Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok
Alexej Oszipovics a csajnájában ült a régi téglagyár mellett, mikor hírül hozták neki, hogy Razáncevoba hívják lakodalomba. Már sokat ivott, feje bizonytalanul dülöngött egyik válláról a másikra, időnként mindkét kezével megragadta sűrű fekete szakállát, mintha fejét ezzel akarná egyensúlyozni. A kis kocsma előtt, a vendégfához kötve, borzas, csapzottszőrű lovak álltak, a hármasfogat kocsisa pedig, aki az egyházfiért jött, megállt a küszöbön, feltolta fején a nehéz fekete báránybőrsipkát és kezefejével törülgette az izzadtságot homlokáról.
A kis ivószobában tűrhetetlen volt a meleg és a pálinkabűz. A durván faragott gerendafalak napközben áttüzesedtek és most kemence módjára ontották a meleget. A hosszú, kopott és mocskos viaszkos-vászonnal letakart asztal közepén hatalmas vörösréz-szamovár gőzölgött, az asztal körül három szakállas fuvaros ült és hallgatagon szürcsölte a párolgó teát. Szmirnov, az öreg fuvaros vitte a szót. Különös öreg volt, elvadult, ezüst szálakkal átszőtt szakálla egész arcát beborította, csak ravasz, nevető csókaszeme látszott ki a tüskés szemöldök alól. Hajlott, éles karvalyorra hegyéig elmerült a szakállal összefolyó bozontos bajuszban. Homlokán keresztül-kasul szaladtak a ráncok, mint összegyűrt papírlapon a gyűrődések. Nyakig begombolt fehér orosz ing fedte szikár, izmos tagjait, derekán fekete lakk-öv, amelyet finomművű ezüstcsatt tartott össze. Három apró, borzas lovával szánkón, parasztszekéren és falusi fogaton bejárta már egész Oroszországot és hosszú utazásai mindegyikéről hozott valami furcsaságot magával, ruhájában, viselkedésében és beszédmodorában. A parasztok féltek tőle és furcsa, választékos beszédét meg sem értették, a papok istenkáromlónak tartották, mert sohasem járt templomba és az anyák vele ijesztgették gyermekeiket, mikor három apró borzas lovával káromkodva elvágtatott az ablakuk alatt.
- ...Nem ismerem a ti Isteneteket, - mondta éppen az öreg, mikor a razancevoi fuvaros belépett.
- Már megint Istent káromolsz te vén bűnös, - mondta emez és nagyokat fújva leereszkedett a szemben levő padra.
Szmirnov felelet helyett a tányérkáján maradt forró teát loccsantotta a fuvaros szeme közé. Ez feljajdult és dühös káromkodással felugrott, aztán meggondolta magát. Morogva a szoba túlsó sarkába ment és szemét törülgetve leült a hideg kemencére. Ismerték mindenütt a hatalmas, vasizmú Szmirnov emberfeletti erejét, nem volt jó kikezdeni vele, ha méregbe jött.
Szmirnov nyugodtan, mintha misem történt volna, folytatta a megkezdett vitát:
- Ostobák vagytok, még ostobábbak, mint a papjaitok. Ezért aztán ezek elbízták magukat és nem is erőltették meg a fejüket abban, amit kitaláltak nektek. Egész héten dűl belétek a pálinka, mint az új hordóba, mikor részegen hazamentek, eldöngetitek a feleségeteket, aztán vasárnap felveszitek a jobbik övet, meg a csizmát és kézen fogva mentek a templomba ijedezni egy kicsit a jó Istentől. Negyedórát csúszkáltok a kőpadlón, vesztek egy három- vagy négykopejkás gyertyát a kazáni Máriának és vasárnap estére jobban berúgtok, mint hét közben akármikor.
Nagyot harapott a szennyesszürke cukorból és óvatosan megforgatta a szájában.
A tompaorrú, tatárarcú fuvaros szólalt meg, aki Szmirnovhoz legközelebb ült:
- Nono bátyuska, hiszen te is iszol!
- De legalább nem járok templomba és nem hizlalom a pópát, - vetette oda hetykén Szmirnov.
