Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Tolnai Lajosról, a XIX. századnak Jókai mellett legnagyobb magyar regényírójáról s a Deák- és Tisza Kálmán korszak magyar közéletének legélesebb szemű meglátójáról olvastam valamikor réges-régen (a Bodnár Zsigmond féle Magyar Szemlében) a pompás történetet. Tolnainak, a 60-as évek elején, ha jól tudom, éppen az Arany Szépirodalmi Figyelőjében egy hosszabb elbeszélése jelent meg A bankócsináló címen. Nemsokára rá Török Pál, a budapesti református szuperintendens, magához hivatta a fiatal írót, akinek, mint a pesti református gimnázium tanárának egyházi följebbvalója is volt, bevitte a legbelső szobájába, bezárta a szoba ajtaját, hogy senkise nyithasson rájuk és komolyan, aggodalmas arccal, csendes hangon kérdezte meg az ifjú novellistától, nem hamisított-e bankót valamikor? Ennél a meggyanúsításnál nagyobb dicséretet nem kaphatott volna a nagytehetségű és nagy ambíciójú kezdő poéta, aki bizonyára ujjongó örömmel a lelkében nyugtatta meg az ő jóindulatú, becsületes, puritán püspökét.
Nekem is volt, jó egy évvel ezelőtt, egy olyan élményem Móricz Zsigmonddal, amely a Török Pál kitüntető meggyanúsításával felérő dicsérete ennek a mi mai nagyon nagy poétánknak. Sőt ez az alábbi elmondandó élmény mintha még rendkívülibb dicsérete volna Móricz Zsigmondnak, mert a Tolnai esetében csak egy lelki állapot tökéletes illúziót keltő művészi analízisén lehet álmélkodni, míg a Móricz Zsigmondéban az a szinte hihetetlen furcsaság kerül elibénk, hogy a költő alkotó fantáziája egy részleteiben is csaknem szakasztottan olyan tartalmú tragikus mesét termelt, mint amilyet az élet emberi sorsokat kavaró gonosz szeszélye ugyanabban az időben egy kis biharmegyei faluban a maga valóságos valójában játszatott le. Régóta vallom, hogy nagy művészek lelkében ugyanúgy dúlnak-háborognak a hatalmas világformáló energiák, mint magában a természetben, az életben. Ezért olyan egyenrangú vetélytársai egymásnak a művészet és az élet, ezért van az, hogy nagy művészek jobb alkotásaiban éppolyan meleg élet és valóság lélegzik, mint magában az igazándi életben.
Ez a Móricz-élményem a következő.
Nagynéném, akit az oláhok 1922 októberében kizavartak Hagymádfalváról, a biharmegyei szalárdi járásnak egy falujából, ugyanennek a hónapnak a végén huzamosabb időre Pesten lakó édesanyámhoz jött. Miután a maga sok baját már jól el-kipanaszolta, beszédes természetével egyre-másra adogatta le, ami érdekeset s elmondásra érdemeset ő maga átélt vagy hallott. Egyszer csak azzal indította meg egy elbeszélését, hogy Hagymádfalváról elutazása előtt egy borzasztó dolog történt egy szomszédos községben, két falusi ember egy erdei úton megtámadott egy más faluba való parasztot, aki serdülő leányával egy vásárról hazafelé tartott. A parasztot meg is ölték, de pénzt nem találtak nála, mert az a leány kebelében volt elrejtve. A leány elfutott és nagy ijedelmében bemenekült a falu határán levő legközelebbi parasztházba, ahol az ott talált asszonyoknak kétségbeesetten jajgatta el az ő szörnyű esetüket. Ezek még nem tudtak a gyilkosságról semmit s a kimerült leányt lefektették a szomszédos szobába. De nemsokára hazajöttek a család férfitagjai, s a leány a másik szobából a gyanús hangokra kipislantva, rémülettel ismerte fel bennük apja gyilkosait. Hirtelen elhatározással kivetette magát a szoba ablakán s elrohant a falubeli csendőrökhöz. Ezek sietve lepték meg a gyilkosokat, akiket vasraverve vittek be Szalárdra.
Ugyanez a történet olvasható, természetesen változatosan színes művészi motivációkkal, alig-alig valami mesebeli eltéréssel, az 1922-ki Nyugat nov. 16. számában, Móricz Zsigmondnak "Ház az erdőben, tragédia" c. egyfelvonásosában. Nagynéném nov. 16-a után egy pár nappal beszélte el ezt a borzalmas paraszthistóriát s elbeszélését - már Móricz írásának ismeretében - a legfeszültebb érdeklődéssel hallgattam végig. S a történetet nagynéném - aki nemcsak teljesen szavahihető nő, hanem kellemes elbeszélő is, - olyan élénk közvetlenséggel adta elő s az első hallomás okozta izgalom annyira kiütközött még mindig az előadásából, hogy jóhiszeműségében egy pillanatig sem kételkedtem. Egyelőre semmit se szóltam neki arról, hogy ez a történet a Nyugat legutolsó számában is olvasható, először azért, mert úgy sincsenek különösebb irodalmi érdeklődései, de aztán meg akartam várni azt is, amíg Móricz-cal összejövök s megkérdezhetem tőle, honnan vette ő ennek a munkájának a tárgyát. Móricz-cal, úgy emlékszem, már november 22-én találkoztam (egy "Ady-estén") s amikor elmondtam neki a nagynéném-elbeszélte Hagymádfalva-környéki históriát, s az én csodálkozásomat ennek a történetnek az ő "tragédiájával" való hasonlatosságán, ő jóízűeket kacagott hozzá s hosszabb beszélgetés után kiderült, hogy ő ezt az egész "tragédiát" minden más munkájánál inkább képzeletből írta és se lapban nem olvasott, se senki ismerősétől nem hallott a való esetről semmit.
