Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Két hölgy is ült az asztalnál. Filigrán szőke az egyik, a másik, bronzhajú Lorenzo Di Credi kép. Aztán egy újságíró, sápadt fiú, ismert médium. Nyugtalanított a jelenléte, önkéntelen vártam, mikor történik valami, csattanva felbukik egy szék, vagy egyéb furcsaságok.
Karommal egy könyvet szorítgattam, mely a belső zsebemben volt, a Karak Szultán-t, erre gondoltam s ugyanabban a pillanatban megszólalt J. Gy. - Móricz Zsigmondról újat mondani? Ismételjem, amit mindenki tud, hogy egyedülvaló, robusztus... különben is én nem vagyok kritikus - és tovább, szerényen, halkan: - magam is...
A sápadt arcú médiumra néztem. Íme: összecsörrent két gondolat.
Karommal megtapintottam a könyvet... Móricz Zsigmondról újat mondani? Hogy robusztus, nagystílű, hogy az élőszónak Michel-Angelója és Wagnere egyben?
Nem vagyok kritikus. Egyszerű olvasó vagyok csupán.
Karak szultán apja: "Aladin szultán csodálatos uralkodó volt, a legnagyobb szélhámos, aki a semmiből csinálta a semmit, de olyan nagy füsttel, hogy aki messziről látta, azt hitte, hogy ott valamiből valami történik."
Felpillantottam a könyvről, valami húzott, szemközt találtam magamat a viaszarcú médium merev, nyugtalanító tekintetével.
... Szimbólum, kétségtelen. Valamely közéleti nagyságot, színpadi szerzőt, politikust vagy egyéb efféle Aladint kell itt alattomban érteni... De melyiket a sok közül?
... Fölösleges aggodalom. Egy igazi szultán birodalmában vagyunk gyönyörű ragyogásban, jó meleg napsütésben és találkozunk a napkelet leányával, kinek csodás szép a teste, ajkai csodás íves vonalúak, akinek, mosolyának villanásában több báj volt, mint a természet legnagyszerűbb panorámájában. Szitában aranyat mosott ez a lány, derékövező kendő volt minden ruhája, az is foszladozó. Megszerették egymást, egymáséi lettek, boldogok. Ám Karak szultán hadba vonult, soha vissza nem tért s utána, később a szép szultána is.
... Egy kerekarcú úr közelhajolt a fülemhez.
- Karak szultán? Líra. Egy budapesti bennszülött polgár élettörténete. Házasság szerelemből, az anyós torz és rút. Dolgoznak, kínlódnak. Rosszul is halnak meg. Líra. Különben is, ha a nagy író valódi napkeleti mesét akart volna írni, így fejezte volna be. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
... A médium arcán merev torz mosoly.
Valahogy rosszul éreztem magamat. Lapozgattam: Szidónia Védelme. Kárvallott emberek, ügyész, börtönőrök... Aztán tovább: Nemezis. A ködszürke őszi délután betódult a kis szomorú kávéházba. Péter úr, a kétdiplomás ügyvéd fogadkozik, hogy a tagbaszakadt tanárt nyereg alatt megpuhítja. Munkához lát, szerencsés, Valit, az alföldi faluváros szépét a sötét folyosón egyedül találja. A lány isteni közönségességgel engedi magát megölelni. De Péter nem megy tovább egy fülcsóknál, egyrészt, mert rossz fogai miatt kétségbeejtő a lehelete, másrészt kapaszkodik az illúzióba, hogy tiszta hódítást csináljon. Böske, Vali vénülő testvére irigyen rajtuk üt. Később megérkezik a tanár, együtt van az egész család, az anya, ki haragjában már egyszer olyat mondott Valinak, hogy azt ki sem lehet mondani, ott ül az apa, az alkoholtól áztatott agyú öreg orvos, diót töröget a bicskája hegyével.
