Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok
Léna Alexejevna, az egyházfi leánya, nemcsak paraszti fogalmak szerint volt szép. Magas, telt alakja lágy vonalú volt, barna haja kíváncsian hajolt bal halántékára és hosszú szempillái csak félig nyitott szeme fölött, álmodozóvá tették arcát. Arca hamvaspiros volt és egész lénye egészséget sugárzott. Kívánatos volt a lány, mint egy ízes, friss gyümölcs. Kissé tömpe orrának cimpája minden lélegzetvételnél kitágult.
Ámbár nem szokott gondolkodni, előre látta egész életét. Tudta, hogy mit várhat, látta a nyomort és piszkot, melyben szülei nyakig merültek, de nem volt kedve, hogy környezete életmódján, életkörülményein változtasson, megelégedett annyival, hogy önmagát lehetőleg tisztán tartotta. Ruhájára gondot fordított és nem törődve apja trágárszavú gúnyolódásaival, hetenként kétszer ment el a primitív fürdőházba, honnét rákvörösre főve és homlokán kidagadó erekkel tért vissza. Társnőinek mulatozásaiban és szórakozásaiban ritkán vett részt, az olcsó dohánytól és pálinkától bűzös legények iránt undort érzett s azt nem is titkolta, de amellett gondja volt rá, hogy állandóan egész sereg férfi vegye körül. A legények gyűlölték a gőgös leányt, de lesték a pillantását is. Ajándékokkal kedveskedtek neki és napokat töltöttek szemrontó munkában, hogy lószőrből gyűrűt készítsenek. A lányok irigykedve beszélték, hogy karácsonykor a parancsnok írnokától, - egy vékonydongájú, világos bajuszú, gyönge legénytől, - illatos vizet kapott finom kicsi üvegben. Léna az írnokot tűrte leginkább maga mellett, ez legalább tiszta volt és ruhája nem bűzlött messziről a mahorkától, ettől a kendermaghoz hasonló, a dohánynövény gyökeréből készült dohányfajtától, amit a többiek durva papírból szívtak. Ha messziről nézte őt az ember, kozáktisztnek tarthatta, mert még sarkantyút is viselt. Ha nem lett volna olyan sovány és beteges, Léna talán kedvelte volna, így azonban elfogadta ajándékait, gúnyos mosollyal hallgatta ha beszélt, de állandóan azzal kínozta, hogy miért nem lett erősebb és hogy Gregor, az örökké kormosarcú kovács is többet ér nála.
Amióta az orvos csaknem mindennapos lett, az egyházfiék viskójában Léna szégyellni kezdte azt a szegénységet és piszkot, amelyben eddig élt. A düledező kemencét újra tapasztotta, a sarkokból leszedte a hatalmas pókhálókat, melyeket a diónagyságúra hízott keresztespókok évek során szorgalmasan szövögettek és nem törődve anyja ijedt sápítozásával, órákhosszat nyitva hagyta az apró ablakokat.
A lány ezentúl otthon töltötte a délutánt és fürödni sem járt a tóra, bármennyire hívogatták leánypajtásai. Csendes, csaknem álmodozó lett. Vágyai még nem találkoztak szavakkal, inkább csak bizonytalan sejtés volt az, amiben élt. Gondolatnélküli életét megzavarta a német orvos váratlan megjelenése, a tavasz erőt vett rajta és így vére is az orvos felé sodorta. Nem is próbált muzsikáló vágyainak ellenszegülni, ölbe ejtett kézzel réveteg tekintettel ült az apró ablaknál, az árokban játszadozó gyermekeket bámulta, de közben a Provodnik-gyár kapuját figyelte, mikor nyílik meg a fehérre mázolt kis ajtó.
Ivan Edmundovics elgondolkodva lépett ki, kezét lóbálta, aztán furcsa, esetlen, de fiatalos mozdulattal átugrott a keskeny árkon és sietve közeledett az egyházfiék háza felé. Léna gyorsan elugrott az ablaktól és égő arccal foglalatoskodott a kemencénél. Az orvos széles mosolygással nyitott be az ajtón:
- Jó napot, galambocskám, - mondta? - Mi újság?
- Hát mi legyen bátyuska? - kérdezte kényszeredett mosolygással.
Mind a ketten zavartan hallgattak. Ivan Edmundovics érezte, hogy tennie kell valamit, ki kell a helyzetet használnia és hogy a lány maga is ezt várja tőle.