*
Nagyon jellemzőnek tartom a magyar költészetre és a magyar költőkre, hogy művészetüket "költészetnek" és őket "költőknek" nevezték el, és ez nem véletlenség vagy neológia. Erdősi Szilveszter János - már a XVI. század közepén - csodálta a magyar nép elméjének élességét a "lelés"-ben, "ami nem más, mint a magyar poézis".
Ez a "lelés", "költés", azaz kitalálás, tehát képzeletre támaszkodó alkotás Móricz Zsigmondnak is egyik legbámulatosabb kvalitása. Ennek a "mondókás" embernek, aminek Ady mondotta egyszer, olyan mesélő kedve van (azért is szereti annyira a meséket) és ami evvel jár, olyan megjelenítő ereje, hogy ebben a mi prózás poétáink közül csak Jókai van olyan nagy, ha van, mint ő. Hogy patakzik, hogy árad belőle az édes szép mesemondó beszéd, pl. a Karak szultán-ban. Szinte mellékes, hogy esetleg micsoda líra, micsoda átélések feszülnek benne, mert a léleksértő-bántó élmények bölcs, széles, kellemes epikává higgadnak és szimbólum ide, szimbólum oda, olyan dúsan és nyugalmasan hullámzik előre a történet s a mesei stílusnak olyan békéjével záródik, hogy a mesét s a mesében elmerülést jelentősebbnek tartjuk benne minden írásra hajtó célzatnál s úgy hisszük, közben az író is úgy beleélte magát a mesemondó hangulatba, hogy észre sem vette s már neki is fontosabb lett a mese, mint a kifejezni szándékozott "alapeszme": a férfi nehéz sorsa a két legtöbbet jelentő nő, az anya és a feleség között.
A másik nagy kiválósága Móricznak, írásainak páratlan életszerűsége, vagy még jobb volna ide az Ady-szó, "életes"-sége. Igen természetesen Móricznak sem egyforma értékű és érdekű minden munkája, hiszen Shakespeare sem írt csupa szemenszedett remeket, de kisebb jelentőségű dolgaiban is megvan az a képessége, hogy élővé tegye alakjait, mintegy beléjük bújik, átlelkesíti őket, beléjük önti a maga hatalmas érzés-intenzitását, számukra tartja fönn az ő mámorosan gazdag örömeit, szomorúságait, indulatait, düheit, vadságait s ettől a teljességtől duzzad aztán bennük a pattanásig az élet, mint a levélcsomókba repedő tavaszi rügyekben. Ady Endre, aki - ha akarta - kritikusnak is tudott olyan fejedelmien nagystílusú lenni, mint poétának, nagyon-nagyon és tudatosan megérezte Móriczban ezt a nagy magyar életerőt. Kiírom ide, amit ő mond róla, jobban aligha jellemezte és jellemezheti valaki Móricz Zsigmondot:
"Van nekem egy csodálatos erejű, arató delek tikkadt fénypompájában játszó, nagyon magyar, nagyon kedves író barátom. Ha nem felejtette el még, Édes, sokat beszélgettünk róla, mikor irodalmi utcánkba súlyos, legényes, fenyegető lépésekkel, váratlanul befordult. Ez a legjózanabb magyar a földön, holott ez neki fáj, valaki, akit a saját írósága, talán becsvágya, a józanság paroxizmusába sodort, de aki kibírja ezt is. Százszor sírok irigykedvén és naponként, Madame, ha arra a viszonyra gondolok, melyet ez az én barátom az Élettel folytat és magunkra. Mi azt hittük, hogy az Életet élni kell s az Élet olyan kikerülhetetlen, mint a Halál, át kell adni erőinket, hogy a Halál készeknek találjon. De ez az én barátom életeket, történeteket lát és mond s lelkének méhe egy mesebeli hirtelenségű és gyakoriságú terheltség. Nem fogyasztatja magát mással, mint az írással s ha vágyai fojtogatják, sírva vígad az íróasztalnál az ő kiképzelt magamagáival. Én, hiszen tudja, Édes, kinek pompázóbb címeit ezután kihagyom, hogy a boromat mindig szomjasan és magam iszom ki, úton vagy csárdában. Személyesen szoktam szoknyák után rohanni s a csókot olyan hazárdul kapom-veszem, ahogy adják és ahogy csókolják nekem. Politikát is úgy írok, érzek, hogy teljesen meztelen a mellem, kit nagy-nagy urak, hatalmasok, kicsinyesek, bosszúállóak elé düllesztek. Fogom a percet s kiélem könyvvel, újsághírrel, szeszéllyel, bármivel, de izgalommal mindig és nem ingyen. Ez íróbarátom pedig ül és ír, itatja fenékig a poharat, csókkal iszapoztatja a nőket, vétókat mondat a mai rend ellen, de mindig csak regény- vagy novella-hősei által..."
Igen, ez Móricz Zsigmond. Az ő életereje tombol a mohó és alaktalan életvágyába roppant Túri Danijában, a szilaj szentségébe belebukott Matolcsy Miklósában, de Az Isten háta mögött szegény nagyvágyú tanítónéjában s az Árvalányok brutális egészségű papnéjában is. S ilyen lelkéből lelkezett alakok kisebb írásainak hősei is, nem lelki összetettségükben, nem karakterükben, de vitalitásuknak szertelen, robbanó, sisteregve szétvetődő vehemenciájában.