Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Valaki, akinek minap azt mondtam, hogy az előttem ismeretes világirodalomban az első igazi történeti regény a Móricz Tündérkertje, mosolyogva vetett ellenem csak egy szót (vagyis hármat): Háború és Béke! Körülbelül azzal a mosollyal, ahogy néhai Pulszky Ferenc vetette oda, mikor azt fejtegették volt előtte, hogy a legerősebb állatok mind növényevők: Például az oroszlán!... Egy kicsit elpirultam, meg is adtam magam - de most érzem, hogy kár volt. Mert a Háború és Béke nem történeti regény. Legfeljebb hozzánk, ma élő olvasókhoz képest, de nem ahhoz képest, aki írta s nem amikor írta: Tolsztoj a krimi háború után. A francia bas-empire idejében az orosz empire, társasági orosz ember számára, nem volt történelmi távolság, csakúgy, mint ahogy apám sőt nagyapám sem megy számomra történelem számba. Még ismertem őket, - még tapasztalatból tudom, hogy szakasztott olyan emberek voltak, mint a mai emberek, s amiben viszont a maiaktól mint önnön ideik kinyomatai különböztek, az sokkal halkabb variáns, semhogy e réven bár rokon, de mégis saját emberfajta számba mehetnének. A különbséget pontosan meg tudom mondani - elvégre a történeti regény számára vannak próbáink: az azon időbeli kortársi regények vagy drámák. Nos: bármennyire örök emberiek a Tragikusok vagy az Arany Szamár, a Shakespeare vagy a Don Quijote emberei: van bennük valami, gondolkodásukban, viselkedésükben, abban, hogy mire mint reagálnak, ami egy kicsit más emberfajtává teszi őket, mint amilyenek a mai király, a mai kalmár, a mai idealista, a mai parasztember. Viszont a Tolsztoj András hercege vagy Pierre-je, sőt paraszti vén Kutuszovja s du midinek képzelt ordenáré Napóleonja akárcsak a Puskin Anyeginja, egészen azon emberfajta, akik mi vagyunk, legalább is az én számomra, fiam számára lehet, hogy már nem, mint ahogy apám számára még maga fajtájának tetszett az a Voltaire és Diderot, kiket tőlem minden modernségük mellett más emberfajta messzeségébe vet, ha nem egyéb, hát az, hogy minden második szavuk a vertu, virtus, amely görög-római kategória csak a XIX. század elejétől fogva kezd kikopni a közérdeklődésből... Nos: a Tündérkert emberei, a leg-ódorfeminásabb asszonyok, a legbakszagúbb férfiak, leg-örök- és magyar-emberibb emberei, úriemberei, gentryjei, parasztjai, sőt sárosi svihákjai, erdélyi, alföldi és túladunai magyar-változatai, mikből mindből van példány a Tündérkert könyvben, mind mintha egy magyar Cervantestől valók volnának, annyira idegenül ismerősek előttem. A ma minden magyar típusait megismerem bennük. De: tizenhetedik százados áttételben.
S nem holmi papírosban, kieszelésben, mint még a hatalmas Flaubertnél is. (Az ő csapnivalóan tökéletes Salammbójában.) Mint Zolánál, Móricznál is az embereiből kicsap az izzadságszag - az embereié, nem az íróé -, amellyel szemben váltig magyarázhatom, hogy ez fantazma, befelénézés, nem valóság, hanem megálmodás, - s mi egyéb elmélet lehetséges egy teremtő művészről. Itt a valóság, az adottság, a figurái élnek, a cselekménye eleven, a története lüktet, nevezzem én bár szimbolizmusnak, amit ő naturalizmusnak nevez, s kozmikusnak, amiről ő azt mondja, hogy egy sarok természet, egy temperamentumon át nézve. Igaz biz az, ha százszor csak álmodott álom is. "Tanulj meg álmodni, hogy megtaláld az igazságot", írta emlékirataiban Kekulé, a sztereochemia megalapítója. "Tanulj meg álmodni, hogy valóságot teremts", mutatja a Móricz példája.
