Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Micsoda gazdag egy ember ez a Móricz Zsigmond! Mialatt nagy kincseket formál ki olyanra, hogy az emberek számára alkalmasak legyenek gyönyörűségül és gazdagodásul, munkaközben elszór olyan kis gyöngyszemeket, amelyek másnak elegendők volnának életük eredményéül. Mialatt három nagy regényét, a modern magyar regény három nyomjelző művét, a "Fáklyá"-t, a "Légy jó mindhalálig"-ot és a "Tündérkert"-et írta, összeírt közben, játékul, szórakozásul, pihenésül - neki magának és az olvasójának is - egy halom kis novellát, életképet, karcolatot, amelyekben van annyi élet-tartalom, amennyiből egy jobbfajta írónak az életműve kitelne. Ezek az apróságok vannak összegyűjtve "Egy akol, egy pásztor" című könyvében.
A magyar novella formájának bomlása meglátszik ezen a könyvön is, mint általában egész irodalmunkon. A kilencvenes években még diadalmas műfaj volt, túltengett a regényen, az akkori legkiválóbb írók mind mesterei voltak, még regényeik is csaknem mind kibővített és kirészletezett novellák, remekműveik egy újság vonala alatt elfértek. Még a század elején is Molnár Ferenc ebben a műfajban excellált és erős a gyanúm, hogy ebben írta máig is legérvényesebb dolgait. Maga Móricz Zsigmond is mikor a "Hét krajcár"-t írta, önálló, fontos műfajnak érezte a novellát, egyenrangúnak a regénnyel. Azóta elfordult ettől a formától ő is, a közönség is, a regény lett az elbeszélő irodalom döntő műformája, a novella elvesztette önállóságát és csak mint melléktermény maradt meg, intervallumok kitöltője, regényírás közben félretolt, a kompozícióba bele nem férő epizódok, alakok, ötletek értékesítése, félig irodalmi, félig journalisztikai igények kielégítése. Móricz Zsigmond novellás könyve sem más, és mégis gazdag könyv, mert gazdag ember írta.
Sok darabja nem is annak rendje és módja szerint való novella, nem egy történetnek, egy konfliktusnak, egy komplikációnak tömörített formában, felvillanó reflektor-fényhez hasonló megvilágítása. Inkább csak egy feljegyzés, egy pillanatfelvétel, egy alaknak, egy helyzetnek néhány stenográfikus vonással való megmutatása. Egy csendőr elmondja eseteit, az előkelő urasággal, a miniszter sógorával, - látjuk a csendőr helyzetét a körülötte levő egész világgal szemben, egy szegényházba került spekuláns elmondja spekulációit, esküvői jelenet a csúf pesti anyakönyvi hivatalban, a hatvani állomás várótermében zsúfolódva várnak csatlakozásra az emberek, - ezek mind apró témák, riport-szerűek, önmagukban nincs mély távlatuk, de Móricz fontosságot tud nekik adni, mert roppant mennyiségét viszi belé az apró élet-megfigyeléseknek, a megszólaló alakokat mind a maguk különleges nyelvén beszélteti - mennyire más nyelven beszélnek például az igazi parasztok, mint a félművelt emberek, mint a csendőr, a vasutas, a hivatalszolga - és amit beszéltet velük, az mind beletorkollik az életükbe, sok más ember életébe. A legigénytelenebb apróságban is megérzik az író geniális kíváncsisága az emberek, minden ember, az egész élet iránt. Azt kell hinni, hogy Móricz, akárhová kerül, folyton figyeli az embereket, a beszédüket, gondolkodásmódjukat, az arcukat és csak alkalom kell neki, hogy amit így megfigyelt, irodalommá alakítsa. Aki az írásának a való élethez való viszonyát akarja megismerni, az figyeljen ezekre a kis karcolatokra, mert ezekben nyersen, csak rudimentáriusan formába öntve van benne az élet-anyag, nincs valőrök szerint elrendezve, kerek formába komponálva. Annál nyíltabban mutatkozik meg, hogy miképpen gyűjti a maga anyagát az író.
Más darabjaiban a könyvnek azt látjuk, hogy kapja fel a tradicionális, maupassanti novella-formát az író, hogy játszik vele, nem veszi nagyon komolyan, elejti vagy kikerekíti, - önkénye vagy hangulata szerint. Néha, egyszer-kétszer pointere is dolgozik, de kiderül, hogy a pointe nem is fontos neki, nem is nagyon vigyáz, hogy csakugyan ki legyen hegyezve, közben észrevesz a szereplőkön egy gondolatot, egy mosolyt, egy arcfintort, amely az ember mögé mutat valahova a sorsába, az életébe, a kasztja életébe vagy az emberi életbe és bizony eltompul a pointe. A pointéhez gondosan kimódolt forma kell, Móricz megbontja a formát, szétdobja a keretet, a kép, amit ad, "fortlaufend", ahogy a reprodukáló mesterek mondják.
Azért vannak ebben a kötetben is tökéletes, formailag is pontosan összecsukódó novellái, amikor az anyag megköveteli a kiformálásnak ilyen zártságát. A "Fud a halált", a friss ibolya illatát árasztó lírájú "Szentlőrinci emlék", a "Zsuzsika fél" - olyan, mint egy finom kis parasztvígjáték, - "Köszönöm kedvesem", és még két-három darabja a kötetnek. Csehov nem írt különbeket és Csehov kis novellás képein sincs erősebb orosz íz, mint a Móricz novelláinak magyar íze. Erős, fanyar, egészséges élet-íz ez, a legjobb íz a világon. Csak kevés a szakácsa, ma Móricz az egyetlen.
És a mosoly... A Móricz Zsigmond mosolya. Ismerjük még a "Hét krajcár" korából. Akkor még minduntalan az ajkára került, ma ritkábban jelenik meg, akkor is van benne valami keserűség, nem önti el tiszta derűvel az egész arcát. Ma már sok tapasztalat, sok legyűrt harc, sok kiábrándulás van ebben a mosolyban, - az életet próbált és tudó ember mosolya ez. És azé az emberé, aki átélte a háborút s ami utána jött s mosolyogni tud még valahogy, de nevetni már nem. Legalább is nem szívvel, feledkezve, odaadva magát.
A kötet végén van a "Ház az erdőben" című kis dráma, melyet a Kísérleti Színpadról ismerünk. Erről külön kellene beszélni. Ki mert színpad számára ilyet írni, korunkból való magyar író? Ez a kis egyfelvonásos a legnagyobb merészet a modern magyar drámában és a legjelentékenyebb modern magyar drámai mű.