- Szépen süt a napocska, - kezdte újra a beszélgetést.
- Bizony süt - felelte Léna és az asztalon heverő szélespengéjű kést forgatta zavarában. Egyszerre elejtette és élesen felsikoltott.
Iván Edmundovics ijedten ugrott hozzá. A lány mutatóujján kis vágásból dúsan buzgott elő a vér. Léna iszonyodva tartotta el magától a kezét.
Az orvos megkönnyebbülten lélegzett föl. Ennyi az egész?
- Fáj? - kérdezte.
- Nem, csak nagyon megijedtem.
- Látja, minek játszik a késsel, - mondta éneklő hangon az orvos, mintha gyermeknek beszélne.
Léna már nevetett. Ivan Edmundovics óvatosan fogta a sérült ujjat, bekötözte, ápolta, babusgatta, mint egy csecsemőt.
- Milyen formás keze van ennek a lánynak, - gondolta és a hosszúkás körmöket nézte figyelmesen, melyeken a körömágynál magas ívelésű félhold fehérlett.
Léna elvörösödve kapta el kezét:
- Mit néz rajta, - kérdezte zavarta -, csúnya a kezem, tudom, maga otthon a németeknél biztosan szebb kezeket fogott.
Az orvos nagy zavarban volt. Érezte, hogy a helyzet kedvező, mert kevés fáradtsággal meghódíthatja a lányt, magáévá teheti, birtokba veheti, mint egy váratlan szép ajándékot, amit az orosz tavasz adott, de a vágyai kihűlten aludtak. Furcsa, csak rendszertelensége által egyénivé vált életéből teljesen kikapcsolódott a nő, a vére lázongott ugyan néha, de legtöbbször legyőzte fellángolását az a gondolat, hogy a nő bírásáért többet kell adnia, mint amennyit megér. Féltette a szabadságát, mellyel máskülönben nem tudott mit csinálni, borzadt a jelenetektől, amiket az érzéseket váró nő majd rendezhet, mert tudta, hogyha vágyai kielégültek, a szánalmon kívül egyéb érzése nem marad. A szánalom nála a megvetést helyettesítette. Amit egészséges életösztönű férfiak éreznek a nő iránt, aki az övék volt, de akit nem szeretnek. Ivan Edmundovics irigyelte az erőseket, diadalmas győzőket, a "nyegléket", ahogyan ő nevezte, akik a nőt élvezeti cikknek tekintik s gondolkodás és szánalom nélkül túladnak rajtuk, ha megunták. Kevésszámú szerelmi kalandja mind undorral és csömörrel végződött, kedvesei mindig csekély intelligenciájú nők voltak, akikhez csak az első találkozáskor tudott beszélni, amikor az érzékiség fűtötte és túlsegítette minden filozofáláson. Mikor már csak a szánalom maradt meg, egyre világosabban, kirívóbban látta a nőnek minden testi és lelki hibáját, akit pár napja vagy órája még karjában tartott, de nem volt soha elég bátorsága, hogy idejében elmeneküljön. Sajnálata, túlzott finomsága és szentimentalizmusa nyájas szavakra késztették, amikor fáradt és unott kedvű volt, szerelmes szavakra, mikor undor fojtogatta torkát és mikor végre egy-egy ilyen kalandjából kiszabadult, fellélegzett, mint a hajós, akit saját vakmerősége juttatott örvénybe. Ilyenkor nem az volt az érzése, hogy a személyben csalódott, hanem azt gondolta minden csömöre, csalódottsága és unottsága a szerelemnek magának szól. Életéből hiányzott a nő, de a szerelmet mégis csak testetlenül tudta elképzelni.
Tétován állott Léna előtt, bal vállát szokása szerint, lejjebb húzta, feje jobboldalra billent és csillogó szemüvege alatt szaporán pislogott szürke gyermekszemével.
- Hogyne, fogott már sok szép kezet életében, de kevésre emlékszik, amely ennél jobban tetszett volna neki. És hogy beleillik az ő tenyerébe és milyen meleg. Valósággal élvezet tartani.
- De ő tudja, hogy csak gúnyolódik vele a bátyuska, - felelte szégyenlősen mosolyogva Léna s ismét az asztalon levő késsel babrált. Ő tudja, hogy a németek mind ilyen tréfásak, gúnyt űznek a szegény tudatlan oroszból.
