Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
A fordítónak nehezebb írójáról beszélni, mint annak, aki csak élvező olvasója ennek az írónak. Én, aki önálló dolgot alig írok és művészi ösztöneimet csaknem teljesen bizonyos írók fordításában élem ki, szinte úgy érzem, mintha saját munkámról kellene beszélnem, ha olyan műről szólok, melynek átültetése, mint a Móricz Zsigmond könyveié, hosszú időre úgyszólva minden szellemi erőmet abszorbeálni szokta. (Ezzel persze nem akarom a fordítót az író rangjára feltolni - ami egyenesen nagyzási hóbort volna - csak egy pszichológiai önmegfigyelésnek szeretnék kifejezést adni.)
A fordító valahogy rövidlátó szemmel olvassa az íróját. Túl közelről nézi. Az apró dolgokat látja meg, az érdekes formai részletdarabokat - a nagy kép mozaik-kövecskéit. Ha egy új Móricz-könyvet kapok kézhez, az élvező olvasó minden érdeklődésével és befogadókészségével fogok olvasásához. De már egy pár oldal után éreznem kell, hogy nem vagyok abban az akarati és szellemi állapotban, mely a tiszta művészi élvezés alapfeltétele, nem vagyok már a schopenhaueri "Willensfreies Erkennen" állapotában. Egyes stiláris és nyelvi sajátságok, egyéni kifejezésmódok, kifejezések, magukra szögezik figyelmemet, túlerős domborulattal emelkednek ki az egésznek összhangos képéből. A fordítás "előre veti árnyékát" és ez az árnyék elhomályosítja a mű széles horizontját, meghamisítja a távlatokat. Jönnek az aláhúzások, megjelölések, némely részlet fordításának rögtöni feljegyzése - és evvel vége az élvező, odaadó olvasásnak. Félig ösztönszerűleg, félig tudatosan az olvasás sietőbb és felületesebb lesz, mert a fordító arra gondol, hogy gyakran csak az első erős impresszió segíti őt a helyesen tolmácsoló kifejezéshez, a kizárólagosan helyeshez és attól tart, hogy ami most eszébe villant, hirtelenül, inspirációszerűen, keresés nélkül, majd nem fog eszébe jutni később a fordításnál, mikor már másodszor jelenik meg előtte az ötletet adó eredeti írás. (Mert hiszen nem akar folyton jegyezgetni - olvasni akar.) Miután így accelerando végigsiettem a könyvön, következik a tulajdonképpeni fordítás munkája. Ez mindig két ellentétes mozzanatból áll, egy passzívból és egy aktívból. Az egyik a befogadóé, teljesen magába fogadni az eredetit, minden árnyalatát, minden sajátságát és lehetőleg mindent úgy átmenteni, hogy megmaradjon az eredeti színe, hangja, zamatja, a másik impulzus az elhárítóé: nem szabad, hogy az eredeti annyira ráerőszakolja magát a fordításra, hogy ez idegenszerűen hasson. Hiszen amint az eredeti a magyar nyelv szelleméből született meg, úgy a fordításnak a német nyelv szelleméből kell megszületnie, mert csak így lehet irodalmi, művészi jellege valamely német írásnak. Ennek a két ellentétes princípiumnak ölelkezéséből és kölcsönhatásából áll elő a fordítás. - Csak bizonyos idővel ezután olvasom el újra az általam fordított Móricz-könyvet: nem mint fordító, hanem mint elfogulatlan olvasó. És most élvezem csak igazán ezt a páratlanul egyéni stílust, a legélőbb élőbeszéd-stílust, melyet ismerek (Goethe anyjának leveleiben lüktet még ilyen elevenen és forrón a vér - fontanei könnyedséggel siklanak tova Móricznál a széles epikai folyam hullámtömegei), most látom meg a lélektani elemzés gazdagságát és kérlelhetetlen következetességét, most fogom föl gátlások nélkül és - úgy érzem - teljesen, azt az egész, nagyszerű teremtőerővel megalkotott mikrokozmoszt, melyet Móricz Zsigmond írásai elénk varázsolnak.