Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám · / · Földi Mihály: Az isten háta mögött
Nem azzal, illetve nemcsak azzal, hogy azt írta le, amit látott. Móricz Zsigmond nem naturalista és nem realista író, aminthogy Zola sem az, Maupassant sem az, a Goncourtok sem azok, Flaubert sem az. Egy nagy író sem ültethető egy kalap, egy recept alá. Ő: ő maga.
Nézem ezt a százötven oldalas, aránylag kis terjedelmű regényt, mi minden van benne! Már ez a zsúfoltság sem naturalizmus, a mindennapi élet nem terem ilyen sűrített tragikomédiákat, - legalább is a naturalizmus nem hiszi el neki. Keresztmetszete egy kisvárosnak, magyar pendantja a francia Rouennek, a francia Bovaryné-nak és Bovary úrnak. Egy pár oldal s előttem áll az egész város, minden utcájával, minden mindennapiságával, szürke kispolgáraival és fellengző hivatalnokaival, minden sarával és középületével. És előttem egy érdekes vidéki asszony mindennapi tragédiája, a szépség lázadó keresése, a szerelmi örömök fulladt hajszolása, a tehetetlen és egyéniségéhez majdnem komikusan méltatlan összeomlás az öregség kopogására. A hétköznapok megnagyított romantikája zakatol ebben a regényben, végtelen síkra vetődik a kisvárosi malom s az ég vásznán gigantikus méretekben játszódik le egy havibaj konvulziója, melynek vérében egy asszonyi élet minden álma, szépsége, vágya és egész ifjúsága folyik el. Móricz Zsigmond a képzelet és vér öldöklő csatáit folytattatja le a hétköznapok embereiben, a mindennapok ruháiban.
Romantika.
Amely a naturalizmus eszközeit használja fel arra, hogy elhitesse magát. Sokszor már sok a vegetatív élet piszka és szaga és fanyalogva olvassuk közönséges emberek laposságait, diákok unott fertőzködéseit, útszéli kocsmák unalmait, ám éreznünk kell, hogy így válik az élet hiánytalanul teljessé és ez az az alap, amelyen szilárdan és természetesen áll az író túlfeszült romantikája. Trágyát, minél több sarat és trágyát hord össze, hogy annál szabadabban szökkenhessen a magasba romantikája és annál ellenállhatatlanabbul perzselhessen százfokos lírája. Mert ez az objektivitás a szubjektivitás igazságával hat, még akkor is, ha elfogult. Vannak elfogultságai, néha olyan régiek, hogy egy mellőzött diák keserűségeit véljük hallani. Szereti a parasztot, ha látja is veszedelmeit, szereti az urat, ha nem is hallgatja el általános és egyéni fogyatékosságait, de például gyűlöli a tanárt - ebben a regényében legalább gyűlöli - s egy jó vonást nem tud rajta észrevenni. Valamennyi korlátolt, kicsinyes, rosszindulatú, s nemcsak leírja, de még fejtegeti is, hogy ellenfelének érzi a diákot, akit a párbaj hűvösen fojtott fegyelmezettségében buktat el.