Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
1. Rég olvastam ezt a regényt. Mielőtt újra kezembe veszem, hogy fölidézzem egykori benyomásaimat, azt kérdezem magamtól, mire emlékszem belőle. Az ilyen könyv-emlékek érdekesek. Minden jó munka egy utazás élményét kelti föl. Mintha elhagytam volna egy tájat, melyet már évek óta nem láttam és találgatnám az emlékezet éber-álmában, vajon hol is volt az a ház, az az ajtó és az a kilincs?
2. A mesét elfelejtettem. Mindig ez érdekel legkevésbé s leghamarabb kipárolog fejemből. Megmarad azonban utolsó, döntő értékül egy életérzés, mely más színben tünteti föl a világot, embereket s átcikázik idegrendszeremen, valahányszor rágondolok. Itt arra emlékezem, hogy nyár van.
3. De nem közönséges nyár. Ez a nyár nem pusztán egy időszak, nem véletlen és esetleges, hanem végzetes és jelentős, láng, mely csontig-velőig hatol, forróság, mely elállítja lélegzetem, bőség, mely megkoszorúzza a földet. Ott a faluban szegény alakok lelkében, kispolgári szobák gőzében valami örökkévaló történik. Igen, liheg a természet. A tűz mindenütt egyforma. Valami egyetemes ez, szerelmes emberek, a szerelmes bikák és tehenek, a szerelmes kakasok és jércék között, az evés-ivás lázában, vágyakozva a fiatalságra és csókra, úgy hogy bőrükből villamos szikrák sercennek, kopottan, igénytelenségükben is egészek. Teljes, diadalmas "magyar pantheizmus".
4. Tudom, ezt kiáltottam, mikor először került elém e pogány regény s tökéletessége láttán elámultam. Már más is eszembe jut. Az az asszony, aki a hőségben ül egy tornácon, a tiszteletesné, a debreceni szűcs leánya, három gyermek anyja, a sűrű, fekete szemöldökével, ki már nem-fiatalon tompán sajgó érzékekkel nézi az unalmas falut s megfeszíti izmait. Innen betalálnék a belső szobába. Megismerném urát, a tiszteletest, zengő hangjáról, kenetes hazug szólamairól s szivarjáról is, melyet beszélgetés közben élvezve szívogat, utána majd elmennek az esperesek pompás vacsorájára. Az asszony kétségbeesésében megiszik egy liter bort, kacérkodik a Kisfaludy Társaság népdal-gyűjtő ifjával s aztán egy ma sem feledhető hajnalon az urához édesedik. Minden dereng, arcélek látszanak, élesen. Mint az útitársaké, kikkel valaha csakugyan találkoztam.
5. Abbahagyom a játékot. Újra a könyvet olvasom. Az egykori olvasó vissza-emlékező képzelete mindenekelőtt óriási képet látott, a nyárét. De az író képzelete, mely teremt és összerak, lassan, öntudatosan, lépésről-lépésre, más. "A falu hosszú utcája úgy nyúlik el, mintha a házak is, az apró sárépítmények végképp megutálták volna a létet." Csupa ilyen kis részlet. Kis részlet? Nagy részlet. Nem beszél céljáról, hanem épít, s az, amiről szóltam előbb, kifejezve, közvetlenül sehol sincs, hanem úgy látszik, az egész hatása.
6. Micsoda fény. "A kisasszony megzavarodott az erős nézéstől s piros kis nyelvével nyalogatta a felső szájaszélét." Micsoda központosítás, összefogó álom-öntudat, alvajáró, írói ösztön. "Megfogta a lány mellét, mely lágy volt, de bő..." Ez a nő előbb kerítő vággyal mindenkit össze akar adni, majd a patak partján hallja, hogy fiai édes-mézes trágár szókat kiabálnak s véresre veri őket. Egy lánnyal ábrándozik, kezét-derekát fogdosva, a testiség veszedelmes mezsgyéjén, anélkül, hogy félreértésre adna alkalmat. Később a tiszteletessel való jelenet után váratlanul beszalad a fiúk szobájába s megcsókolja a szerelmes sebet, mellyel az ő vágya jelezte meg ifjú testüket. Egymásba kulcsolódnak a jelképek de nem halmozódnak. Jelentéktelennek tetsző eseményeken át zuhognak a vég felé. Egy önkívület rajza, mely olyan hibátlan, hogy kacagunk az örömtől. Itt az agyalágyult esperes, vizes szemével. Az író tudja, mikor mit kell folytatni, abbahagyni. Így csak a természet alkot.
7. Megleltem a házat, ajtót, kilincset. Járkáltam a tornácon, a kertben, a patak partján. Utaztam parasztszekéren. Láttam megint őket. Boldogság tudni, hogy vannak. Még mindig itt ülnek, állnak, mozognak a nagy világosságban, addig, míg írójuk él és mi élünk s aztán is mikor már sem ő nem él, sem mi nem élünk, a könyvbe zárva, csodálatosan, el-nem-múlóan.