- Lám, lám Nikoláj Pavlovics, tedd meg azt a végtelen szívességet és bocsáss meg nekem, - szólalt meg hihetetlen vékony, síró hangon az egyházfi szomszédja. Tagbaszakadt orosz paraszt volt, gyér, szennyesszínű szakállába mélyesztve ujjait, sűrű pislogással beszélt az öreg Szmirnovhoz és kiálló pofacsontjai minden szónál fenyegetően megmozdultak, mintha ki akarnának ugrani helyükből.
- Bocsáss meg nekem, - ismételte - nem tudom, igazad van-e, én nagyon tudatlan vagyok, nem jártam olyan messzire, mint te, csak a vasútig, meg vissza vittem a gyapotot már harminc éve...
Ijedten elhallgatott és zavartan köhécselt.
Szmirnov nyugodtan szürcsölte a teáját, újat töltött be és mialatt földszínű görcsös ujjai a szamovár cifra rézcsapjával vesződtek, félvállról kérdezte:
- Hát mit akarsz tulajdonképpen?
- Lám, lám Nikoláj Pavlovics, - kezdte ez újból és síró gyerekhangja megcsuklott - légy olyan kegyes hozzám és bocsáss meg nekem, tehát hogyan éljünk, azt kell tenni, amit az atyuska akar, de én még azt sem tudnám mit tegyek, ha a pópa meg nem magyarázná.
- Ejnye Nikofor, - csattant fel Szmirnov dörmögő basszusa, - hát az atyuska azt akarja, hogy igyál és verd a feleségedet?
- Azt igazán nem karja az atyuska, - mondta lemondóan és megszégyenülve Nikofor. Fejét bánatosan lehajtotta és mindkét kezével ritkás, szennyes szakállát tépdeste:
- Lám, lám, dehát mit tegyünk, mit tegyünk Nikoláj Pavlovics? - Kétségbeesetten ide-oda ingatta a fejét. - Mit tegyünk, mit tegyünk Nikoláj Pavlovics.
Egy pillanatra csend volt. A szamovár halkan zuhogott. Kint a szekér elé fogott három lovacska összeharapott és hangos vihogással nagyot rántott a szekéren.
- Ne te - e - e, - riadt fel a razancevoi paraszt, ki elbóbiskolt a kemencesarokban. Felállt és az egyházfihoz lépett:
- Alexej Oszipovics, - mondta, - induljunk, - mert nagyon késő lesz. A manók is felébrednek ilyenkor a mélyúton és hogyha egy szotnya kozák verne korbáccsal, akkor sem mennék éjfél után arrafelé!
Az egyházfi nem mozdult. A kocsis megrázta a vállát és kérlelni kezdte:
- Ne tréfálj galambocskám, Alexej Oszipovics, nézzed, vihar is készül, bőrig ázunk.
A kicsiny ablak előtt tépettszélű, halványan átvilágított sárgás felhőrongyok kergetőztek és a hirtelen támadt szél rázogatni kezdte a töredezett ablaktáblák. Alexej Oszipovics lomhán megmozdult és bambán bámult a beszélőre.
- Vigyen el az ördög, - dadogta nehezen forgó nyelvvel, - vessz ott a mélyutadon a lovaiddal együtt.
A kicsiny, hitványtermetű paraszt egészen belesápadt és könyörögni kezdett:
- Ha Istent ismersz, Alexej Oszipovics, gyere azonnal. Ha tudnád, milyen pompás, erős kvaszt főztek, - tette hozzá ravaszkodva - és milyen édeset. Az asszony két lat cukrot is tett egy tálba...
Az egyházfi nagy nehezen feltápászkodott, támolyogva megindult, de vissza zuhant a padra:
- Dögölj meg, te buta paraszt, - ordította hirtelen jött haraggal.
Nikofor csitítani kezdte az ordítozó szent férfiút:
- Ejnye Alexej Oszipovics, térj eszedre, mire való ez, hiszen senki sem bántott.
Szmirnov dörgő hangja is beleszólt a hangzavarba.
- No, te manóhitű - mondta a razancevoinak, ki kétségbeesett arccal hallgatta a szél fütyülését, - hát hogyan is van az a mélyúttal?
A kocsis sértődötten nézett a beszélőre, aztán nagyot nyelt és mégis csak elmondta, mi bántja:
- Kár gúnyolódni bátyuska, - mondta, - talán meg tudod mondani, mitől halt meg az öreg Akulina olyan hirtelen a mélyúton a fűzfáknál? Még nem is volt olyan vén, velem volt gyerek.