- Ha tudja is, rosszul tudja, - volt rá a válasz, - de különben se játsszék megint azzal a késsel, mert újra megvágja a kezét és megint csak ide kell adnia, akármennyire is félti.
- De nem félek egy cseppet sem!
- Hát ide meri adni a kezét, de ne a fájósat!
- Miért ne!
Ivan Edmundovics kezébe vette a leány erős kezét, mely a nagy izgalomtól kissé átnedvesedett. Amíg az erőltetett szóharc tartott, maga is izgatott lett, érzékei fellázadtak és sóvárgó szemmel nézte a lány formáit, levetkőztette a szemével. A leány hideg kezének érintésétől megborzongott és egyszerre kijózanodott. A fülledt szavú rábeszélésekre gondolt, melyekkel otthon özvegy anyja lompos parasztcselédjének kegyeit próbálta elnyerni. Egyik éjjel végre eljutott a leány szobájáig. A petróleumlámpa füstös szaga még nehezebbé tette a cselédkamra dohos, izzadtságszagú levegőjét, mely torkát fojtogatta. Mikor meglátta a leány szennyes, szürke ingét, mérhetetlen undort érzett és visszafordult, noha vágyai reggelig nem hagyták aludni. Izzó fantáziájával buja érzékiségű képeket festett maga elé, akkor, mint tizenhét éves kamasz. A forró ágyban érezte a kemény, feszes karok ölelését és hideg rázta a párna sarkának hideg érintésétől, mert a lány melleit juttatta eszébe. Már átkozta finnyásságát és gyávaságát, de mégsem bírt visszafordulni. Azóta is mindig fellobbantotta érzékiségét a petróleumlámpa füstölgő kócának szaga.
Léna keze most megremegett az övében. Feleszmélt és újra mosolyt erőltetett magára.
- Ugye, hogy mégis fél? - kérdezte.
- Mire gondolt mostanáig? - faggatta felélénkülten a lány.
Az orvos vére újra hullámzásba jött. Thullner jutott eszébe, a vasizmú német teológus és epikurista. Síró-nevető grimaszra merevült a szája és hirtelen rántással magához vonta a lányt.
Léna alig ellenkezett. Ivan Edmundovics érezte, hogy arca lángbaborult, tüskés, fekete haja alatt megfeszült a fejbőre. - Drágám... - kicsi bogaram, motyogta németül és izgatott, remegő ujjai ügyetlen tépdesték a leány blúzát. Kínosan érezte, hogy becéző szót sem tud oroszul.
- Szívem, szívecském, én kis szívem, - ismételte egyre, aztán elhallgatott, mert önmaga előtt is nevetségesnek tűnt fel.
Remegő ujjai alatt sorban pattantak fel a lány ruhájának apró gyöngyház gombjai, megperzselte a friss fiatal bőr forrósága, érezte, mint rohan vadul lüktetve a lány vére vékony bőre alatt.
Végre sikerült a lány ruhája alá férkőznie, ujjai követelően merültek be a kemény duzzadó kebelbe, de kielégülés nélkül, újra meg újra átfogták, mint egy gyümölcsöt, melyet csak érzünk, de meg nem ízlelhetünk. Léna egész testén borzongás futott át, megvonaglott, arca eltorzult és szemét félig lehunyta:
- De bátyuska, Ivan Edmundovics, hová gondol, fényes nappal, - ellenkezett elhalóan.
Teste mind közelebb simult az orvoshoz, égett és parázslott a vékony vászon alatt, a hatalmas és erős leány egészen elgyengült a kéj váratlan érintésétől. Ivan Edmundovics elboruló szemmel vonszolta a sarokban feltornyozott ágy felé. Körülnézett. Az utcán csend volt, a hőség az apró faházakba kergette a szegényes külváros lakóit. A kihajtott ablakrámán egy szemtelen veréb csipogott.
- Hogy ez nem fél, - futott át az orvos agyán, - pedig ez nem is szent állat itt, csak a varjú, meg a galamb.
Az udvarról panaszosan hangzott fel Vánja vékony, sipító hangja:
- Anna Mihajlovna, - kiabált az sírón - vigyen be, feküdni akarok.
