Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok

Havas András Károly: Árnyékok
- Regény -
VI.

Ivan Edmundovics, a Prágából ideszakadt orvos, talán maga sem tudta, hogyan került Oroszországba. Nem ismerte önmagát és így azt sem mondhatta, hogy a vére, a kalandvágya hajtotta ide. Talán új életkedvet remélt az új környezettől vagy csak a lehetőség csábította, hogy otthagyja rendszertelen, csupa ellentmondás életét. Már hónapok múltak el azóta, hogy ideérkezett, csodálkozva figyelte életét az új környezetben és a bársonypuhaságú, halk kutyaugatással és megrészegítő illatokkal átszőtt tavasz eleji éjszakákat azzal töltötte, hogy cigarettázva kibámult szobája ablakán. A pópa kertjéből látott egy darabkát, buján hajoltak át a friss rügyekkel telt ágak az alacsony kerítésen, mint a lány, ki szerelmesére vár. Az orvos feszülten figyelt ki az éjszakába, mindent látni, hallani és érezni akart, ami a tavasz jöttében körülötte történik. Hallani vélte a fakó rügyek halk pattanását és megrezzenve figyelt a tó felől jövő halk beszédhangokra. A balalajka búsongó cincogását elhaló énekhangok kísérték, időnként nyers, éles női nevetés csendült fel és mélyen dörmögő basszushang válaszolgatott a félőrülten ugató kutyáknak. Ivan Edmundovics az ifjúságára gondolt, melytől mégcsak nemrégiben búcsúzott és prágai diákéveire. A királyi szőlőhegyek meredek, jószágokkal telt utcáin sétált gondolatban és végnélküli dallamot ismételve rótta a régi Prága szűk és sötét utcáit. A sörházak áporodott szagát érezte s midőn a "Lucerna" meztelen vállú táncosnőire gondolt, nehéz lett a lélegzete és sóhajtva ment el az ablaktól. Ilyenkor boldogtalannak érezte magát és nem jutott eszébe, hogy gondolkozzék érzéseinek valódisága felett. A természet szépségének nem volt értéke, mert nem bírta vonatkozásba hozni önmagával. A csillagok, melyek rezdülés nélkül lógtak a fák sötétlő ágain, nyugtalanná tették és ha a meleg szél gyönge orgonaillatot hozott feléje, ijedten mondta magában, még ne! Félt a lenyűgöző erejű orosz tavasztól, a nyárfák nyugtalanító illatától, hogy miért, azt maga sem tudta. Élete ez ideig állandó várakozásban telt el, mindig csak átmeneti életet élt és való, igazi életének kezdetét valami eseménytől tette függővé, amire egy napsütéses reggel ébredni fog. Maga sem tudta, mi lesz az, de várta, hitt benne paraszti babonával és a modern ember miszticizmusával. Néha csak apró, más számára jelentőség nélküli dolgok voltak, amiknek beteljesedésétől életének megváltoztatását függővé tette, s mire teljesen beteljesültek, elfeledte őket vagy más oka volt annak, hogy életét továbbra is félig lehunyt szemmel folytassa. A körülötte élő emberekre nem tudott haragudni, de nem is szerette őket és félénken kutatta, hogy más is csak színleli-e az érzéseket. Rémült fürkészését, mellyel a szavak és fogalmak értelmét kutatta, nem elégedve meg jelentésükkel, cinizmusa mögé rejtette, mely idővel beleidegződött, mint ahogy minden póz szokássá válik. Lelke mélyén különös kalandok után vágyódott és minden nőt, kinek apró fürtökbe göndörödött a haja a nyaka tövén, hercegnőnek szeretett volna szólítani. Kedvelte a szűk utcákat és a külvárosi kocsmák bolthajtásos kapuja alá kíváncsian nézett be, nem gördül-e ki vajon a postakocsi, Pickwick úrral a belső ülésen és a hetyke Sámuellel, a bakon. Titokban Thackeray és Dickens voltak kedves olvasmányai, de esténként barátaival Strindbergről vitázott. Olvasmányai nyomán ébredt nőimádata alig talált megvalósulásra és kalandjait legszívesebben soha meg nem történtté szerette volna tenni, amikor undorító szájízzel az összemázolt falú, szűk és nehézlevegőjű szállodai szobákban ült, ahová nagyritkán vére hajtotta.