- Hát mitől, te birka?
- Nálunk mindenki tudja a faluban, hogy mitől - mondta a paraszt fontoskodva - az ijedtség ölte meg a karja úgy volt begörbülve, mintha keresztet akarna vetni, de már ahhoz sem volt ideje.
- Hát miért tették a manók? Miért tették - kérdezte síró hangján Nikofor.
- Nem is manók azok, hanem gonosz szellemek, - volt készen a magyarázattal. - Mikor még élt az öregasszony, mindig mesélte, hogy látta egyszer az ördögök lakodalmát. Négy pompás fogat robogott el mellette éjfélkor a mélyúton és mindenikben tizenhat elkárhozott lélek volt fogva ló helyett. Azóta mindig félt szegény asszony, mondta, hogy az ördögök meg fogják ölni bosszúból, amiért kileste őket! Meg is halt!
- Lám, lám, - ingatta a fejét kétségbeesetten Nikofor - hát mit tegyünk - sírt fel hirtelen -, könyörgöm bátyuska, bocsáss meg nekem, de mond meg, tegyünk?
Szmirnov fürge csókaszeme vidáman nevetve járt körbe,
- Hogy mit tegyetek - kezdte. - Eh, - mondta és legyintett a kezével, aztán oda intette a parasztot.
- Hogy hívnak?
- Nikolájnak bátyuska, Nikoláj Szemjonovics, a családnevemen pedig Szadnikov.
- Hát te Nikoláj, azt mondom neked, hogy én is elmegyek veletek Razancevoba.
- Mit mondasz bátyuska? -, te is eljössz, minek?
- Várj csak, én is elmegyek veletek és ha a mélyúton háromszor elkiáltod magad, "ha van ördög, hát vigyen el", hát én annyi kruska pálinkát fizetek neked, amennyit csak meg tudsz inni. Nem is egy napig, egy álló hétig.
Nikoláj Szemjonovics halálsápadtan nézett körül. Egész testében remegett, mint a szélütött.
- Máriának és minden szenteknek nevére, Nikoláj Pavlovics... nem jó az ilyesmivel tréfálni!
Szmirnov teli torokkal nevetett. Homlokán megelevenedtek a ráncok és tenyerével az asztalt verte:
- Ha-ha-ha... te buta paraszt, már itt félsz?
Nikoláj Szemjonovics csaknem sírt már a rémülettől. Savószínű szeme kimeredt az arcából, mintha csak valami láthatatlan vékony szálacska kötötte volna üregéhez. Elfehéredett ajakkal mormogta:
- Boldogságos Szűzanyám, könyörülj meg. Uram irgalmazz gyarló szolgádnak. - Sűrűn vetette a keresztet, elfordult az asztaltól és valami nem látható vagy képzelt szentkép előtt hajlongott.
Nikofor vacogó foggal hallgatta a beszélgetést, a harmadik fuvaros már régen elaludt, fél kézzel könyökölve az asztalon.
- Alexej Oszipovics. Hej, bátyuskám, galambocskám, - sipította Nikofor - indulj már no, már sötét este van!
Nikoláj hírtelen mozdulattal hátrafordult és rémülten felkiáltott. Az ablak előtt vérvörösen állt a hold óriási tányérja és percről-percre, szinte szemmelláthatóan emelkedett fölfelé.
- Ez rosszat jelent, - mormolta Nikofor, halálra rémülten - dögöljek meg, ha nem igaz, hogy ez rosszat jelent...
Alexej Oszipovics álmos szemmel, bambán pislogva nézett körül.
- Hát te még itt vagy? - azt hittem, már régen elvittél engem a lakodalomba.
Felállt és tántorgó léptekkel az ajtó felé indult. Nikoláj Szemjovics hirtelen felélénkülve sietett utána. Még van idő éjfélig... talán mégis csak sikerül baj nélkül áthajtani a veszélyes helyen. Már gondolatban sem merte kiejteni azt a szót, mélyút.
Az egyházfi dülöngve fordult vissza a küszöbről:
- Amit mondtál Szmirnov, te vén csaló, az mind nem igaz, hazudsz, mint egy kutya, mint egy girhes, rühes kutya úgy hazudsz és egy napon mégis el fog vinni az ördög, akárhogy nem is hiszel benne.
