Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok
Ivan Edmundovicsnak nem remegett a keze operáció közben és szavak, mozdulatok, sőt egész mondatok jutottak eszébe, amiket az orvosi egyetem operációs termében hallott. Egy mondattöredéket hadart magában. Valamelyik parkban magolta egyszer az anatómiát, s fűszálak nedvesen csillogtak, ő remegett a kora reggeli széltől és dülledt szemmel mondta a szavakat, amelyeket alig értett:
- Ez pedig a koponya figurációjából következik, mely a harmadik szűkületnél...
Eszébe jutott és egyre ismételte. Ha egy műszerért nyúlt, vagy pillanatra megpihent kötözés közben, maga előtt látta az egyetem rideg operációs termét, a nagy ablakokat, amelyeken a külvárosi utcák kopasz, fázóságú fái ágaskodva, kíváncsian tekintgettek be. Látta a fehér, kecskeszakállú professzort, aki maga is kíváncsian nézte bámulatos ügyességgel és biztonsággal mozgó kezét, amelyen külön életet éltek az ujjak.
Mikor Anna Mihajlovna megpillantotta Vánja kibuggyanó vérét, halálsápadtra vált és rémületét magába fojtva, kifordult az ajtón. Az udvarra érve állati ordítás tört ki belőle, mely lassan halk jajgatásba ment át. Pár perc múlva újra megjelent az ajtóban, idegenül nézte a szoba kopasz, durván faragott, gerendákból összeácsolt falait, melyeknek hasadékaiból életuntan lógott ki a kóc mint az akasztott ember kötele. Aztán vacogó fogakkal alig érthető hangon kérdezte az orvost, segítsen-e. Vánja hang nélkül tűrte a műtétet, de mikor az orvos pár perc után készen volt, a fiú melle nem mozdult többet, teste és arca még sárgább lett. Iván Edmundovics maga is megijedt egy pillanatra, majd erélyesen ráparancsolt a félájultan támolygó anyára és megmagyarázta, hogyan ápolja Vanját.
- Nem fog meghalni a galambocskám? - kérdezte Anna Mihajlovna lassanként magához térve.
Az orvosnak megjött a humora:
- De igen, - felelte és mulatott az asszony rémült arcán. - Majd egyszer hetven éves korában, - tette hozzá megnyugtatóan és gyermekszemei furcsán csillogtak a szemüveg mögött.
Ami azután történt, azt az orvos nem tudta megakadályozni. Anna Mihajlovna a földre vetette magát, térden csúszott Iván Edmundovicshoz, megragadta mindkét kezét és félőrülten csókolgatta.
- Uram, megváltóm, hát nem hal meg... nem tréfálsz velem, hiszen ti németek szeretitek a tréfát, én meg csak egy parasztasszony vagyok, egy rongy, akibe mindenki belerúg... A lábadat akarom megcsókolni, olyan vastag gyertyát gyújtatok, mint a karom és mindennap térden állva imádkozom reggel és este... Rúgjál belém vagy üss meg, mert megszakad a szívem a boldogságtól, óh most támadt fel Krisztus, nem Húsvétkor, az igazi Krisztus, aki meglátja a szegények szenvedését... óh uram irgalmazz, uram irgalmazz...
Anna Mihajlovna térden csúszott az orvos után, aki hiába próbált menekülni. Az asszony jajgatott, mintha szörnyű fájdalmak gyötörnék, szűkölt, mint a megvert kutya és rekedt sírása a temetők borzalmát juttatta az idegesen remegő, kimerült orvos eszébe. Iván Edmundovics lejjebb húzta bal vállát, feje jobboldalra billent s tétovázva nézett körül. Kezét már teljesen hatalmába kerítette az asszony és csuklójáig nedves csókokkal borította. Az orvos érezte, hogy sírás szakad fel melléből, mely gyötrő, fullasztó nyomássá változik és gyomrát felfordulással fenyegeti.
