Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám · / · Földi Mihály: Az isten háta mögött
Hát aztán ő igazán nem a város szülötte!
Ha van mai, s ha van egyáltalán magyar író, akinek szíve együtt ver a magyar földdel, akkor ő az. Könyveiből felénk csap a rónák forrósága, soraiban magyar erdők szele zúg. Mégis, ő igazított itt útba egy városi írót. Talán nem is egyet.
Az igazságával.
Nem dicséret az, amelyik régi értékek kisebbítésével növeli újak nagyságát. Nem Móricz erejét akarom növelni s nem is kisebbíteni Jókai és Mikszáth értékét, amikor Móriczon át észre kell vennem, hogy előtte a magyar írásnak sajátságos tulajdonsága volt egy sajátságos hazugság. És megint nem keresek új igazságokat és új erkölcstanokat az író számára, amikor évszázadok irodalmán át meglátom, hogy kétféle erkölcse van az írónak, emberi és irodalmi. Az utóbbi a mesterség erkölcstana s nem az irodalom kizárólagossága, ismernie kell a suszternek épp úgy, mint az asztalosnak, mert minden mesterségnek, minden munkának megvan a maga erkölcse. Lehet valaki nagyon becsületes ember, de nem tisztességes suszter. Ha csal a mesterségében.
A magyar múlt írói jóhiszeműen és talán boldogítóan, de következményeiben végzetesen, egy kicsit mindig csaltak írás közben. Ennek a szónak, hogy, poézis, egész külön magyar értelme van. Magvában ott bujkál a hazugság, burkolata a szépítés aranyköde. A múlt magyar írója rögtön megszépített és kicsinosított mindent, mihelyt magyar emberhez, magyar férfihez és nőhöz, mihelyt magyar témához nyúlt. A múlt magyar irodalma a magyar életnek nem tükre, hanem amiként vannak fizikailag torzító tükrök, ez a magyar életnek lelki szépítő tükre volt. A magyar férfi lovagiasabb volt benne az élő magyar férfiúnál, a magyar nő hűségesebb és önfeláldozóbb az élő magyar nőnél is, a magyar föld szebb a kint ezer érrel lüktető magyar földnél is, minden tehetséges, szép, békés, végtelen, fenséges és idillikus, - a magyar szépirodalomban alig van nyomuk a magyar élet végzetszerűen rohanó problémáinak, szóhoz sem jut a magyar hiba, a magyar átok, a borzalmas szembekötősdi játék, legfeljebb néhány kellően észre nem vett politikai és gazdasági tanulmány tárgyalja. Így keletkezett az a fogalom, amelyet "tipikusan magyar" néven szoktak emlegetni felületes esztétikusaink és életíróink. Tipikusan magyar minden, ami ebben a poézisben színesedik meg. Tipikusan magyar, például, a vidéki földesúr, akinek fogalma sincs a föld vajúdó kínjairól, aki kedves könnyelműséggel behunyja szemét és elkártyázza ősi jussát, tipikusan magyar ebben az értelemben a föld cselédje, aki túlvilági önfeláldozással megsüketült sorsa minden kínlódó kérdésével szemben és buzgón szolgálja keresztjét, így tipikusan magyar az ezermester lovag, aki millió fizikai és erkölcsi csodát tesz a regény lapjain, mialatt kint az életben egy félakaratot is hasztalan hajszolnak, és így tipikusan magyar a sorsát nemesen tűrő, ideális asszony és a sorsát tiszta mosollyal váró, légies lábakon járó kisasszony. Az úr költ, mert van miből, a szolga szolgál, mert van kit, az asszony boldog, mert van ura, a leány mosolyog, mert van kire várnia.
A magyar múlt közönsége egyszerűen elvárta életének ezt az idillikus vagy heroikus megszépítését a magyar múlt és félmúlt írójától. A magyar közönségnek mindig kevés érzéke volt az élet és irodalom igazsága iránt s Berzsenyi dörgő szózataitól és Széchenyi próféciáitól mindig szívesen elmenekült Jókai tündérvárába és Mikszáth bölcs ligetébe. Azt a gentryt és azt a parasztot hívta igaznak, akit Jókai álma és Mikszáth feledkező humora rajzolt, az a gróf volt az igaz, akit ők festettek álmodozó pasztellszínekkel és dehogy is akarták meglátni, hogy élnek e hazában Széchenyiek és Wesselényiek is, mint arisztokraták és olyan tisztelt, de meg nem hallgatott gentry-írók is, mint Berzsenyi és Kölcsey.
Az élet és irodalom igazsága nálunk nem forrott össze. Az írók becsületes emberek voltak, de nem írták meg az élő világot. Hiányzott belőlük az az irodalmi igazságszolgáltatás, amely Ibsennel ítélőszéket tart önmagunk felett. Ez az irodalmi igazság e század magyar irodalmi reneszánszával jut szóhoz, - az egyébként zseniális Jókai és Mikszáth után azért is fogadta többek közt olyan nagy hivatalos ellenzés.
A regényírásban Móricz Zsigmond emelte jogaihoz az irodalom becsületességét.