Vali besurran a másik szobába zongorázni. A tanár utána... Böske rideg kegyetlenséggel figyel. Péter sanyarú arccal hallgatja az öreg doktort, egész lelkével benn van a zongorás szobában... "Egyszerre mind a hárman kihúzták a derekukat s mint a vadat álló vizsla, hegyezték a fülüket... Vali tévedezni kezdett a zongorán." Semmi kétség, azok ott benn csókolódznak. Péter benyit, bemennek mind, még jókor érkeznek. Böske feldúlva, az anya kétségbeesve... Péter... izgalomtól forró a levegő...
Halántékom lüktet. Mi lesz itt? ... És jön, betoppan Sarkadi Szidónia, előre tolja sárga, kiaszott arcát, hegyes, fekete szemeit beleszúrja Valiba, irigyen, dühösen... börtönőrök jönnek, mögöttük a parasztképű elnök, hogy igazságot tegyen...
... Hohó... hisz ezek a Szidónia Védelme novellában laknak... Időbe került, míg visszatértem Péteréktől és mindenkit visszahelyeztem a maga novellájába.
- Nos, hogy tetszett? - szólt kerekarcú barátom.
Feleletre nem volt időm, mert közbevágott baloldali szomszédom.
- Ne szóljon kérem, úgyis tudom, azt mondja, remekmű!
Cvikkere mögül idegesen rámvillant és érthetetlen izgalommal folytatta:
- Kijelentem: Az író tiltott eszközökkel dolgozik. Bűvészkedik, hipnotizál, odavarázsol bennünket, ahova neki tetszik, tragédiákba taszít, szenvedünk, táncolunk, ahogy tilinkóját fújja, belenéz agyunk legtitkosabb rejtekébe, idegeinket ujjára csavarja, mint asszonyok a pamutot, - engedelmet - az ember nem érzi magát biztonságban... indítványozom...
Csodálkozva néztem ezt a máskor csendes, szótlan embert. Arca ráncokba vonva, fontoskodó... de hisz ez... belekábultam a gondolatba, hisz ez az ügyész, aki a törvényszéken Sarkadi Szidóniával szemben a vádat képviseli!
E pillanatban csörrenve elpattant egy pohár. A bronzhajú Lorenzo Di Credi elsápadt.
- Meghal valaki, aki kedves itt valakinek, - szólt.
Bántó zörgéssel tolódott el egy szék, a médium elment. Mintha homlokomról egy kendőt oldottak volna le, mely szorította.
Most egyszerre ketten nyúltak könyvem után. A színész kezében maradt, aki mindnyájunk örömére, kellemes hangján olvasni kezdte az Epizód-ot.
... "Érezte, hogy az asszonykája néha melegen s bágyadtan, szerelmesen felejti rajta a szemét, de csak lopva lesett oda rá, olyankor, mikor tudta, hogy a két férfi tréfás beszédén, mint valami himbálózó ágon gubbaszt ez az álombögyű madár... Vacsora után azt pityegte a kicsi asszony"...
- Puccini! - súgta a Lorenzo Di Credi...
... Udvarias erőszakkal, önző-mód visszavettem a könyvemet. Már csak az Áthelyezés maradt az öt novella közül. Hazavittem. Hogy egyedül lehessek vele teljes igazán, kritikának, ha egekig magasztaló is, még az árnyéka se érhesse...
Bányavidék. Elhagyatott emberek. Talán még a varjú is elhagyottnak érzi magát, mely a tárnák felett repül.
Lamberger, a rabszolgává alacsonyodott hivatalnok a hatalmas rabszolgatartó előtt áll. Áthelyezést kér. Őt, vagy Gámán Richárdot, a tanítót, kit feleségével in flagranti...
Az igazgató megérti. Füléhez emeli a telefonkagylót, Óbányatelep... halló... Mi? Hogy? A felesége? ... agyonlőtte magát? A konyhába zárta? Borzasztó...
Aztán Lamberger alázatosan bocsánatot kér az igazgatótól, hogy annyi idejét elrabolta s tétován, vak tapogatással kereste az ajtó kilincsét...
... Vége az elbeszélésnek, de én még várok, reménykedem, hátha cseng a telefon s jön újabb hír, az asszony nem halt meg... eszembe villan az elpattant pohár... Behunyom szememet, sóhajtok.