Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Mikor letettem a könyvet, egyfolytában való lázas sietős olvasás után, sokáig ültem még mozdulatlanul és figyeltem Nyilas Mihály debreceni kisdiák, személyes ismerősöm és jó barátom képzelt mozgóképekben homályosan pergő további sorsát. Mert a regénynek, sajnos vége volt, de a Nyilas Mihály életének még nem. Annyira valóságos életnek éreztem néhány órán át ezt az elképzelt életet, annyira személyes ismerősöm és jó barátom lett ez a kis második gimnazista, hogy az olvasás utáni félkábultságomban önkéntelenül tovább szőttem sorsának könnyes szőttesét. Vajon mi lett belőle? Mit csinálhat most? Hogyan él? Mit gondol? Mint ahogy messze vidékre elkerült kedves ismerősünkre gondolunk néha, akit nem láttunk gyerekkora óta.
Csak sokára jutottam odáig, hogy megint regénynek, könyvnek érezzem az egészet s a félkábulatból töprengő csodálkozásra ébredtem. Hiszen én már nagyon sok regényt olvastam gyermekről, úgynevezett ifjúsági iratot és úgynevezett felnőtteknek való regényt, melyben gyermekek szerepeltek, de így még sose voltam egy ilyen olvasmányommal sem. Ilyen élő, ilyen rám-tartozó, ilyen nekem-fontos eddig csak néhány regény volt, melyben felnőttekről, küszködő férfiakról, magamról volt szó, ahol az én bőrömre ment a játék, szerelemben, kóborlásokban, tespedt kisvárosok intrikáiban és metropolisok zakatoló zűrzavarában. Aki gyerekkel én még regényben találkoztam, azt valahogy felülről, messziről, idegenül néztem (mert így nézte az író), mintha valami egész másfajta lényről olvasnék, egzotikus népségről, kínai kuliról vagy indus hegylakóról, még ennél is idegenebb valakikről, akiknek sorsa nem tartozik rám, mert én sosem lehettem és sosem lehetek ők. Gyermek, gyermekévek, milyen furcsa, hogy erről olyan keveset gondolkozik az emberiség, hogy erről olyan keveset írtak igaz írók.
Szent Ágoston írja gyermekéletéről a Vallomásokban, "Játékban találtunk gyönyörűséget és ezért megbüntettek bennünket olyanok, akik ugyanazt művelték. A felnőtteknél csak más a játék neve, üzlet, mesterség, mindenféle teendők és mégis büntetik a gyereket a játékért, bár az korának megfelelő és senki sem sajnálja a gyerekeket, vagy a felnőtteket, vagy mindkettőt." Azt hiszem, itt van a Móricz regény varázslatos hatásának titka. Aki ezt a könyvet írta, az érzi és érezteti az olvasóval, hogy a gyermek dolga csak olyan fontos, tragikus, életbevágó, mint a felnőtteké, mint fajtájabelit, egyenrangút nézi. Ez az író sajnálja a gyermekeket és sajnálja a felnőtteket, sajnálja mindkettőt. A kis Nyilas Mihály nem valami egzotikus állatfaj, mint más regények gyermekalakjai, akit legfeljebb a természetvizsgáló érdeklődésével lehet nézni. Ez a gyermek én magam vagyok, az olvasó, ez a világ az én világom is. A gyermekek világában, íme, épp úgy fúj konok állhatatossággal a vágyak perzselő számuma, épp úgy kereng sötét csapatokban a gondok fekete varjúserege, épp úgy sorvaszt a magány és bánt a tömeg tülekedő lármája, mint a felnőttek világában. De a gyermek világa még nehezebb sorsú és tragikusabb, mert elterül felette, ránehezedik soha nem mozduló súlyával egy másik világ: a felnőtteké. A felnőttek világa felett már csak a képzelt világok légépítményei következnek, melyeknek valóság súlyuk nincs. Nem elég a gyermeknek a vágyak tehetetlen sóvárgása, a képzelődés félelme, a kötelesség súlyos járma, nem elég mindaz, ami elég a felnőtteknek, hogy nyomorultak legyenek, a gyermek felett még ráadásul ott van egy zsarnoki és idegen, de megdönthetetlenül hatalmas, ellenséges világ, a felnőttek. Ami a felnőtteknél csak mítosz, az a gyermekeknél valóság: hatalmas szellemek, felsőbb lények, durva, kíméletlen és értelem nélküli kezek nyúlnak be minduntalan ennek a gyengédebb világnak finom és törékeny szövevényébe.