Léna megrázkódott, dühösen összeharapta az ajkát, aztán ijedten nézett végig szétdúlt ruháján:
- Mit csinált velem Ivan Edmundovics, - szólalt meg rekedt, idegen hangon és eltolta magától az izgatottságtól remegő orvost.
- Itt vagyok galambocskám, - hallatszott Anna Mihajlovna hangja az udvaron. Gügyögve, kedveskedve beszélt, ahogy pólyásokat becéznek fiatal anyák.
- Az a disznó kölyök, - sóhajtotta lemondással Léna. Izgatottan rendezgette ruháját. - Látja, minek is gyógyította meg azt a rongyot - fordult újra az orvoshoz.
Ivan Edmundovics még mindig lázban égett:
- Már magam is sajnálom - dadogta, - de ugye eljön hozzám ma este? Jöjjön, szívem, szívecském, galambocskám, - és keze becézőleg nyúlt a lány kemény karja felé.
- Nem lehet, Ivan Edmundovics, hová gondol, ha valaki meglátna...
- Hát hol-hová, - sürgette az orvos - mondja meg gyorsan.
Már hallatszottak Anna Mihajlovna nehéz lépései és szuszogó lélegzetvétele, amint hozta a fiát.
- Várjon este kilenckor a kútnál, - súgta oda gyorsan Léna.
Ivan Edmundovicsnak már nem volt ideje felelni. Anna Mihajlovna nagyokat nyögve belépett és letette a fiút a kemencére.
- Na, hogy van a beteg, - erőltette a nyájasságot az orvos, majd az asszonyhoz fordult:
- Majd maga betegszik meg, ha sokat cipeli az úrfit. Hiszen az már erősebb, mint az apja, maholnap ő megy el helyette harangozni hajnalban.
- Maga csak tréfál Ivan Edmundovics galambocskám - mondta boldog nevetéssel az asszony és fia gyér, csapzott haját simogatta.
- Már pedig jó lesz, ha valamilyen mesterségre adja a fiút - kedélyeskedett tovább az orvos. - Legjobb lenne, ha kovácsnak adná.
Anna Mihajlovna gyűrött arcán széles mosolygásba szaladtak a ráncok.
- Óh én már boldog lennék, ha járni tudna, ha megint jöhetne velem a vásárba, mint mikor kis fiú volt. Vadonatúj csizmát vennék neked, - nevetett a fia felé - meg lakk-övet.
Vánja tátott szájjal bámulva hallgatta a csodákat, amikor anyja beszélt neki. Csizma, lakk-öv, amilyet a gimnazisták viselnek...
Ivan Edmundovics már nagyon kényelmetlenül érezte magát a családi jelenet alatt.
- No, Istennek ajánlom Anna Mihajlovna, - mondta hirtelen.
Körülnézett és Lénát kereste, de az már nem volt a szobában. Rosszkedvűen tette be a hálálkodó asszony orra előtt az ajtót, aki erővel kezet akart neki csókolni. A koromsötét kis pitvarban, mely a két ajtó között volt, hirtelen két izzó, kemény kar kulcsolódott a nyaka köré, egy lihegő forró száj tapogatta végig az arcát, majd a szájánál megállapodott, rátapadt és két fogsora telhetetlenül beléakaszkodott ajkaiba. Az orvos megszédült, karjával hadonászott és a lány derekát kereste, de Léna hirtelen kitárta a külső ajtót és kilökte a meglepett orvost az udvarra.
Ivan Edmundovics szédülten állt meg az alkonyi napsütésben.
Az udvaron túl elterülő mezők felett párákba burkolva vérvörösen hanyatlott le a nap, a rozzant fatetők felett galambok keringtek és a tó felől elnyújtott sikoltással, fehér pehelyként repült egy sirály. A csendnek ezer hangja volt, a nyár ezer színnel és illattal markolt bele Ivan Edmundovics bódult szívébe. Nagyszerű érzések szorongatták, amiket nem tudott kifejezni. Sóhajtott és elindult.
- Persze, nem mondatokban gondolkozunk, - mondta magának.
Derűsen mosolyogva még egyszer visszanézett az imént becsapódott hasadozott faajtóra.
- Azt hiszem, most boldog vagyok - fűzte tovább gondolatait. - Ez a boldogság? ... ez a boldogság, amit ebben a pillanatban érzek? Milyen különös leány. Az ős orosz föld. Szemérmes és élvvágyó, szűz és utcalánya. Úgy harap, mint egy nagyvárosi hisztérika, - mondta félhangosan és fájó alsóajkát tapogatta.