Egy fiatal, középkori kóbor lantos izzó, tiszta szerelmét hordozta magában és lelke mélyéig romlott volt. Ha furcsa esti órákon megpillantotta az ágyból szanaszét heverő ruháit, elcsodálkozott önmagán, azon, hogy él, énje különvált testétől és figyelő szemmel nézte önmagát. Akárhányszor hosszasan tűnődött afelett, hogy melyik az igazi élete, amelyiket valóban éli, vagy az, amelyet elgondolt magában. Minden romlottsága ellenére is álmodozásaiban élt igazán s néha úgy érezte, rájött arra, hogy emiatt nincs életereje arra, hogy életén változtasson.

Pedig élete már nyomasztó súlyként nehezedett rá az ódon Prágában. Barátainak társasága unalommal töltötte el, kielégíthetetlen vágyai minden óráját megkeserítették. Beleunt a céltalan várakozásba és ezért elhitette önmagával, hogy nem is hisz a nagy érzésekben, de az ajándékot váró gyermek lázas türelmetlenségével kutatott tovább. Nem tudott környezetéhez alkalmazkodni, a mindennapi témákat halálosan unta, arra pedig, hogy mindenkinek a lelkét tárja ki, már nem volt sem kedve, sem tehetsége, ámbár azelőtt szokása volt ez.

Azért aztán zárkózottnak mondták, holott nem volt az. Néha elfogta a beszédvágy és ilyenkor akárkivel órákhosszat vitatkozott, noha tudta, hogy hetekig fogják gúnyolni miatta.

Egy kis kocsma zölddel befuttatott udvarán ültek valamelyik nyárvégi este Prágában. A kocsmát romantikára hajló kedvvel kereste fel a diáksapkás fiatalság, az ételek rosszak voltak mint a többi diákkocsmában és pirosképű, nem túlságosan szívtelen, kövérderekú lányok szolgálták fel. A fehérrel erezett piros asztalterítők körül csöndes sörivók és odatévedt vacsorázók ültek, a kis kocsmának a diákokon kívül nem igen volt törzsközönsége. Néhány gyermek feszengett a kertiszékeken, politizálgató apja mellett unatkozva, vagy az asztalok között éhesen kutatgató lomposszőrű kuvaszt nyaggatta. A kertben elszórtan hangos sziszegéssel égett a csorba üvegbúra alatt néhány acetilénlámpa, zöldre festett faoszlopok tetején, melyek egyben fogasul is szolgáltak. Álmos kisvárosi unalom terjengett a fülledt levegőjű kis udvaron.

A fiúk, - néhány orvosnövendék, egy teológus, aki mindnyájuk között a legféktelenebb volt, ebből állt a társaság, viharos - jókedvvel ölelgették a feszesblúzú kiszolgálólányokat és a sör olcsó mámorától s az érzékiségtől ködössé lett szemmel próbálták, tréfát színlelve, az ölükbe vonni őket. A lányok jókedvet erőltetve tűrték a fiúk borsos tréfáit és csak néha tiltakoztak egy-egy trágárabb ölelés ellen.

Ivan Edmundovics, akkor még Stefan Fuchs, egyszerre kifakadt és öklével nagyot csapott az asztalra:

- Nem értem, mi kedvetek telik az ilyen ocsmányságokban!

Thullner, a bivalynyakú teológus, az epikuri filozófia leglelkesebb szószólója, jókedvűen rikkantott:

- Hóópp... megszólalt a trubadúr. Meglássátok, kötélhágcsót húz elő a belső zsebéből, a Minát a padlásra zavarja és a kötélhágcsón mászik fel hozzá. A gitárod nálad van? - fordult az orvoshoz.

- Majd érzelmének húrjain ad szerenádot, - replikázott Dornhut a fiatal mérnök, aki angol képeslapok édeskés mintájára vonta ábrándos fürtökbe a haját. Elpirult, mint mindig, ha saját szavát hallotta.

Az orvos dühösen torkolta le őket:

- Szamarak vagytok és ízléstelenek. Ráadásul még gyávák is, mert a saját gondolataitokat nem meritek önmagatoknak bevallani. Egyikőtök sem meggyőződésből enyeleg ezekkel a szajhákkal, hiszen még a ti nem túlságosan válogatós érzékiségtől sem kívánja meg őket. Sört isztok és keserű az íze a szájatokban, szívesebben innátok tejet vagy málnaszörpöt, csavarogtok éjjel, holott jobban éreznétek magatokat az ágyban és zsírosszagú szajhákat ölelgettek, mikor a vágyatok nem hajt hozzájuk, sem máshoz. Miért? Meg tudjátok mondani?