Végső erőfeszítéssel kiszabadított egyik kezét, a másikkal pedig az ajtóig vonszolta Anna Mihajlovnát. Már lenyomta a kilincset, amikor az ajtó felpattant és érzékenyen homlokán sújtotta. Ivan Edmundovics feljajdult, a váratlan hangra az asszony eleresztette a másik kezét is, az ajtóban pedig Léna állt és tágranyitott szemmel bámulta a furcsa jelenetet, földön fetrengő és kiáltozó anyját s az orvost, aki hangosan káromkodva már is megdagadt homlokát tapogatta s a heves fájdalomtól önkénytelenül kibuggyant könnyeit iparkodott felszárítani.
- Hibás vagyok, bocsásson meg, - dünnyögte halkan Léna, aztán anyjához fordult:
- Maga mit fetreng itt a földön, mint egy disznó? Talán meghalt a kölyke, azt siratja? Nem volt kár érte, csak az ember napjait keserítette. Kiesett a falat a számból, mikor láttam a kemencén fetrengeni. Hozott volna egészségesebb porontyot a világra! - Még mindig az ajtóban állt és a kilincset tartotta. Hangjában az egészségesek, betegek iránti megvetése csengett, arca kipirult, szeme csillogott és kemény melle izgatottan járt fel s alá.
Az anyjához lépett, s durván inkább felrántotta, mint felemelte a földről. Anna Mihajlovna pillanatig tétován bámult Lénára, aztán kitörő örömmel a nyakába vetette magát:
- Meggyógyul a Vanja, a szívem, a kicsi galambocskám... Hallod, meggyógyul... a német orvos a nyakát vágta fel és azt mondja, hogy élni fog...
Léna Alexejevna eltaszította magától az össze-vissza kiabáló asszonyt és megvetően mondta:
- Hát ettől bolondult meg annyira, ennek örül, én meg annak örültem, hogy nem hallom többé annak a nyiszlett kölyöknek a nyávogását. Hát mégis elhívta a német orvost, - mondta megvetően.
Körülnézett, de Ivan Edmundovics már csendben kisompolygott a szobából.
Mire a csendesvízű folyó torkolatánál rendbe hozták a rozzant szélmalmot az új gabona tiszteletére és a pópa beszentelte az első halottat, aki fürdés közben fulladt a tóba, Vanja tényleg jobban érezte magát.
Anna Mihajlovna takarókba és szakadozott birkabőr-kaftánjába csavargatta a fiút és ölben vitte az udvarra, ahová forrón tűzött a déli nap. Vanja didergett az égető napsütésben és vizenyős szemével az udvar hátsó részén álló sötétvörös téglaépületet bámulta. Arca még most is viaszsárga volt, s fületövétől a nyakáig két élénkvörös sebhely húzódott. Órákhosszat ült dideregve a napon és a csonttá soványodott ujjain vörös fénnyel keresztülsütő napfényt bámulta. Leon, a hatalmas mészároskutya ásítva kelt föl a téglaház küszöbéről, ahol az öreg birkamészárosnak, gazdájának lakását őrizte, álmosan nyújtózkodva kullogott Vanja felé és mikor megismerte, örömében szűkölve futott a fiúhoz s bozontos fejét az ölébe fúrta. Vanja rémülten ordítozott segítségért, amióta beteg volt, félt a hatalmas, erős kutyától. Anna Mihajlovna kiszaladt a kiáltozásra és durva rúgásokkal kergette a borjúnagyságú szelindeket. Vanja csak Cosrnát tűrte meg maga mellett, a lomposszőrű, szélütött parasztkutyát, mely naphosszat mellette melengette a napsütésben szélütött farát és hálásan verte a földet farkával, ha a fiú fekete kenyeréből egy darabot hajított neki.
