenni és a természettel érintkezésből új alkotóerőt gyűjteni visszavonuló Horatius magánya nem hasonlított Szabó Endre rettenetes elhagyatottságához, mely megöli a lelket és kiszárítja az agyvelőt szörnyű sivárságával. Mind messzebb és messzebb maradt el a világtól és az emberektől, valóságos élő halottá változott akire már senki sem emlékezett és akinek egyetlen kapcsolata a világgal az orosz írókon keresztül volt már csupán, ezekben a fordításokban élte ki a magyar nyelv művészi formálásának a gyönyörűségeit. Hűséges élettársán kívül senki sem volt, akinek panaszkodhatott vagy dicsekedhetett volna, a sír felé hajló öreg ember érzékenysége, rívóssága lett úrrá a hajdanában olyan kemény gerincű és kemény filozófiájú férfiú fölött. Beteljesedni látszott rajta a maga jövendölte végzet:
- Úgy-úgy csont cimbora, mire te értünk jösz,
Hányszor meghalunk mi, hányszor elveszünk!
Mire te a kaszát ránk emeled, ah, már
Nincs minek meghalni, halott mindenünk.
Nem is kaszát adnék én a te kezedbe,
Te rémnek kiáltott, de jambor halál,
Nem kaszát, de seprőt, hogy bennünket végül,
Mint szokás a rongyot, össze kotranál.
És ekkor valami csodálatos dolog történt, amilyent csak a játékos nagy sorsrendező tud produkálni. Szabó Endrének a Nyugatban egy költeménye jelent meg, amelyben elsírta borzalmas elhagyatottságának iszonyú kínjait. Fájdalmas szavakban panaszolta el, hogy őt már mindenki elhagyta, róla mindenki elfeledkezett, nincs a világon senki, aki egy szót szólna hozzá. Ezt a verset mi is elolvastuk, akik valamikor Az Üstököst vele együtt csináltuk, a volt miniszter, egy kőszénbánya-igazgató, egy rajzolóművész és e sorok írója. Leültünk és írtunk Szabó Endrének, hogy mi nem feledkeztünk meg róla, most is szeretjük, mesterünknek valljuk és meginvitáltuk magunk közé egy vasárnap délutáni kávéházi találkára. Két évtized multán újra találkoztunk és azután állandósítottuk ezeket az összejöveteleket, amelyeknek melegsége, derűje, tartalma új életkedvvel töltötte meg az öreg poéta lelkét. Eladattuk vele rákosligeti házát és hozzáértők tanácsával az áracskáját úgy helyeztettük el vele, hogy legyen egy kis jövedelme belőle. Újból itt élt a fővárosban, délutánjait az Otthon-ban emberek közt, írók között töltötte, akiknek áhítatos tisztelete önbizalommal, büszkeséggel és értékének tudatával töltötte meg újra nyíló öreg szívét. Ismét voltak tervei, versei, amelyek bizony már gyöngébbek voltak a hajdaniaknál, de ő ezt nem tudta meg soha, mert a szeretetteljes elnézés készséggel honorálta ezeken keresztül a régieket, amiknek olyan kevés volt a jutalmazása. Újra átéltük együtt azokat a derűs esztendőket, amelyek alatt tréfák fülénél fogtuk meg a komoly dolgokat és a gyermetegszívű Szabó Endre most is épp olyan könnyen és szívesen kacagott, mint harminc évvel ezelőtt. Minél jobban ismerte őt az ember, annál érthetőbbé vált, hogy miért éppen ő lett az orosz óriások legjobb interpretálója idegen nyelven. Senki őnála jobban nem hasonlított az orosz regények örökké visszatérő jellegzetes hőséhez, a becsületes, naiv, élhetetlen, gyámoltalan, keresztül-kasul jó és igaz emberhez, aki végig álmodja az életét és komoly terveket sző olyan dolgok körül, amiknek a pénzszerző praktikusság mértéke szerint való jelentősége egyenlő a szappanbuborékkal. A Gondviselés külön áldása volt számára, hogy olyan hitvestársat adott melléje, aki hacsak az a legparányibb praktikus érzés volt is benne, ami a természet feltétlen követelménye szerint muszáj, hogy legyen egy anyában, akkor már nem hihette, hanem önfeláldozó okosságból egy életen keresztül egyetlen elszólás nélkül mégis úgy mutatta az urának, hogy ő is ezeket a színes ködöket tartja a legnagyobb dolognak a világon és soha egy pillanatra nem vonta meg csodálkozással teljes magasztalását az álmok emberétől.
Mikor hideg arcát néztem a koporsóban és örök búcsút vettem kedves lényétől, tisztán éreztem, hogy igazat írt megkapó dalában:
Én amit hibáztam, bevallhatom nyiltan:
Nem éreztem mást az igazon kivül,
Szeretni csak szívem gyönyörével birtam,
Gyűlölni csak szívem sötét mélyibül!
Csak az utolsó sor nem igaz és nem volt igaz soha, ez csak költői kérkedés. Soha életében senkit se gyűlölt, még azt sem, akiről bizonyosan hitte. Elég volt egy baratságos tekintet, egy meleg szó, mint a gyermeknek - és elpárolgott szívéből a neheztelés. Szegényebb lett a világ azzal, hogy ő eltávozott a mennyei nagy találkozóra.