Szmirnov vérbeborult szemmel ugrott fel az asztal mellől, felkapta a kezeügyébe eső súlyos keményfaszéket és meglóbálta a levegőben, aztán hirtelen mást gondolt, leeresztette karját és alig észrevehetően elmosolyodott. Ravaszul nézett a távozó egyházfi és a még most is remegő Nikoláj után.
- Csak menjetek báránykáim, - mormolta, - jó helyre mentek, majd gondoskodom róla.
Nikoláj remegő ujjal igazgatta a kenderszerszámot a három borzasszőrű lovacska nyakán, elvette előlük a szénát és valami ülésfélét hevenyészett belőle a részeg egyházfinak. Alexej Oszipovics több eredménytelen kísérlet után végre felmászott a szekérre, végig nyúlt a szénán és hangos horkolással azonnal elaludt. Nikoláj fejcsóválva kapaszkodott fel, a csengők megcsendültek a hámfán, a türelmetlen lovacskák topogva, izgatottan fordították meg az esetlen parasztszekeret és az útra érve, vágtatni kezdtek.
Az egész városkán keresztül kellett hajtaniuk, hogy a razancevoi országútra érjenek. Hatalmas zökkenéssel robogott a rozoga szekér az előváros kövezetlen útján, az apró faházak gyors egymásutánban maradoztak el, a nyitott ablakon gyenge sárga fény és elmosódó zűrzavaros balalajka és harmonika hangok szűrődtek ki. A szekér éles zörgéssel ért a piactér hepe-hupás kövezetére. A magas, karcsú oszlopokon vakító fénnyel égtek a naphtalámpák. Nikoláj meghúzta a kendergyeplőt, a lovacskák meglassították futásukat. A papírkereskedés előtt, ahol ráérő kíváncsiak bámulták a kivilágított kirakatokat, befordultak a fahídra. Hangosan dübörögtek a deszkák a lovak patái alatt. A keskeny folyóban remegve tükröződtek vissza a csillagok, a hold éppen a nagy ötkupolás templom mögött állt sárga tányérjával, és földöntúli fénybe vonta a tornyokat. A szél egészen elült, kellemes langyos nyári este volt, meleg fűszagok és mezei virágok illata terjengett a levegőben.
Nikoláj még mindig remegett a félelemtől. Fogvacogva állt a kocsi elején és halk füttyentéssel biztatgatta a borzasszőrű lovacskákat. De azok már kitombolták magukat, míg idáig elvágtattak s lassan kocogtak tovább. A templom előtt Nikoláj megrángatta a gyeplőszárat:
- Hej pr-r-r, - kiáltotta. A lovacskák megálltak, Nikoláj leszállt és alázatosan meggörbített derékkal ment a templom lépcsőjéhez. Itt sűrű keresztvetés közben letérdelt és hangosan imádkozott. Nem is volt ima tulajdonképpen, amit a kis, sovány paraszt Isten magas színéhez közelebb érezve magát, elmondott. Bárgyú és értelmetlen, zűrzavaros szavak voltak, de a hitvány, pálinkán és főtt burgonyán felnőtt parasztkocsis beleöntötte tudatlan lelkének minden rémületét, az életösztönt, mely sovány teste fölött korlátlan úr volt és amely kényszerítette, hogy nap-nap után folytassa küszködéssel és nyomorúsággal telt életét, hogy mindennap alighogy pirkadt, újból felvegye a harcot a piszokkal, a férgekkel, melyek éjjelét nappalát egyformán keserűvé tették, a betegséggel és éhséggel, a pálinka gyilkos mámorával, láthatatlan szellemekkel és manókkal, boszorkányokkal és varázslókkal, goromba, parasztból úrrá lett gazdájával, a pápával, a zemsztvóval, az Istennel és ördöggel, mindenkivel. Ráncos homloka a templom kikopott homokkőlépcsőjét verte:
- Boldogságos Szűz Mária, Istennek anyja, könyörülj meg szegény szolgádon...
Vastag, elnyújtott hangon, ahogyan a paptól hallotta vasárnaponként, elkántálta még néhányszor:
- Ura-a-am, irga-a-almazz, - aztán egészen megnyugodva kelt föl. Egyenesebben járt és már tréfálni is volt kedve. Felmászott a kocsira és ostora végével megböködte az alvó egyházfit:
- Alexej Oszipovics, nem akarsz több kvaszt?