Megijedt a saját hangjától. Megállt. - No mi az? - kérdezte önmagától mosolyogva. Pattintgatott az ujjával és vidáman dúdolni kezdett:
... Csak vissza a hegyeken át,
Ott lakik a boldogság...
A prágai este jutott eszébe, amikor ezt a dalt az Arany denevérben hallgatta.
- Istenem, milyen kevés kell a boldogsághoz. Igaza van Thullnernek, úgy kell venni az életet, ahogy adódik. Egy parasztlány csókja elég nekem, hogy meglássam a mezők szépségét, a leáldozó nap pompáját, hogy színeket, szagokat érezzek. Én vagyok a hibás, hogy eddig nem engedtem közel magamhoz az életet...
Már messze kint járt, túl a Halászok templomán, a folyó torkolatánál. Apró faházak maradoztak el mellette, a kéményekből tőzegfüst és égett venyige szaga csapódott le. A folyó utolsó kanyarodójánál megállt. A túlsó parton alig ötven lépésnyire tőle, nagy körben, bográcstűz körül guggoltak a szakállas halászok és egy asszony körbejárva a napi zsákmányt osztotta szét, minden halász előtt heverő kosárba egy-egy halat dobott. Köröskörül barnára füstölődött faházak álltak, szeszélyesen és rendszertelenül, mint az elszórt gyermekjáték, a házak falára és rudakra kifeszítve hálók száradtak. Egyinges, mezítlábas gyerekek szaladgáltak nagy lármásan a tűz körül, távolról kutyaugatás hangzott, a tóról énekhangok és evezőscsapások verődtek Ivan fülébe.
- Mint egy álom - gondolta. - Mint egy szép álom...
Lassan tovább sétált a folyó torkolatáig. Az alig néhány méter szélességű víz itt hirtelen kiszélesedett, folyása meglassúdott. A csendesen fodrosodó víz sötét tükrén hatalmas vízi liliomok és zöld vízi növények úszkáltak.
Ivan Edmundovics elgondolkozva ült le egy fatörzsre. Belealkonyodott. Az esti hangok zűrzavara zsongítóan, megnyugtatóan ölelte át, aprókat nyújtózkodott, mint egy kellemes langyos fürdőben. Szemben vele omladozó magas toronyláb állt a folyó túlsó partján, a távolban, ametisztszínű hegyek felett apró felhőcskék úszkáltak. A városka valamennyi templomában egyszerre szólaltak meg a harangok és távoli halk szavuk ujjongó himnuszba olvadt össze. A sirályok villámgyors röpüléssel cikáztak közvetlenül előtte és csengő asszonyi hangon nevettek.
- Milyen szép mindez, milyen gyönyörű...
Mélyet sóhajtott, mint mindig, amikor érzéseit nem tudta szavakba önteni. Minden jóleső érzése ellenére szorongó nyugtalanság ült a mellén. Szeretett volna valamiképpen részt venni, beilleszkedni ebbe a pompába, ami körülvette. Kiáltani, énekelni, táncolni akart, verssorok jutottak eszébe, fellengzős deklamációk és romantikus regényrészletek.
Csónak vonult át lassú evezőcsapásokkal a folyó torkolata előtt a tavon és minden evezőcsobbanásra ezüstös fényben csillogtak a kékes-fekete víz fodrai. A csónakban világosruhás nő hevert fejét a csónak orrán ülő férfi ölében nyugtatva, egy másik férfi evezett, sziluettjéből cigaretta tűze parázslott elő. Gitár csendült meg és a nő énekelt. Sóvárgás, fájdalom és reménykedés volt a dalban.
A szirének éneke, - gondolta Ivan.
... Óh mért volt oly szép az az este,
Mért oly forró, gyönyört hozó...
Remegő ajkam csókod mért leste
Mért is voltam olyan bohó!...
Most sírok, s vágyódom egyre...
A hangok lassan elhaltak. Ivan Edmundovics felkelt a fatörzsről. Sokáig állt mozdulatlanul, bal vállát lejjebb húzta, feje jobboldalra billent és a távozó csónak ezüstös sávját figyelte. Mélyet sóhajtott és halkan dúdolva megindult a városka felé,
... Most sírok, s vágyódom egyre...