Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Fenyő Miksa mondta a minap, politikai csevegés közben, hogy ha rá volna bízva, a Nobel híres békedíját Móricz Zsigmondnak ítélné meg, egyetlen novellája, a "Szegény emberek" jutalmazására. Igaza lenne. Soha meggyőzőbb és felzaklatóbb pamflet, vitairatot, pacifista propaganda-munkát nem olvastam, mint ez a falusi történet, melyben mosolygó kék ég alatt tehenek bőgnek, kapa vág, kasza suhog, szennyes víz szörcsög árok fenekén és embervér is folyik, de olyan nyugodtan és szélesen, mint a békés barmoké, a vér vöröse egy szín csak a csendélet közepén, amit hangja, tónusa révén akár impresszionista életképnek, falusi csendéletnek minősíthetne az osztályozó, ki csak a technikát nézi. Egy földmíves rabolni megy, gyerekeket talál otthon, vasvillával leszúrja őket - a tulajdon gyereke árulja el, így kerül csendőrkézre.
Csakhogy ez a földmíves, katona szabadságolt katonája a világháborúnak, néhány napra jött haza és az övéi nyomorogtak. Most aztán bajlódjon a művészet célját és rendeltetését kutató esztétikus - hová tegye azt a szívdobogtató, szinte félelmetes hatást, amivel ez a két-háromíves kis mű végigkorbácsolja az idegeit - a lázadó és lázító politikumnak tudja be, vagy a megjelenítő művészet tökélyének? A művészet integritását minden gyakorlati és életbölcseleti céltól reszketve féltő "intuitív" széplélek idegesen tiltakozik az előbbi ellen, egészen más oldalról, de ugyanakkorra szenvedéllyel, mint a gyáva politikus, aki fél, hogy agyonvernék, ha békíteni próbálná a harcolókat s azért inkább még uszítja őket. Az író, ha megkérdezik, vállat von. Ahogy parancsoljátok. Ti mondtátok rólam, hogy nekem a világ csak képeskönyv a modell - hogy én csak tükör vagyok, semmi más. Hát tessék, nézzetek bele a tükörbe - akármi legyek, ha egyebet is láttok, mint magatokat A foncsor? Mi közötök hozzá, nem ti kavartátok össze, készen kaptátok. Hogy a földműves katona volt? Nem tehetek róla, háborúban írtam, nem volt más modell. Dinnyéből és kajszibarackból és mogyoróbélből éppúgy összeállíthatom az én kis csendéletemet, mint levágott borjúfejből és marhatüdőből, vagy pipaszárból, öreg bibliából és emberkoponyájából - csak összepasszoljanak. Nem túloztam sehol, az ábra mindenütt anyagszerű - én bizonyítom a valódiságot, a többire nincs gondom, ám ti lássátok.
Így válaszol az író - könnyű neki. Ő a lelki munkát régen befejezte akkor, mikor a művészi munkát elkezdte - író és tudós, irodalom és tudomány közt éppen ez a döntő különbség: az író azzal foglalkozik, amit már ismer, a tudomány azzal, amit még nem ismer. Mégis, a töprengő, míg lelkében ott reszket e mestermű rezonanciája, mint ágyúszó után távolodó morajlása a hegyeknek, valami összefüggést keres, amivel háborgását lecsendesítse - egyetlen érzésben szeretné összefogni azt a sokféle vonatkozást, amivel sokrétű lelkében a passzív költő és gondolkodó és szociológus és politikus válaszol a művésznek, aki mindez egyszemélyben.
S ha jól figyel, meg fogja találni ezt az összefogó vonást. És ez a valami igazolni fogja első benyomását, de most már tágítva és kiszélesítve, hogy a "Szegény emberek" valóban pacifista mű, lázító mű, iránymű - de csak annyiban, amennyiben minden művészi munka az. Túl művészi elveken, öncélú életábrázoláson és ábrákat aláfűtő szenvedélyeken és gondolatokon, túl megjelenítő erőn, tehetségen s minden összetevőjén a műnek, mit szétboncolhat a műméltatás - tudós és művész közt, az olvasó, sokféle szempont színezetén, sokféle jelszó zsivaján túl, ha jól figyel, egy hosszú, elnyújtott ordítást fog hallani, mikor valódi mű hatása döbbenti meg, - a leláncolt, földresújtott emberi rabszolga lázadó ordítását, ordító lázadását háború ellen és béke ellen és önmaga ellen és isten ellen s minden szenvedés ellen e világon, melynek megváltását hiába ígérték, eddig még meg nem váltotta senki.