Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Nem láttam soha Arany Jánost, nem is láthattam, mert régen meghalt már akkor, mikor én születtem. Mégis láttam őt, mert az unokaöccse: Jámbor Mihály nemzetes úr ott ült naphosszat (talán még most is ott ül) a szalontai takarékpénztár dróthálóval elkerített pénztárasztalánál és én órákon át néztem az arcát, amely csodálatosan hasonlított az Arany János arcához. És mikor Móricz Zsigmondot először megláttam, abban a pillanatban felmelegedett a szívem iránta, úgy véltem, hasonlít Arany Jánoshoz. A bajusza csüngése, a szemének csendes borongása. És a feltekintése, a hallgatása, a bólintása, egész lényének mély, sötét, lassú tempója az ős, remek, monumentális parasztot mutatta nekem. Pedig őbenne már egy másik vér is keveredett, úgy tudom, anyai ágon történelmi nevű arisztokrata ereken kúszik fel a családfája erdélyi koronák felé. Irodalmi klubok asztalánál, borotvált és cvikkeres arcok között, úgy trónol a Móricz Zsigmond feje, mint egy ottmaradt cserfa az orgovány közepén. Hatalmas és magyar.
*
Ismerem azt a kávéházat, ahol Kerek Ferkó ötezer pengőnek hágott a nyakára. Katonakoromban, mikor a háború vége felé a huszonnégyes vadászok Halason székeltek, sokat üldögéltem ebben a kávéházban, ahol "a falakról lelógó tapétafoszlányok szinte lobognak a cúgban, a plafon tajtékbarna a régi füsttől s körül embermagasságban fényes, barna réteg borítja a falakat, mert itt falhoz szokás támaszkodni, kivált egy-egy heves kártyakompánia körül, mikor az adóellenőr két-három korona veszteséggel áll föl! A székek fölött nagy kerek foltok vannak a falon. Kövér civis-koponyák szoktak odadörgölődni a hátradöntött székek fölött, jóízű beszélgetés közben. S az egész helyiség telítve van a kunváros kövér karakterével."
Mindegy, hogy nem Halason történik a Kerek Ferkó regénye, ilyen ez a kávéház Szentesen, meg Karcagon is. Én mikor ott ültem a halasi kávéházban és unottan néztem, hogy a kamáslis vadásztisztek milyen vad elszántsággal forszírozzák a dupla-buzerát a biliárdasztalon, amelynek felszakadt posztója feketecérnával volt durván összeölve, vagy angolflastrommal leragasztva s amelyen zörögve gurult a csorba golyó, - néha kinéztem a poros ablakon a kietlen térre, még sem jön még a Kerekegyháty Ferdinánd úr batárja? Mert az ottani magyar élet minden hangjában, minden mozdulatában, minden lélegzetvételében a Kerek Ferkó regénye élt bennem. Olyan szél kerekedik ebben a regényben, mint a pusztán, amely szétbontja a szénakazlat!
*
Ahogy ez a Ferkó mulat, úgy igazán csak a régi tivornyások tudtak! Mindenki örül neki, milyen talpraesetten csinálja Ferkó. És ő rakja, ahogy valaha süldő gyerekkorában tanulta szegény Uszkay bácsitól, az apja egyetlen lengyelétől... Nem arasztul, hanem úri módra! Ahogy Balassa Bálint járta a királyné előtt... Az ős táltosok, az úri papok tánca ez, amely megrázta a lelkeket és varázslatot idézett a nemre. Ott van még a kézverésekben, a taktusra szóló acélcsattogásokban a sámán-dob dörgése, de ott van a mozdulataiban az ezredéves úri magyarság dali délcegsége... Szilajan és büszkén és önmagába szerelmesen járta a táncot s míg arcáról némi tajték kezdett ömleni, érezte, hogy hazugság az, hogy az Isten Ádámot és Évát párul teremtette. Ádámot magában alkotta, önmagának. A párja már csak kiforgatása volt az isteni koncepciónak. Mert én vagyok az én istenem és mindenességem az egész világon..."
A magyar táncnak ebben a leírásában a művészi meglátáson túl van valami, ami szívdobogtatóvá teszi a képet. A tánc ritmusán túl egy másik ritmusnak megérzése, amely a magyar élet csodálatos, titokzatos ritmusa. Döng a talaj alattunk, akár Kerek Ferkó, akár Túri Dani, akár Báthory Gábor lépked rajta. A belső erő szinte szétveti a mellkasukat és a vérük sűrűn, fekete-bíborosan ég a halántékukban.
*
Hová menjek a tekintetemmel, hol igyam magamba a magyar tájszínektől, hangoktól zsongó képeit. "A piac közepén szakadatlan csorgással gőzölgött az ártézikút forró, kénes vize. Az alacsony, görbe cső három ágban ontotta a vizet s csinos botorkáló cselédleány jött már bádogkannával a pirkadat rezgő fényében a kútra. A házak még tompán szunnyadtak a mozdulatlan, vastag fejű gömbakácok mögött, mint földön heverő nagy barmok, csak néha hallatszott a kérődzésük, valami reggeli zaj itt-ott, a mezei gazdák szerszáma, jószága csikorgott. A tágas, lapos piac még csöndesebb, elhagyottabb volt, mint nappal, az alacsony, feketepántos, rozsdás pléhű boltajtók még be voltak zárva, de már a veres zsidó, a Grünfeld nyitott s álmos szemét meresztgette reggeli vevők után. Valami csudálatos lomhaság lappangott a levegőben, lelógott az égtől a földig, mint valami halászháló s akit elfogott, megnehezítette a járását, a lépését, a lélegzését, az órák múlva megjövő tikkasztó kánikulai meleg nyújtogatta már előre a hangulatát. Virradt, percről-percre nőtt a korai világosság. A nagytemplom előtt már gyűltek az "embervásárra" a napszámosok s köpcös gazdák baktattak ki válogatni belőlük..."
Szeretném megkérdezni most Móricz Zsigmondot, hogy élt-e valaha Szalontán, mert aki szalontai ember kezébe kerül ez az írás, tegyen hitet mellettem, hogy nincs olyan kép, vagy fotográfia, amely tökéletesebben visszaadná, legkisebb részleteiben is a szalontai hajnalt, a szalontai piacot, a szalontai artézi kutat. Pedig Móricz Zsigmond sohasem járt Szalontán és ha járt is, ezt a képet nem onnan hozta. Egyszerűen kivette a tarisznyájából, amelyben benne van a magyar élet minden vásárfiája.
*
Mit mondjak a Kerek Ferkóról? Szétbontsam a regény szerkezetét, felvonultassam és megnézzem jobbról-balról a figuráit. Most, hogy kezembe vettem megint a könyvet, úgy éreztem magam, mint Kerek Ferkó, tűz mellett, juhászbundán heverészve, könyökölve hallgattam a Nagy György meg a Pamut Gábor szavát s amíg messzire zsályaillatot és búsongó nótát kevert a fülledt augusztusvégi éjszaka, belenéztem, belevesztem a csillagos magyar égbe...