Az egyházfi az angyalok énekét sem hallotta volna. Feje hátraesett a saroglyába és tátott szájjal horkolt. Nikoláj vállat vont és elindította a lovakat.
- Ho-o-o, induljatok báránykáim, vár a zabocska meg a finom széna...
A jámbor állatok vidám ügetésbe kezdtek. Az egyházfi feje minden zökkenőnél odakoccant a szekéroldalhoz és egy nagyobb gödörnél hatalmasan odavágódott. Ijedten felült egy másodpercre, lejjebbcsúszott a szénán, pogányul káromkodott egyet és aludt tovább.
Már az új gimnáziumot is elhagyták, a fehérre festett, függönyös ablakú úriházak is elmaradtak, ahonnét éles, fehér fénnyel világított ki a benzin- és villamos-lámpa. Ismét a városka szélén voltak, a kövezetlen úton halkabban gördültek a szekerek, a lovak járása is csendesebb lett. Nikoláj nyugalma megint tünedezni kezdett. Jobbra-balra dülöngve állt a szekér elején és a sötétségbe meredt. A hámfán halkan csörömpöltek a bádogcsengők, az éjszaka kutyaugatástól és elhalkuló kiáltozástól volt hangos.
A távolban felcsillant a tó...
Nikoláj eszelős ijedtséggel megremegett. Távoli szekérzörgés hangzott fel a háta mögött. A lovacskáknak dobta a kendergyeplőt, hátrafordult és két kézzel a szekér oldalába kapaszkodva a sötétbe kémlelt. A zörgés hol elhalt, hol erősödött, aszerint, amint a másik szekér a házak között vagy szabad térségében futott, még egészen messziről hangzott, de már hallani lehetett a lovak patáinak csattanását a kövezeten.
Újra megfogta a gyeplőt és keresztet vetett:
- Kazáni Szűz Mária és te szmolenszki boldogságos Szűz Mária! - mormogta.
A városi út véget ért, kint voltak a szabad mezőn. A hold kékes árnyékot rajzolt a fák tövére és ezüstös lepellel vonta be a tavat. A fenyőerdők tetején halványkék ezüstfátyolként úszott a hold fénye. A fenyőfák átható szaga, bódító nyírfaillat és a hársfa csodálatos illata sűrű rétegben feküdt az erdő bejárata elé. Nikoláj szekere nagyot zökkenve tért rá az erdei útra. Itt csaknem teljes volt a sötétség. A hold fénye alig hatolt át a fenyők hatalmas törzsei között és ahol a holdfény besütött, ijesztő árnyékok keltek életre a tobozokkal borított erdei úton.
A lovacskák fülüket hegyezve, óvatos léptekkel haladtak tova.
A tűlevelek halk zördülése és a különös árnyékok Nikoláj félelmét az eszelősségig fokozták. A közeledő szekér zajára felijedtek az erdő tollas lakói álmukból és halk csipogással kerestek maguknak újabb helyet, szárnyaik rebbenése kísértetiesen hangzott. Valahol panaszosan sírta el magát egy kuvik, Nikoláj rémülten felkiáltott. A lovacskák megijedtek a szokatlan hangtól és nagyot rántottak a szekéren, az egyházfi is felijedt álmából, szakállát kétfelé simította és értelmetlenül nézett maga körül. Hangosan káromkodott, majd megismerve Nikolájt, megkérdezte:
- Mi az, hol vagyunk?
- Még csak a fenyőerdőben, bátyuska, - felelte Nikoláj boldogan. Most már nem félt annyira, megnyugtatta egy élő és beszélni tudó lény közelléte. Csak ébren maradna legalább Alexej Oszipovics, mindjárt könnyebben jutnának át a veszélyes helyen. Nem hallaná azt a különös neszt, amivel a manók táncra készülnek a fák között. Az is könnyen meglehet, hogy Alexej Oszipovics ért a szelleműzéshez, hiszen nem olyan tudatlan, mint ő, állandóan a pópával meg egyéb urakkal jár együtt.
- Még messzi az út, Alexej Oszipovics, - kezdte újból a beszélgetést.
