Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám
Úrnőim és Uraim, az én feladatom a mai felolvasó-ünnepély alkalmából, a bocsánatkérés. Nekem kell megkérnem Önöket arra, hogy legyenek türelemmel, sőt jó szívvel az előadó írókhoz, béküljenek ki fogyatékosságaikkal, hogy nem a tenoristák csillogásával, nem a drámai színészek szuggesztív gesztusaival, nem testi mivoltuk elbűvölő erejével jelennek meg, tehát nem illúziót keltően, nem másnak látszva, mint amik, hanem ők maguk, összes fogyatékosságuk királyi palástjában, örök trónkövetelői az életnek, örök száműzöttek, elgyűrűzött mátkái a geniek nagy maderiai temetőjének. Így jelennek meg Önök előtt, nyilván remegő térdekkel s vallani fognak szégyenkezve, mert tudják, hogy a líra szemérmetlen műfaj, holott ők, akik gyakorolják, legszívesebben mérhetetlen gőgjük kínai falával zárkóznának el Önöktől, tőlem, egymástól, az egész világtól s íme most kénytelenek előszégyenkezni elefántcsont-torony rejtekükből azzal az érzéssel, mint az oroszlánok a tarasconiak előtt - ne méltóztassanak rossz néven venni, nem én mondom, ők érzik így s bizony gőgös nép az író s gőgjük provokálja örök ótestamentumi, dantei bűnhődésüket - tehát most kénytelenek kiállni s hej milyen frakkban s milyen kínban, a mozdulatok milyen elszabottságában, milyen hangon... minek is mondjam, Önök tudják Úrnőim és Uraim, vagy ha még nem, hát rövidesen meg fogják tudni.
Az én feladatom ma a bocsánatkérés. Nekem kell elszenvednem mindazt a szerénységet, mely egyikük szívében sem él, nekem kell bókolva meghajolnom az ezerfejű Caesar előtt s jelenteni, hogy íme minden az ítélőszéke elé van bocsátva, mert ő a kortárs, az utókor, az irodalomtörténet, az olvasókönyv, holott, ha egy sánta ördög leemelné a költők lelki hajlékának fedelét, bizony... de nem folytatom, mert hiszem az én feladatom nem az, hogy fellázítsam Önöket e stigmások ellen, hanem, hogy egy diplomata finomságával kapacitáljam Önöket és megértő jóindulatukat biztosítsam barátaim számára.
Óh de higgyék el nekem, hogy nincs nagyobb gőg, mint a szolgák gőgje. XIV-ik Lajos uralkodása legragyogóbb idején sem tudott annyira gőgös, annyira napkirály lenni, mint a derék Clement Rossette, ki hálókamrája ajtajánál állt. Mi az ő gőgjük az enyémhez képest, ki életem java esztendeit azzal töltöttem el, hogy az ő jussukat élethez, elismertetéshez, vagy mint Ady Endre mondotta, grádicshoz érvényesülni segítsem. Azok a művek, melyek az ő életükből kiszakadtak, már régen - mint levelet a forgószél - messze sodródtak tőlük, mikor én még mindig rejtett vonatkozásaikat, lángokra reagáló titkos betűvetéseiket hüvelyeztem... egyre önérzetesebben kincseik terhétől, egyre felajzottabban s egyre türelmetlenebb zelotizmussal minden ellen, ami akadályt útjukba értelmetlenség, értetlenség, irigység rakni készült. Mi az ő gőgjük az enyémhez képest. S mert ez így van, s mert bennem a hősök tisztelete carlylei tűzzel és meghatottsággal él, hozzám és Önökhöz nem méltó komédia volna tőlem, ha én ma Önöktől csupán azt kérném, hogy türelemmel és jóindulattal legyenek az előadó írók iránt. Ennyivel nem tudnám beérni, én azt akarom, Úrnőim és Uraim, hogy Önök meghatva legyenek. Én azt akarom, hogy Önöket megszállja a tudat, hogy az, ami Önök előtt itt ma történik, több mint egy játékos esemény, hanem valami ritka misztérium melynek Önök a sors kegyéből részeseivé válhattak. Hogy Önök teljes mértékben átérezhessék e vallomás jelentőségét, gyönyörű tanulságul a magam tétele mellett fel kell olvasnom Babits Mihály egy versét:
Láttam nagy sereg lányokat
sereg lányokat liliommal. -
Akkor a lelkem fájdalommal
küzködött sok nehéz orommal
és láttam mérgezett szirommal
gyilkoló kába liliommal
jönni nagy sereg lányokat
és mondtam nekik: "Lányok,
koldus vagyok én:
de ha meghalok, mégis
e világ lesz szegény".
Nevettek s mondtam akkor én:
"Király voltam, vittem a gályát,
térdeltem a tenger dagályát,
valamint Mithras ős bikáját
reávetvén hajóm igáját.
Király voltam, vittem a gályát",
Nevettek s mondtam akkor én:
"Talán király se voltam,
csak matróz siheder:
de ha meghalok, mégis
tenger sűllyed el".
"Szerettem mindent, ami új,
szerettem mindent, ami ódon:
usztam kanyar, gonosz folyókon,
táncoltam a részeg hajókon,
némán poshadtam lusta tókon,
szerettem mindent, ami ódon,
szerettem mindent, ami új:
bús zene volt a lelkem,
éltem ütemét:
ha meghalok, az Isten
behunyja egy szemét".