Thullner intonált és válasz helyett az egész társaság vég nélküli diákdalba kezdett a nílusi krokodilusról. Jó öt percig énekelték ezt, s az orvos lehúzott balvállal, jobboldalra billent fejjel, kétségbeesetten nézett körül segítséget keresve. Húsos orrát redőkbe vonta, homlokán keresztül, kasul szaladtak a ráncok és dühös pillantásokat vetett a gúnyos mosollyal dirigáló teológus felé. Végre maguk is elunták a lármát és abbahagyták az éneket. A doktor dühönghetett tovább. Hangja szinte rikoltozásba csapott, karjával szenvedélyesen hadonászott és rövidlátó szemét egészen közel vitte ahhoz, akihez beszélt:

- Még ahhoz is gyávák vagytok, hogy meghallgassátok az igazságot. Pedig én megmondom nektek, hogy állandóan önmagatokat áltatjátok és talán már azt sem tudjátok, hogy mennyi bennetek a valódi énetek és mit aggattatok magatokra. Én megkerestem!

- Háromszoros hurrá, fiúk! Éljen a modern Diogenes, - bömbölte bikahangján Thullner.

Az orvos ekkor váratlanul segítséget kapott. Dornhut szólalt meg az asztal végén és szokása szerint elpirult:

- Azt hiszem, igazad van. Valahol hallottam egy mondást, talán színdarabban mondja az egyik szereplő:... Azelőtt megláttam az emberekben a Pózt, most már nem találom meg a pózban az Embert...

Ijedten elhallgatott és várta, hogy kigúnyolják. A hangulat azonban már lecsillapodott, sőt némi érdeklődést is mutattak a vita iránt. Thullner is csak ennyit mondott:

- Né, Bubi, te még ehhez is értesz, - de ezt sem gúnyosan mondta.

- Így is van, - kapott a szón szenvedélyesen Fuchs, - én már ezerszer elgondoltam ezt, csak nem foglaltam még szavakba. Pózoltok valamennyien és még az jár szerencsésebben közületek, aki csak mások előtt pózol és nem önmagának. Helyzeteket akartok átélni, milyent már láttatok vagy hallottatok és cselekedeteiteket olvasmányok irányítják.

- Talán térjünk vissza a természethez? - vágta oda gúnyosan a teológus.

Az orvos boldogan vette észre, hogy Thullner vitatkozik vele. Még nagyobb kedvvel folytatta:

- Nem az öreg Rousseauról beszélek, bár nem ártana, ha a természethez térnétek vissza, legalább is becsületesebb lenne meztelenül járni, mint a hazugság és póz színes rongyaival teleaggatva. Miért ülünk most itt valamennyien? Fogadok, hogy alig van egy-kettő közülünk, akinek tényleg jól esik. A legtöbben szívesebben aludnátok vagy bámulnátok tétlenül a levegőbe. Ehelyett éjszakáztok, mert az hozzátartozik, a diákélethez, párbajoztok, mert nem szabad félni és elszaladni, ahogy esetleg szeretnétek és pincérleányt ölelgettek, mert a hercegnő, aki után esetleg őszintén vágyódnátok, nem jár mostanába ide az "Arany denevérbe". Előbb a helyzetet építitek fel magatokban látottak, hallottak vagy olvasottak után, csak azután gondolkoztok azon, hogy honnan veszitek a szereplőket. A vágyatok nem önmagától születik, hanem csak az utánzás vágya, mint a majmoké!

A totyogós, roggyant lábú, házisipkás vendéglős eloltogatta a megüresedett kocsmaudvaron a vakítólángú acetilénlámpásokat, csak az asztaltól pár lépésnyire égett még egy láng hangos sziszegéssel. A legyező alakú láng köré fátyolt vontak az éjjeli bogarak és időnként halk sercenéssel pörkölődött meg közülük egy-egy. Az utcáról behallatszott a hazatérők lépteinek visszhangos kopogása, a szél virágillatot és énekfoszlányokat hozott feléjük.

... Csak vissza a hegyeken át...
Ott lakik a boldogság...

énekelték valahol kórusban és messzehallhatóan kicsendült egy ezüstös női szoprán. Az orvos ellágyult kedvvel figyelte az érzelgős dallamot. Elhallgatott.

- No, és mondd, hogy kellene teszerinted élni, - kérdezte Dornhut nekibátorodva, de azért fülig pirult.

- Ki tudja, hogyan... hagyjatok békében, magam sem tudok semmit, - sóhajtott lemondóan Fuchs. Legyintett és a lámpa lángjába bámult. Furcsa nagy orra idegesen mozgott, mint egy különálló, érzékeny élőlény.