Azt hiszem, ebben találtam meg e rendkívüli költő titkát, az álmodás, a megálmodás genialitásában. Nem felejtem el, mikor, pályafutásának legelején, az alighogy mellénk és közénk állt fiatal íróval vasúton utaztunk némely vidéki Nyugat-felolvasásokra. Én, türelmetlen utas, ki-kiálltam a folyosóra, s egyszer, emlékszem, meglepett, hogy a kezes, kedves, udvarias, sőt az idősebb társsal szemben jóságosan udvarló Móricz nem felel kérdésemre, hanem dagadt fejjel s réveteg szemmel hallatlan mered maga elé. Osvát húzott halk figyelmeztetően vissza, hagyd, most írja a folytatást... A Sárarany folytatásáról volt szó, első regényéről, mellyel, Nyugatbeli folytatásról-folytatásra, beleírta magát a magyar irodalomba... Visszaültem szakaszomba, s elgondolkoztam e látványon. Ezen a zömök szamojéd-magyaron, ki rendes beszédben csupa higgadtság, sőt pajkos ravaszság, s egyszerre csak átfűlik, mint a régi magyar szobákban az agyagkemence. Mint fajtája, az észak-ázsiai sámán vagy regős ki rendes időben egy rendes ember a többi között, pontos, okos, sőt haszna után járó, - de egyszerre csak rájön a megszállottság, s akkor istenekkel közlekedik, s visszalát a múltakba s előre lát a jövendőkbe... (ez ennek most már tizenkét vagy tizenöt esztendeje, s azóta, a lelki tudományok fejlődése rendjén, megerősödött bennem a meggyőződés, mi akkor csak homályosan lebegett előttem, hogy, ha a spiritizmus szamárság is, de telepátia: az van. Van olyan képessége az ember bőralatti mivoltának, hogy meglátja a távolon át, mit bőrfeletti tudatos szemének csak a közelből adatik látnia. S einsteini módon, mely szerint az idő sem egyéb, mint térbeli távol, meglátnia adatott nemcsak azt, ami ma van térben messze, hanem amit térbeli messzivé tesz, (talán ugyanezen mostani állóhelyemben) az időbeli távolság. Ahogy akkor Móricz Zsigmondot dagadt fejjel s magánkívül láttam, s e révületből a kortársi Sárarany született meg, mai parasztjával s mai uraival, úgy nincs előtte kritikám, úgy csak meghajlásom van előtte, mikor fejének dagadása a Bethlen Gábor vagy a Báthory Gábor emberi és egyben XVII. századbeli figuráját dagasztja elém, nem konstruált kieszelés, hanem reális meglátás gyanánt, ahogy telepátiás adományában úgy válnak szemmelláthatóan reálissá, elevenné, emberré, mint ahogy, mikor ma a teleszkópba nézek, nem elképzelését, hanem valóságát látom annak a Szíriusz csillagnak, aki ma talán nincs is már meg, de aki (és ahogy) hatvan vagy hatszáz esztendő előtt még megvolt. Isteni edény a költő, ne beszéljünk bele a dolgába, hanem hajoljunk meg előtte, vele magával együtt. (Ki, mint adófizető polgár, éppolyan álmélkodva áll önnönmaga, mint csoda, előtt, akárcsak én, vagy te, vagy az adóvégrehajtó.)
... Tizenöt vagy tizenhat esztendeje, hogy, mint régi színikritikus, premičreről-premičrere gunnyasztottam a budapesti Nemzeti Színházban, s egy-két este észre-észrevettem magam mellett egy kajlabajszú fiatal magyart, ki drága Keszler József bátyánknak - s Az Újság című újságnak - helyén szorongó kötelességtudással figyelte - nyilván referáda iránt - az előadást. Így is volt, egy este nekibátorodott, s megszólított engem, vénszamarabb kollégát, hogy Keszler bátyánk ún. minden potomságról referálni, s ilyenkor őt, a fiatal supplenset küldik, hogy a történtekről számot adjon. Első és harmadik felvonás között átvittem magammal egy szomszéd kocsmába, hogy megvacsorázzunk - s két korty sör után, mi megoldotta nyelvét, a fiatal magyarnak szíve is nyelvére szállt fel. Hogy, megbocsássak, hogy magáról beszél, de nagyon tele van a szíve, s tele van a lelke mondandóval, de nem meri megírni, mert csupa olyan a mondanivalója, hogy az emberek megköveznék. Végignéztem rajta, hazudnék, ha azt mondanám, visszanéző próféciával, hogy megszagoltam rajta a geniet, de emberi értéket éreztem benne sokat, s igaz szeretettel adtam rendelkezésére az idősebb társnak tapasztalatát: "Édes öcsém: ülj neki, s írj le és írj meg mindent, ahogy s amiképpen lelkedből kikívánkozik. Aztán ráérsz csiszolni, módosítani, szájak ízéhez igazítani, de ha már írás közben azokra gondolsz, akik olvashatják, akkor ne is írj, mert megette a fene." Nem én mondom, maga Móricz mesélte évek múltán, hogy e testvéri tanács hályogoszlató és útnakindító volt számára. S visszanézően magam is látom, hogy jótét lélek volt, mely tanácsomat sugallta. Mert Móricz Zsigmondnak ez a legereje, szinte nyersen azt adja, amit géniusza sugall neki. Annyira fél, hogy közben lehűl vagy lepapírosodik, hogy néha meg sem komponálja, éppen a Tündérkert olyan, mint a lávaömlés, nem tud kristály lenni, mert tűzfolyam. Isten megáldja érte: egy darab üstököscsillag, a mindenségből minket súroló, e sarokba szorult magyar nyomorúságunkban.