Ezek a világokat járó tengerelsüllyesztő matróz sihederek jelennek meg Önök előtt, állnak ki a pódiumra maguk testi mivoltában s vallanak a kifejezésnek olyan eszközeivel, mely másnak, mint aki azokat élete gyökeréről szakította, nem is adatott. A költő maga mondja el versét, mint Narcissus a víz tükrébe, azokba a mélységekbe meredve, ahonnan a költemény kristályba szökken, mintegy még egyszer végigélve a teremtés nyolc napjának minden kéjét-kínját. Más erre nem képes. A színészi tehetség nagy dolog - nincs senki, aki olyan nagyra értékelné, olyan magas rangúnak ítélné a színész művészetét, mint jómagam. A dráma tökéletlen valami a drámai színész alakító munkája nélkül. Csupa utalás, utasítás, művészi keret, melynek leglelkét a drámai színész művészi ereje teszi élettel teljessé, csupa jelzés, melyeknek nyomán a drámai színész olyan tökéletességekig vezethet bennünket, melyekről talán még a drámaírónak sem volt fogalma. "Mit tudod te, hogy mit tudsz te?" - mondja a drámai színész a drámaírónak. De a líra az más. A líra az tökéletes, az nem szorul kimélyítésre, interpretálásra, ahhoz nincs mit hozzáadni senkinek lelkéből, látomásából, fantáziájából, az úgy van befejezve megfellebbezhetetlenül, mint ahogy az író befejezte s minden mozdulat, szín, hang, mely valahogy kívülről adódik hozzá - s ha a legkülönb színész legkülönb színe, hangja, gesztusa -, valahogy megváltoztatja, titkos mélységeiből kiforgatja, kulisszák közé állítja a lírai verset. Nagy színészek, akiknek játéka számomra mindannyiszor ünnep volt, meddő küzdelmet folytattak egy Ady-vers, Babits-vers, Ignotus-vers, Kosztolányi-vers szépségeivel, mint Jákob az Isten angyalával, hangjuk fénye, előadásuk numerozitása, a versnek a szó legjobb értelemben való elszavalása, vagyis az interpretáló művészet úgy ijesztette vissza a vers minden igaz szépségét, hogy szinte alig maradt egyéb belőle, mint a formák játéka. A líra a fordítást sem bírja el s csak maga a költő tudná igazán lefordítani versét, ha ura lenne az idegen nyelv anyagának, előadni lírát - ha egyáltalán lehet - csak a költőnek adatott. Ez a mai ünnepség nevezetessége, erre hívom fel az Önök szíves figyelmét, erről tesznek - higgyék el nekem, nagyon is akaratuk ellenére - tanúságot az én barátaim. Lírát csak a költő tud olvasni s ha rekedten, ha orrhangon, ha alig hallhatóan, ha vad kiáltozással... ne méltóztassanak mosolyogni - valóban én, szobám négy fala között, teljes nekiadásban, búcsújáró csendben, úgy állva meg a versek előtt, mint ahogy Schopenhauer kívánja, hogy műremekek előtt megállj, mint a fenségek előtt, várva míg megszólítanak. És megszólítanak. És Önök tudnak verset olvasni Úrnőim és Uraim, csak ugyanezzel az áhítattal álljanak meg a lírai költészet megnyilatkozásai előtt az ünnepi percek meghatottságában, tehát nem ebédutáni szórakozásként nyúlva a verseskönyvek felé, hanem meghódítva a verseket rímről rímre, rezgésről rezgésre, zokogásról zokogásra. Így kell s így lehet olvasni ezeket a verseket s akkor, higgyék el, minden közvetítés nélkül a maguk tökéletességének erejével fognak érvényesülni.
Úrnőim és Uraim, mindazt, amit itt lírai versek előadásáról mondtam, próbáltam magamban ellenőrizni az Ady versek előadásán. Néhány igazán kiváló színész és színésznőt ismerek, kik Ady verseinek lelkéhez valóban közel tudtak férni - tehát akiket nem divat, tüntetés, protestáció bírt arra, hogy Ady verseket szavaljanak, s akik valóban meggyőződésük szerint gyöngyökért buktak alá Ady vizének mélységeibe. S mégis, minél inkább a színészi produkció elismert s mindenkor hatásos eszközeivel történt az interpretáció, annál inkább szűkült Ady világa, annál inkább eltompultak kérdőjelei és jelzőkké váltak jajjai. Ahol szonorus tiszta hangon szólt a színész, az volt az érzésem, ezt csak a rekedtség hozhatná ki, ahol egy vonzó színészarc szuggesztív játéka csillogott előttem, ott satyrarcot szerettem volna, a szép és nemes gesztusok helyett botorkáló, megroggyanó lépéseket. Viszont emlékszem Ady Endrének egy előadó estélyére - nem a Nemzeti színház matinéjára gondolok, amikor bátorító bor mellett töltött éjszaka után teljesen elgyávultan lépett a pódiumra, hanem egy régebbi estélyére, ahol úgy ereje teljében és tudatában, férfikorának fölényében, de egyúttal elhivatottsága felett való meghatódottságában, a jó Csönd herceg füttyös megrémültségében lépett Önök elé és valami olyan csodálatos módon, százféle titánsággal - Hugo Viktor és Rácz Laczi, költő, histrio, gimnazista, - tárta elénk hetedik szobája kincseit, hogy mindannyian elbűvölve hallgattuk.
Lírát csak költők tudnak előadni, amint erről önök azonnal meg fognak győződni.