Az egyházfi nem felelt. A pálinka mámora már elszállt, most csak az undorító szájíz maradt meg utána. Feje kábult volt és fájt, mintha vaskapcsok szorítanák. Halántéka lázasan lüktetett. Gyomrában törhetetlen émelygést és maró fájdalmat érzett. Undorodva, hangosan kiköpött.
- Hé te, - kiáltotta Nikolájnak - miért mászunk ilyen lassan. Így reggelig sem érkezünk meg.
- Nem lehet jobban sietni bátyuska, emelkedik, hegynek megyünk!
A fenyőerdő ritkább lett, nyírfák ezüstös fehérsége csillant ki a komor sudár törzsek közül. Enyhe szél járt a fák között.
Az egyházfi nyögve feltápászkodott és a szekér oldalára ült. Így kétrét görnyedve nem érezte annyira azt a maró fájdalmat, ami belsejét égette. Előtte szelíd lejtéssel lankadt le a ritkás fenyőerdő a tó felé. A fatörzsek között látta a tó vizét, mely most feketén, komoran terült el. A hold hirtelen kerekedett gomolygó felhők mögött bujkált és csak időnként villant át egy halvány sugár, ilyenkor megremegett a tó, mint a lány, kit szerelmese csókja ér. Egészen távol, az éjszaka kékes páráján keresztül két-három apró sárga fény pislogott a hegyek tövében, a magas hegyoldalon pedig fehér fény villogott valahonnét.
- Razancevo lámpái, - gondolta kissé megnyugodtan az egyházfi - az a fehér fény a hegyoldalon a lakodalmas házé.
A fenyőerdő utolsó fái is elmaradoztak lassanként. Már jó magasan jártak, néha, hogyha megcsillant a holdfény a tó vizén, látni lehetett, milyen aprók a tó partján álló halászviskók. A szelíd lejtésű domboldal hirtelen meredekké változott, a köves oldalon magasra kiemelt gyökérrel kapaszkodott meg néhány borzas ágú, törpe vörösfenyő. Jó darabig tisztáson keresztül vezetett az út, majd ismét erdőbe értek. Nyírfák, fiatal tölgyek és odvas törzsű fűzfák álltak össze-vissza, a hegyoldal már nemcsak a tó felől volt meredek, hanem az út jobb oldalán is hirtelen emelkedéssel tűnt el az éjszakában. Tavaszi vadvizek gyűltek meg a szekérút mélyedéseiben. A magas hegytetőről szünet nélkül szivárgott a víz, a fűzfa-bokrok elvadulva nőttek mindenfelé, halványzöld hajtásuk a gyakran járt szekérút közepén is kiütközött. A lovacskák patái halkan cuppogtak a sárban. Az út ismét emelkedni kezdett, gyökerek keresztezték minduntalan, a kerekek panaszosan nyikorogtak. Ijesztő és félelmetes volt minden. Nikoláj nyugalma ismét eltűnt. A nyírfák fehér törzse olyan furcsa ilyenkor, ha fűzfák lombja alól világlik elő. A fűzfák odva különben is kedves tanyája a manóknak és a boszorkányok is leggyakrabban valamelyik öreg fűzfa tövében gyűlnek össze egy kis táncra. Alexej Oszipovics is olyan különös, csak hallgat, néha meg nagyokat nyög mintha ötpúdos zsákot vinne a hátán.
- Nehéz út ez bátyuskám Alexej Oszipovics, - kezdi újra félénken Nikoláj.
- Ördög vigye a gebéidet - mordult rá az egyházfi. - Sohasem jutunk el Razancevoig.
- Jaj ne emlegesd az ördögöt bátyuska, elég közel van hozzánk úgyis. Nem tudod, hogy fűzfa az ilyen népség kedves helye?
- Bolond vagy Nikoláj, nem kell, annak a te sovány húsod, jobb falatot szerez magának.
- Ne beszélj ilyet, inkább mondd, tudsz-e valami bűvös igét. Te nem félsz bátyuska? - kérdezte rémülten hátrafordulva. Szeme zöldes fényben égett és az egyházfi hallhatta, mint vacognak a fogai.
- Uram irgalmazz, mi az ott a hegyoldalon - rémült fel újra Nikoláj.
