Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
A Nyugat szerkesztőjének megtisztelő felhívására az éjszaka ismét (másodszor) is elolvastam Móricz Zsigmond legújabb regényét, amelynek címe: Kivilágos-kivirradtig, - utána Babits Mihály cikkét A fiatalok-ról a Nyugat legutolsó számában, amely cikkről annyi mindenféle véleményt hallottam az elmúlt napokban, még azon tavaszi viharokkal, bokáig érő sarakkal elátkozott szigeten is, ahol azt hiszem, hogy magányos életet folytatok... Nini, mondom magamban, Móricz Zsigmond is ugyanabban időben ír a "fiataloknak" némi csöndreintést, amikor Babits azt rója fel ezekről a gyerekekről, hogy, "sokszor, többé-kevésbé burkolt formában, értésünkre is adták, hogy hajlandók bennünket lebunkózni". Hát írjanak tíz olyan sort, amilyen a legfrissebb Móricz regényében lépten-nyomon található... írjatok jobbat, különbet, tárogatósabbat...
*
Különös az ilyen álmatlan éjszaka, mikor a mezítelen, levéltelen, majd csak hosszú idő multán virágot, gesztenyét vagy makkot termő fák már most az első tavaszi viharral fenyegetőleg rázzák ablakom felé ifjú ökleiket. Hiszen igaz, ami igaz, mindegyik fa hoz majd valamit a természetből, amikor beköszönt a május. A fűzfa is kihajt, még pedig nem a legkésőbben a régi kút körül, kedvencem, egy tüskés bokron majd ujjnyi nagyságúra növekednek a kritikai zsengék...
No de nyomban elmúlik az erőszakoskodó vihar az éjszakából, amimkor az ágy szélére telepedik az isten áldotta költő, - ahogyan megszólal a mesemondás, - amint elkezdődik a lélekidézés... Egy furcsa, vidéki karaván nyomul be a szobámba, amely karavánnak, csaknem minden tagját személyesen ismerem és jelszavuk az, hogy, kivilágos-kivirradtig. Egyelőre csak az újsághasábokon jönnek, még nem építették meg könyvházukat, de már a Pesti napló katonás egyenruhájában sem lehet összetéveszteni másokkal ezeket a furcsa figurákat.
- Honnan jöttök? - kérdem őket szinte feleslegesen, mert ha mást mondanának, akkor is reájuk ismernék. A Nyírségből valók ők valamennyien, azért nyújtom ki nyomban a kezem a jegyző, a tiszttartó, a legátus keze után. De régen nem találkoztam velük! Utoljára talán csak egy kisvárosi állomás kuglizójában láttam őket, amerre vonatom elhaladt. Azt hittem, hogy mindörökre ott maradtak ezek a füstös lacipecsenye-szagú magyarok a hosszú ebédlő-asztal mellett, furfangos daru-alakú ráncokkal a homlokukon, tánchoz és ravaszkodáshoz egyformán taktust verő lábukkal, kártyás kezükkel, amelytől a falban lévő szeg is félhet. A régi Magyarország nyomakodik be a szobámba rókatorkos asszonybundáival, férfias farkas-szűreivel, nótáival, csalódásaival, hibáival, de elpusztíthatatlan, drágalátos étvágyával is, pedig decemberben elmúlott István napja. Azt hittem, hogy már régen elmentek ők a zsindelyfedelű uradalmát házakból, legfeljebb a kertben vagy pedig valamelyik kalendáriomban találni meg őket, holott szaftosabban, lángosabban, hamiskásabban élnek, mint valaha, amikor Móricz Zsigmond bekormányozza őket a szobába. Mintha gyermekkori képeskönyvet lapozgatnék, amelyben a mese már elválaszthatatlanul összekeveredett a valósággal, ezeket az embereket mind ismertem, ha nem is családi nevükön, de álombeli nevükön mindenesetre. Ennek a postamesternek a hegedülését én is hallgattam és "nix tájcsot" mondtam a szomszédomnak még ha háborúról volt is szó, amikor a felséges orja-leves az asztalra került. Nem emlékszem, hogy ebben a világban rosszul lett volna valaki, hacsak félig agyon nem verték, a kútba se ugrott minden szerelmes leány, a gyomrok a tengelyszeget is megemésztették, bolond ember halt meg, ha nem volt neki muszáj... Soha ilyen egészségeset, a régi és új szakácskönyvnek minden titkával ismerős, csíziós-zamatú és árverés-józanságú regényt nem írt Móricz Zsigmond, - mondom magamban, pedig csak arról van szó, hogy "megfényesített egy kopott tallért a mellényzsebében, a múlt időt". A tegnapi embereket mai pápaszemen át nézi. Lerántja róluk a kóc-szakállakat, a tengeri-bajszokat, a cukorsüvegről való csákókat és elsősorban is arról van szó, hogy kinek milyen gyomra van a nadrágszíj vagy a kötény alatt. Itt enni kell a nyavalyás hasú olvasónak is, mert utóvégre a névnapi vacsorát már megfőzték a konyhán, tálalnak a szolgálók, a nyakába taszította a házigazda a szalvétát, - egye fene, hogy mi történik holnap a felmondott tiszttartói állomással, a hoppon maradt leányzóval. Magyarországon vagyunk, vagy mi a szösz, majd csak megélünk ezután is.
*
Ám Móriczot nem féltem én se a "fiatalok" emésztő ambíciójától, se az "öregek" mohó, lázbeteg savanyúságtól. Mert végeredményében senkit sem kell félteni a meglévő értékeink közül. Csoda volna, ha a kis területre szorított magyar irodalom ne válott volna marakodások színhelyévé, ahová éppen úgy két könyökkel, foggal, körömmel vél bejutni az ifjúkezdő, mint valami jó zsíros zsidóhivatalba a próbált, kitanult "öreg". Mi, régiek nem ismertük ezeket a kunsztokat, mert nem is igen volt szükségünk arra, hogy érvényesülésünkhöz megtanuljunk a kezünkön járni. Késre vagy bunkóra se volt szükség, hogy utat verjünk magunknak a bozótban, mert a magyar irodalomnak szép, komótos, kipróbált országútjai voltak, telve őrházakkal, hogy akarva se lehetett az egyenes utat eltéveszteni. Azonkívül voltak más pályák is a világon, mint az irodalmi.
Végeredményében nem nagy baj, ha tülekednek, tolonganak, neveletlenkednek a "fiatalok". Mérgelődnek az öregek. Talán közben csalódnak, megokosodnak is. Thackeray és a Goncourt-ok regényhősei óta alig változott a világ.