Ebben a komplikált, tragikus gyermekvilágban él és küzd a regény hőse, a kis Nyilas Mihály. Hős a szó igazi értelmében, mint az elszánt utazó, aki egyedül vág neki ismeretlen és nem sejtett veszélyekkel teli kutatóútjának, ismeretlen földrészeken. Mi lehet ismeretlenebb földrész, mint a lassan kibontakozó élet a gyermeknek? Mennyi meglepetés, hány rejtett csapda, mennyi megszégyenülés, mennyi sóvár lángú epedés, mennyi gonosz szándék várja, hány mérföldet kell mennie gyötrelmes utakon, míg itt-ott az emberi jóság egy-egy napsütötte tisztásán megpihenhet. És ez a kis hős egyedül, társak és minden morális segítség nélkül vág neki ennek az útnak és ezt olyan természetesnek találja mindenki! Még ő maga is csak jól bent a rengetegben kezdi sejteni, hogy mire vállalkozott. Az iskola, a lecke kérlelhetetlen súlyú kötelességek. Lakótársaihoz, osztálytársaihoz, a tanárokhoz, a pedellusokhoz, az egész külső világhoz való viszony megteremtése, bonyolult diplomáciai feladat. Különösen a felnőttekkel szemben, akiknek a gondolatairól, vágyairól, érzéseiről és céljairól alig van valami fogalma. Hozzá anyagi gondok, a mosóné 60 krajcárja, a lyukas cipő, az elveszett kalap, kifeslett nadrág, melyet, neki kell megvarrni. Jó szerencse éri, felveheti gyenge vállaira a pénzkeresés görnyesztő igáját, felolvas vak embernek, tanít. Homályos, de ellenállhatatlan sodrú vágyak hajtják különös cselekedetekre, a Csokonai-könyvet meg kell venni, a tiszta könyvet meg kell venni és be kell köttetni. Vágyak teljesülése, isteni nektár röpke kortya, melyet hosszú szomjazással kellett kiérdemelni és mindjárt után a büntetés, több krajcárt költött el, mint szabad lett volna és jön az önvád vért serkesztő ostorával. Ideges félelmek, képzelt nehézségek teszik ijesztővé az amúgy is elcsüggesztő utat, szüleinek szegénysége, az értük való aggodalom sötét felhőként takarja el az itt-ott felkéklő égdarabot és a kis hős megy egyre tovább. Mi teszi képessé minderre? Mi ad erőt, mi mutat irányt? Egy palántakorát élő, de máris tölgyet mutató jellem, ösztönös finom tapintat és a lelke legmélyén gyökerező jóság, mely csalhatatlan iránytűje a rengetegben. S ahogy vetített fénykévékkel kormányozzák a partról a messzi a tengerben a tenger színe alatt futó torpedót, úgy irányítja ezt a magányosan haladó lelket messzehagyott falusi otthonának könnyes és mégis sugárzó emléke, apjának egészséges életereje és anyjának messzire ragyogó jósága. Ahogy ez a falusi otthon, családjának sorsa, szüleinek remek portréja, minduntalan áttetszik a haladó mese fátyolán, ahogy a szülők, kövek közt csörgedező életének e két forrása, messziről, öntudatlanul, csak azzal, hogy vannak és olyanok, amilyenek, irányítják és biztos utat mutatnak az élet úttalan rengetegében, az a regényírás legnagyobb mestereihez méltó.
De mind e bajokon át valami mindenen diadalmaskodó optimizmus világít a regényben, még a legsötétebb lapjain is. Nehéz volna megmondani, hogy hogyan, de a dolgok sötét tömege mögött valami misztikus fény világít. És ahogy a regény halad, a fény annál jobban áttetszik a sötétségen. Van kiút ebből a rengetegből, van gyógyír a sebekre van varázsszó, amely elűzi a rémeket. Ahogy a felhőről tudjuk, hogy csak függönye a túlnan ragyogó napnak, úgy sejtjük egyre biztosabb hittel a sötét dolgok mögött a megmentő világosságot. És a nap kiragyog végül a felhők szakadékán. Nyilas Mihály megtalálja és kimondja a varázsszót: légy jó mindhalálig!
Beszélhetnék még és pedig sokat, a kis hős mellett felvonuló nagyszerű figurákról, melyek egyéni eredetiségükkel, szűkszavúságában mesteri jellemzésükkel hamar személyes ismerőseinkké válnak, a két kis barátról, a tanárok nagyszerű csoportképéről, a Török família és Szikszai bácsi felejthetetlen debreceni zamatáról, a Doroghy család tragikusan nagyszerű képéről, beszélhetnék a pompás lélekelemzésekről, különösen arról a néhány remek lapról, melyen az öreg földrajztanár magyarázatát hirtelen megérti a kis diák és a kis diákot hirtelen megérti az öreg tanár és egyest ad a gyereknek, aki pedig a leckéből egy szót sem mondott, beszélhetnék az elbeszélő-művészet sok minden mesterfogásáról, de mindez nem fontos. Fontos csak Nyilas Mihály hősies vándorlása, nagyszerű felfedező útja, mely a karácsonyi vakációig terjedő diligencia idejét veszi csak igénybe és mégis halhatatlan eredményeket hoz, fontos az eredmény, a felfedezett varázsszó, az élet kulcsa, légy jó mindhalálig!
A kis Nyilas Mihály ösztönösen író akar lenni s az is lesz. Az író nyilván gyermekkori lelkét lopta bele ebbe a láthatóan dédelgetett hősébe. És Nyilas Mihály ennek a rejtélynek is megtalálja és kimondja a zártörő varázsszavát. Mi az író? Az igaz író, mert csak erről beszélünk, a többiről szó se essék. Az író, az emberiség tanítója. Aki ezt a regényt megírta, az nemcsak átérezte hivatásának minden nagyszerű felelősségét, hanem el is végezte a rábízott feladatot. Ez az író az emberiség tanítója, ami biztosan a legnagyobb rang a világon, ha nem is jöttek még rá a tanítványok, sőt a tanítók közül is sokan. Az emberiség tanítóját hallgattam néhány óráig és megjegyeztem magamnak a lecke velejét: Légy jó mindhalálig!