Alexej Oszipovics maga is megszeppent egy kissé. Óvatosan fordult ültében jobbfelé, mintha attól tartana, hogy a következő percben már egy ördögöcske nedves, szőrös marka ragadja torkon. A fák között derékban kettétört fiatal nyírfatörzse villogott. Különös, szokatlan formája halálra rémítette Nikolájt, ki már eldobni készült a gyeplőt, hogy a kocsiról leugorva saját két lábán keressen menedéket az éjszaka rémségei elől.
Egy erőteljes rúgás ismét észre térítette. Megrángatta a gyeplőt, a lovacskák nagyokat fújva gyorsabb lépésben haladtak a meredek úton, Nikolájból kitört a sírás, könnyek áztatták gyér szakállát.
- Óh, csak már megérkeznénk - vinnyogta panaszosan. - Soha többé nem verem meg a feleségemet és vasárnap négy gyertyát gyújtok a kazáni Mária képe előtt.
Rémülete percről-percre nőtt, közeledtek a mély úthoz! Legjobb volna leugrani a kocsiról és kiterjesztett karokkal lezuhanni a meredeken. Akkor mindennek vége volna egyszerre, nem kellene sokat kínlódni. Eszébe jutott az asszony, akinek vézna, vékony törzsét két emberfölöttien dagadt, tehetetlen láb tartotta, nagyobbik fia a félszemű Misa és Kolja, a kis hároméves. Az arcán olyan különös sebek és ótvarok voltak, mikor tegnap hajnalban elindult. Tüzes volt a teste, a szemei vörösek és egyre vizet kért.
- Elhívom hozzá a papot. El én, korán reggel, csak hazaérjek, - gondolta. De hátha addig meghal. Annál jobb neki, nem kínlódik tovább, nem éhezik és senyved koplalva. Nem áll majd ki olyan halálos rémületet mint ő most. Csak hazaérjen még az egyszer. Vagy haljon meg azonnal.
- Boldogságos Szűz anyám - jajdult fel újból.
- Ne bőgj te állat, - kiáltott rá az egyházfi megvetőleg, de már ő maga is remegett.
- A szekérzörgés ismét felhangzott a hátuk mögött, egész halkan. Rémülten füleltek mindketten. Nikoláj megrángatta a kócgyeplőt a lovacskák megálltak. Csend volt! A kocsizörgés is elhalt. Nilkoláj sűrűn vetette a keresztet:
- Uram irgalmazz, üldöznek minket.
- Biztosan ezek is lakodalomba igyekeznek - mondta idegenül hangzó, remegő hangon az egyházfi.
Az erdőben halkan kurrogtak a madarak. A tó felől időnként élesen vijjogott egy-egy álmából felriadt sirály.
- Indulj hát... Mit félsz te birka, - biztatta most már sokkal szelídebben. Nikoláj nagyot sóhajtott:
- Csak már ott lennénk, csak már megérkeznénk - jajgatott egyre.
Szünet nélkül beszélt, hogy félelmét elűzze. A lovacskák ismét megindultak és a szekér akkorákat zökkent, hogy a folyton fecsegő Nikoláj csaknem a nyelvét harapta el.
- Tudod-e bátyuska, hogy mért sírnak a sirályok? Ugye nem tudod? nekem még az öreg Nasztászja mesélte, Isten nyugtassa szegénykét, te is ismerted, púpos volt, meg hibás volt a szeme is, de nagyon jó asszony volt. Értett a füvekhez, meg a ráolvasáshoz és ha százlábú mászott füledbe, még Moszkvában a felcser sem tudta volna jobban kicsalni, mint ő. Nasztászja mesélte el egyszer nekem, bátyuskám, miért sírnak a sirályok. Még egész kicsiny voltam akkor. Hát azért sírnak, mert mindegyik egy olyan asszonynak az elkárhozott lelke, aki megcsalta az urát és az első gyereke születése előtt halt meg. Azért is olyan fehér a szárnyuk, mert a kicsi gyermek ártatlan lelkecskéi hordozzák őket, csak a test az övék, az meg már szürke-foltos, mert bűnösök és elkárhozottak voltak már életükben is...
Hátrafordult és az egyházfi arcát kémlelte, ki mereven nézett maga elé. Nikoláj most a lovacskákat kezdte nógatni.-
- Nye te, járjatok szépen Isten állatkái, kocogjatok kedveskéim, siessünk haza, szénát adok nektek, friss illatos szénát, még alátok is szénát adok, csak siessetek lovacskáim.
