Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Miklós Jenő: Szegény emberek

Senki se tudta a háborút úgy megmutatni, leteperni, döbbenetes percekre megállítani és hátraarcot kiáltani, mint Móricz Zsigmond Szegény emberek kötetében. Első, mintegy bevezető novelláival még mészárlás nyomában kúszik, a zivatarba kap és birkózik vele. Aztán elébe áll, a mellét nekiszegezi, a szörnyűséges szörnyet torkon kapja, leteperi, hogy leterítve mint a véres dögöt elénk dobja, ez a háború! Ez a katona, ember, aki onnan hazakerül, a rongyos sapka még a fejében, a fájdalom a szívében és - öl, kicsi gyermekeket öl, mert a szenvedést, a nyomorúságot, a rablást, a vért már magára öltötte, most magáról rázza, mert a háború felszántott a szívében mindent, nem mint az eke termés alá, de mint a gránátzápor sziklát és tavaszos mezőt, mert otthon is az éhség, a szegénység ellen fedezéket kell ásnia, ahol a feleségével, kis porontyával valahogy megbújhat és aztán ebből a piszkos kis árokból is kidobják, mert ez a katonaélet, vér és könny, pattogó kommandóra a fronton, a szegénység zaklató dübörgésére otthon.

Móricz Zsigmond minden könyvében ő, egészen és osztatlanul az, nem lehet felcserélni, kölcsönbeadni, mással téveszteni. Egyetlen sorát, szavát, gondolatát soha se hozta mástól. De ahogy ebben a frontmögötti novellájában kemény ököllel, megszegett fejjel a háború elébe ugrik, hogy véres, elkendőzött arcába vágjon és leterítse, itt még az ő robusztus és robbanó erején felül is: ő. Itt szökik széles, hömpölygő epikuma, az ő valóság rögében, e rög embereiben gyökerező magyar zsoltárossága égi zengéssé, amely hegyláncokat söpör és dörgés és villámlás közt az Úr szavával mutatja meg az embermészárlás rettenetes hajtásait. Forró, tüzes lélegzetfojtó hevességgel, apokaliptikus látással és lávás robbanással löki ide a véres cafrangokra tépett katonát, a hazajáró borzalom csontos kísértetét, hogy bibliás rövidséggel, szétrobbantva az epikum messzi határait, a víziók apostoli erejével lökje oda elénk és a szegény katona szívére borultan megcsókolja ezt a vérző emberi szívet. Így fejezi be:

"Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjától vinni akarták.

"Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött és kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült, kedves ajakkal sírni kezdett.

"Fiam - mondta - kis fiam! Hoztam neked egy kis mézest... - édes anyádtól kérd el...

"A gyerek felnézett az anyjára s ő azalatt gyorsan kiment a kapun..."

Ebben a novellában benne van minden, ami Móricz Zsigmond könyveit olyan életessé teszi, indulat, emlék, élet, szemlélés, gondolat és dac és düh és imádság, forrón kavarog mint a sistergő érc, melyből a katona szobrát íme, kiöntötte. Lázadás és keserűen fullasztó szeretet tudta csak ilyen nagyszerűen megmintázni ezt az emléket, szebbet, igazabbat tökéletesebbet, mint amilyet a Névtelen katona valaha valahol is kapott.

Emlékszem, ez a könyv, vannak sorsos találkozások, a trencséni katonakórház foszlott szalmazsákján ért utol. A kórház teli felvagdalt, jajgató, papírrongyokba kötözött, öreg, szegény emberekkel, katonákkal. Az ágyak könnyben és vérben főttek. És még mindig, mindig tartott a háború. Az ágyakból a haldoklókat megint kifordították a frontokra. És újabb és újabb sebesültek jöttek, nyöszörgő árnyékok befordult, üveges szemekkel. Egy veszprémi öreg szanitéc virrasztott az ágyamnál. Pipázott és aludt, néha fáradtan lefordult a székről és tovább pipázott. Egy éjszaka lassan... sillabizálva... olvasni kezdtem neki... a Szegény embereket. Úgy éreztem, kivág az ágyból, ha valakinek el nem olvasom. Szanitécem bólogat... hallgatja... aztán feláll:

- Ez a háború.

Legubbad megint... A végén kérdi:

- Ki írta volna?

- Móricz Zsigmond - mondtam csendesen.

- Móricz úr? Hm. Hát áldja meg érte az Isten!

Ezt a régi, szegény áldást hozom most Móricz Zsigmondnak.

És még valamit.

Egy könyet

Melyet régen-régen az anyám sírt el, amikor a Hét krajcárt olvasta.

A könyvet gyengén megsimogatta és szétnyitott lapjával, mint aki még nem fejezte be, könnyesen maga elé tette:

- Megáldja még őket az Isten!