Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Kábultan, főbeverten teszi le az ember ezt a könyvet. A szavak sodró árja magával ragadott és félig-fúltan kerültünk ismét a partra.
Jó ideig tart, míg belénk költözik újra az élet és utánagondolhatunk, mi is történt?
Egy hatalmas erő kapott a hátára és vitt, amerre jónak látta. Hiába tiltakoztunk, hiába tereltük volna másmerre. Vitt, amerre ő látta jónak.
A Sárarany-ban köszöntöttük először Móricz Zsigmondot, az új, nagy magyar epikust.
Nem tudjuk, mit szóltak a kritikusok ehhez a könyvhöz. De gyanítjuk, hogy nem fogadták ellenkezések nélkül. Bizonyára formai kifogásaik voltak ellene. Így intellektualizálták azt a nagy nyugtalanságot, ami e könyv szavainak elfogyása nyomán támad az olvasóban. Nyugtalanságot, mely nagyon hasonlatos az elégületlenséghez.
Mikor a börtönbe viszik, Túri Dani keserű reflexiókat meneszt mögötte maradó élete felé. - Mi az ember? - Arany a sárban. - Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? - Az Isten, aki nem csinált belőle semmit. - Ezek a szentenciózus végső szavak a mű intellektuális abroncsát szegezik össze és mesterséggel apasztják el azt az áradást, mely Túri Dani cselekvésein át belénk ömlött. Kell, hogy itt mindnyájan érezzük, hogy más volt az értelme a szemünk előtt lejátszódott akciónak. És kell, hogy érezzük az intellektus diszparitását evvel a más értelemmel szemben. De nem volt-e erősebb, sokkal erősebb ez az értelem, semhogy néhány szó problematikussá tehetné azt bennünk? Mégis megzavarodunk és kiütközik rajtunk a nyugtalanság a Túri Dani istenkáromlásán. Olyan erős bennünk a szavak szuggeszciója, hogy nincs lélekjelenlétünk bevallani, az intellektus nem tudott megbirkózni az akció igazi értelmével, nem tudta saját szférájába vonni, racionalizálni.
A Sárarany egy ősi színjátékot játszott el újra előttünk.
Az epikának, mint teljes és tiszta formának, az emberi eszmélkedés médiumán keresztül való megvalósulhatatlansága ez a színjáték.
Az epika, az idea tisztaságában, mentes minden drámai és novellisztikus momentumtól. De a szóvetés mozdulatának kezdő sebességét csak egy már meglévő formakoncepció adhatja meg. Ez pedig, mielőtt az ábrázolandó megvalósodott volna, csak az intellektus síkján teremhetik.
Így az epika, mint forma csak ennek az intellektuális formakoncepciónak a romjain épülhet. Ezért novella minden száz regény közül kilencvenkilenc és ezért találni meg a századikban is az eredetileg novellisztikus vagy drámai koncepció csökevényét.
A Sáraranynak egészen kivételes pozíciója van ezek között a századik regények között.
Itt a költő vállalta és akarta a prekoncipiált formát, de a kezei között epikussá vált matéria formaakarása erősebb volt az övénél.
Ezért köszöntöttük a Sárarany olvasása után Móricz Zsigmondban az új nagy magyar epikust.
Mi talán mást akarnánk tudni az emberről és mást Istenről.
De hiába láttuk volna szívesen konstruált figurának, a prekoncipiáló forma drótján rángó marionettnek Túri Danit. Ez a figura olyan ragadó erejű életté éledt a szemünk előtt, hogy minden ellentmondásunknak el kellett némulnia.
Ha akarjuk, így is mondhatjuk ezt, ez a figura túlnőtt a könyvön és olyan lendületeket és ellankadásokat, olyan akcentusokat és olyan tempót parancsolt a dikcióra, melyek nem voltak az eredeti formakoncepció számításában.
Túri Dani új, erős, független életté nyílt ki az akció hőségében. És ez az élet saját immanens ritmusára lélegzik. Vígsága és keserűsége, nekibuzdulása és meglankadása, izmainak feszülése és ernyedése egy új, nagyszerű architektúrát építenek. Minden intellektuális paralízis megoldódott itt. És minden drámai és minden novellisztikus momentum megszűnt konstruktív eleme lenni ennek az épületnek. Borzasztó és nagyszerű történet a Túri Danié. "Faltam, öleltem, öltem": ebbe a három szóba sűrűsödik az élete, teljes megvalósulásának diadalmámorában. Ez a döbbenetes három szó a legtöbbje ennek az elistentelenedett, magára maradt, őserejű parasztnak. Hiszünk neki! Ujjongunk!
Köszönjük ezt a könyvet Móricz Zsigmondnak!
Nem ismerünk mást a magyar litteraturában, aki az ábrázoltat olyan mélyről és belülről valóságossá tudná éleszteni a szavak médiumán keresztül, mint ő. Pedig csak ez a teljesség alkalmas és érdemes annak a formának a kegyére, melyet ember számára elérhetetlennek ítéltünk. Ő mégis egészen közelébe került ennek a formának.
A matéria létezésének egészében, mélyről és teljesen válik problematikussá a kezei között és egy messzebbről parancsolt formakeresés éleszti nagyon élő életté mindazt, ami költői víziójában megrajzolódik.
Ez a vízió nem levegős, nem ismeri az atmoszféra játékát, nincs benne közelség és távolság, enyhülés, elmosódás, ködbe-veszés. Szigorú, határozott kontúrokat írnak benne a dolgok. Mégis lélegzik és él, testes, érzéki és érzékelhető életet él minden, ami ennek a víziónak a szemszögébe került. Sorsok épülnek és kasza elé érik benne kalász és ember.
Mi mást akarunk tudni az emberről és mást Istenről, de mégis ujjongással köszöntjük Túri Dani költőjét, az új, nagy magyar epikust!