A ritkás nyírfaerdő is megszűnt már. Magasan jártak a hegyen, a talaj sziklás volt és a vidék egyre barátságtalanabb, kísértetiesebb képet öltött. Hatalmas sziklák szaggatták meg a hegyoldalt. Közeledtek a mélyúthoz, ahol egyik oldalon sziklába vágva vezetett a szekérút néhány száz méteren. A mélyút kezdetén, mint valami óriási, figyelmeztetőleg felemelt mutatóujj, hatalmas vöröses szikla emelkedett ki az út szélén a földből.
Még nappali világosságnál is félelmetes volt ez a hely. Jobboldalt a sziklás, égnek szaladó meredek hegyoldal, melyen csak nagy távolságokban zöldell egy-egy fenyő. Balra egyszerre eltűnt a hegyoldal. Csaknem függőlegesen szakadt el a sziklás partfal az úttól és csak jóval lejjebb ment ismét szelídebb lejtéssel a tó felé. A meredek szélén kezdetleges, karcsú nyírfatörzsekből összeácsolt korlát vonult szeszélyes fel-alá hullámzással.
A mélyút kezdeténél Nikoláj ismét lassúbb menetre fogta a lovakat és óvatosan körülnézett. Előbb balra veszett el tekintete egy pillanatra a kékes párában úszó messzeségben, talán a szakadék mélységét mérlegelte, találgatta magában, aztán jobbra nézett, fel a meredek hegyoldalon a ritkás fák közé, ahol komor sziklák álltak őrségen. A száraz ágak halkan megroppantak az avarral borított hegyoldalon.
- Valaki jár az erdőben!
A szekér megállt!
- Bátyuskám! - az égre! - nézz oda, ott valami mozog!
A fák között valami fehérség villant fel egy pillanatra aztán megint eltűnt.
Az egyházfi egész testében remegett:
- Tényleg, ott valaki jár, vinné el az ördög!
- Ne káromkodj galambocskám, csak most ne! - rimánkodott Nikoláj.
Az ágak ismét megroppantak, de most már halk nesszel, távolról. Valaki fatörzstől-fatörzsig lopózkodott elő óvatos léptekkel.
Könnyű szél jött valahonnét a tó felől. A fenyők ezerujjú karjai kísértetiesen mozdultak meg.
- jaj, jaj, uram, irgalmazz, - ordított Nikoláj eszelős ijedtséggel az éjszakába.
Az egyházfi hangosan sírt:
- Az utolsó óránk következett be, most van az utolsó óránk.
- Hahó! - nem jönnétek táncolni velünk! - kiáltotta egy öblös, üresen kongó hang.
A lovacskák megriadtak a váratlan kiáltástól és szaladni kezdtek. Nikoláj rémületében eszét vesztve kapott a kócgyeplő után és teljes erejéből megrántotta. A lejtős úton mind gyorsabban gurult lefelé a szekér, a lovak sovány fara kínlódó erőlködéssel igyekezett egy darabig visszatartani, aztán kimerülve abbahagyták az erőlködést és tolatták magukat a szekérrel. A szekér hangos dübörgéssel gurult lefelé, szikladaraboknak és korhadt fatörzseknek ütődve. Nikoláj tágranyílt szemmel állt a kocsi elején és eszeveszetten rángatta a gyeplőt. Hátul fél karral az oldalba kapaszkodva az egyházfi ült zokogva és sűrűn vetette a keresztet. Egy nagyobb kődarabnál hatalmasat zökkent a robogó szekér, a rúd balra fordult, Nikoláj nagyot rántott a gyeplőn és a kimerült lovacskák teljes erejükből még egyszer befeküdtek az ócska szerszámba. A vékony nyírfakorlát halk recsegéssel tört össze... Hatalmas zuhanás, ropogás verte fel az éjszaka csendjét. Tompán puffanva esett le a szekér a meredélyen, a lovak hangos vihogása elnyomta a két ember jajkiáltását.
Ijesztő kapálódzás hangzott még egy darabig. Az egyik ló emberi hangon felordított, Nikoláj rémült hangja hallatszott, amint a halállal vívódik...
Aztán csend lett...
(Befejező rész köv.)