Thullner nagyot húzott a söröskorsóból, azután mindkét kezére könyökölve, csaknem az asztal közepéig dőlt előre:

- Majd én megmondom. A Fuchs szamár, mindig az is volt. A töltésen áll, körülötte békák kuruttyolnak az éjszakai mezőn, a házakban gyilkolnak, hazudnak, szeretkeznek és gyereket szülnek, ő meg csak áll, előtte kivilágítva elzúg az expresszvonat Párizs felé, amerre az élet, a fény, a ragyogások, kacagás, selyemruhák vannak, ő pedig beszédet tart a békáknak a vonaton utazás hazug voltáról és az okszerű kuruttyolásról... Nem mi vagyunk gyávák, barátom, neked hiányzik a bátorságod vagy a pénzed, hogy az expresszbe ülj és ezért akarsz békák prófétája lenni. Hálátlan foglalkozás, mert ha egyszer szíven üt a megismerés, egész életeden át remegni fogsz, mint a szélütött. Lehet, hogy mi hazudunk, de erre szükségünk van, hogy az életünket elviselhetővé tegyük. Te addig gondolkozol a forma felett, míg a lényeg idegenné válik és fanyalogva jársz, nem találod helyedet. Igazad csak akkor lenne, ha tényleg levetnéd a "hazugság" és "póz színes rongyait" és az ösztöneidet követnéd, de nem ezt teszed. Élj, szeretkezz, ha kedved tartja és hagyd érintetlenül a tavaszillatú hercegnőd, ha egy jól sikerült póz úgy kívánja.

Az orvos sápadtan, kimerülten hallgatott. Már elmúlt a beszélőkedve, tudta, hogyha most válaszolna, lelke legmélyéről hozná fel az érzéseit. Ezt pedig nem akarta. Fizetett és menni készült.

- Hazamész? - kérdezte félénken Dornhut és szintén felállt. Fuchs bólintott és elbúcsúzott a társaságtól.

A sötét, állott sörszagú kapuboltozatban Dornhut utána futott.

- Várjál, együtt megyünk jó darabon.

Jó ideig szótlanul mentek a visszhangos utcákon. Az elhagyott utcák keresztezésénél a falnak támaszkodva, kopott, megvénhedt utcai lányok állongtak csoportokban és a rosszul világított kapualjakból félig meztelenül hívogatták a két elkésett vándort.

Az orvos hirtelen megállt és széles mozdulattal az alacsony házakra mutatott.

- Élj, szeretkezz, ha kedved tartja, - nevetett gúnyosan, - ugye, így mondta Thullner. Mert hát ez itt az élet, itt szeretkezhetsz, ameddig kedved tartja, mindössze fizetned kell és biztosan kielégüléshez jutsz... - Hallgatott egy darabig, aztán lemondóan legyintett:

- És a legszomorúbb, hogy nem tudom biztosan, nem a papnak van-e igaza?

Tovább mentek és jobban világított utcákra értek, ahol még élénk volt a forgalom.

- Te Fuchs, - mondta hirtelen Dornhut, - gyere velünk Oroszországba.

- Hová?

- Oroszországba!

- Kik azok a "velünk" és minek?

- A nagy Provodnyik gyár mérnököket és orvost keres, mert arra felé csak felcserek vannak. Én elmegyek, de jön a pap is.

- Minek megy az is?

- Még nem tudja. Kedve támadt. Azt mondja, igazgató lesz vagy zsákot hord.

- És a szüleid! Hiszen nem engednek. Te Bubi!

Dornhnut halálsápadt lett.

Fuchs egy pillanatig elgondolkozva megállt. Talán eddigi életén gondolkodott, mely céltalan és amint érezte, tartalmatlan volt, talán az jutott eszébe, hogy bátran megígérheti, úgy sem fog sikerülni. Mert vele, amint régóta rájött, semmi különös nem történt.

- Jól van, megyek, - mondta hirtelen. - Mikor indultok?

A kis mérnök megint csak a haja tövéig elpirult és boldog mosollyal szorongatta az orvos nyirkos kezét:

- Hát igazán jössz! Ha tudnád, mennyire örülnék!

- Mikor indultok?

- Mához két hétre.

- Jól van, - mondta az orvos, mintha egy vasárnapi kirándulásról lett volna szó, - ha addig meggondolnám, felkereslek. Ha nem jöttem el, azt jelenti, hogy megyek és akkor gyere értem kocsival.

Elváltak. Dornhut boldogan, az orvos elgondolkozva és megmegállva.

A két hét alatt nem kereste fel Dornhutot, mert naponta halogatta a kellemetlen utat és végül elfeledkezett róla.

Így jutott ki Oroszországba.