Az udvar kevés szórakozást nyújtott. Balra hosszú pajta nyúlt el, mely hátul a farakásoknál végződött. A nyírfahasábok felmelegedtek a napon és bódító illatot árasztottak, melybe a nyers deszka gyantaszaga keveredett. A szemetes udvar felett remegett a forró levegő, a pajta előtt a földbe vert cölöphöz kötözött, halálra ítélt kos szünet nélkül rohant körbe és időnként fellobbanó dühvel szegezte szarvait a pajta falának. Senki sem járt az udvaron, a házban is csendesség volt, Alexej Oszipovics két napja nem volt otthon, ott ragadt valamilyen halotti toron.
A kapuban füleit hegyezve, finomkodva állt a németek hegyesorrú patkányfogó nősténykutyája. Fehér szőre ragyogott a napfényben és orrát előredugva óvatosan szimatolt.
Csornában a meleg nyári nap rég eltemetett vágyakat ébresztett, nehezen feltápászkodott és szélütött hátsólábát maga után húzva, odament az idegenhez s barátságosan körülszaglászta. Leon, az utca valamennyi kutyájának elismert fejedelme, már későn vette észre a tekintélye ellen elkövetett merényletet, dühös morgással a kapuhoz vágtatott és pillanat alatt torkon ragadta a szerelemtől önfeledtté vált Csornát. Az idegen kutya rémülten menekült, Leon pedig magasra emelt fejjel, tigrisként tartotta foga közt a fekete parasztkutyát és végigszáguldott az udvaron. A kutya emberi hangon sikított, rémült jajgatása az idegekbe markolt és Vanja eltorzult arccal kapaszkodott anyja szoknyájába:
- Nézze Anna Mihajlovna, megöli... jaj, jaj... megöli!
Leon az udvar közepén egy másodpercre a földre tette a vonagló állatot, a vér pillanat alatt tócsát áztatott a földön. Aztán újra megragadta és megindult vele a farakás felé a pajta mentén. A vén kutya minden erejét összeszedve iparkodott szabadulni a rettentő állkapcsok közül, szélütött tagjaiba visszajött az élet és horogra akadt hal módjára ficánkolt a levegőben.
- Menjen oda anyám, - könyörgött Vanja - üsse fejbe a söprűvel!
Anna Mihajlovna szünet nélkül kiáltozott:
- Leon, nem jössz ide, tüstént ide gyere... Leon, Leon...
De Leon tovább vágtatott zsákmányával és a kis kutya süvítő fülrepesztő hangja egyre gyöngébb lett, már a csecsemő hangjához hasonlított.
- Anyám... nézze... elszaladt, - kiáltotta egyszerre ujjongva Vanja.
A hatalmas testű Leon hirtelen, mintha villámcsapás érte volna, a földre rogyott és nem mozdult többé. Csorna kiszabadult a vasfogóként szorító állkapcsok közül, vénasszonyos jajgatással a bámulatában dermedten álló Anna Mihajlovnához sántikált és lekuporodott elébe a földre. Nehezen lélegzett, nyakán, a hatalmas fogak nyomán, nagy sebhely éktelenkedett, melyből vékonyan szivárgott a vér.
Anna Mihajlovna nem értette a csodát, mely a szélütött vén kutyát a szelindek fogai közül kiszabadította és arra gondolt, hogy valamelyik jóságos szent személyesen járt közben. Az udvar végében elnyúlva fekvő szelindekhez szaladt és bámulva látta hirtelen halálának okát. A pajta előtt a magas fűben és gazban elrejtve heverő vasvillának mind a három ága belefúródott a dühében vadul nekirohanó szelindek mellébe. Leon már nem mozdult., megtört szeme hályogos fénnyel meredt a napba és vére nagy területen megfestette a füvet.
Anna Mihajlovna boldog nevetéssel ment vissza fiához, megigazította takaróit s fejét simogatva elmondta, mit látott.
- Az Isten nem hagyja elpusztulni a gyengéket, - fejezte be.