Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám
Már rég nem volt kezemben Móricz-írás s a budapesti irodalmi élet belső együttélésétől különben is egy kissé távol estem úgy, hogy szinte idegen ember módjára olvastam végig üde s az ő szokott monumentális elképzeléséhez képest majdnem idillikus regényét: A galamb papnét. Talán ez a körülmény okozta, hogy a könyv olvasása nem is csupán egy regény benyomásait ébresztette föl bennem, hanem régi, pillanatnyilag elfelejtett élményeimet az íróra vonatkozólag mind fölajzotta s a mű mögött folytonfolyvást magát az írót, az egész Móricz Zsigmondot láttatta velem. Mert az írókkal, művészekkel kapcsolatban vannak általános kérdéseink, általános értékeléseink, amelyek legtöbbször, minthogy szinte észrevétlenül s a benyomásoknak hajszálfinomságú csatornáin át szivárognak öntudatunkba, rendszerint föl sem vetődnek bennünk.
Meg szoktuk vitatni, hogy az író mit ér el, mit helyez át művészi síkra egyes műveiben s ha összefoglaló ismertetést adunk róla, igyekszünk különböző szempontok alapján fejlődési vonalat rajzolni róla, de ritkán helyezkedünk vele szemben s ritkán kérdezzük meg egyenesen tőle, mit akarsz egyáltalában velem, miért írsz? Mert tulajdonképpen vagy az író egyes műveit szoktuk nézni, vagy a műveken kívül magát az írót, de a valamennyi művében lélegző, akaró, sugalló egyetemes írói tendenciát, az írónak műveibe rejtett lélek-arcát majdnem soha sem vesszük figyelembe.
Pedig minden jelentős írónál ez az, ami ösztöneink világtalan birodalmában rögtön megkap, foglalkoztat bennünket úgyszólván az első sorok, olvasásától kezdve s amit egy jelentéktelen író soha nem tud idegeinkbe hazudni, akármilyen parádés hírre vergődik s akármennyire is törekszik mesterkélt fogásokkal ennek elérésére.
Móricz Zsigmond Mikszáth és Gárdonyi után jött. A legszembeötlőbb vonás, ami megkülönbözteti tőlük, az, hogy ő sokkal komolyabb. Mikszáth lényegében kívül van az életen, amelyet ábrázol, mosolyog rajta vagy rokonszenvezik vele, de a maga egyéniségét soha belé nem felejti. Gárdonyit a schopenhaueri életszemlélet s alapjában lírikus természete vonja el az emberi élet tárgyilagos megérzékítésétől. De művészetüket egyiküknél sem foghatjuk úgy föl, mint egyéni életük kiterjeszkedését. Móricz Zsigmondnál viszont erről van szó. Nála a műalkotás nem szórakozás, nem álmodozás, hanem valóságos életszükséglet. Amikor ír, él. És talán nemcsak ő él, hanem alkotó képzeletén át megébrednek őseinek s egész fajának kihasználatlan, érvényesüléshez nem jutott akarásai is. Ezért érezzük olyan komolynak Móricz Zsigmond írói egyéniségét. Nemcsak irodalmi, hanem egyben szociális jelenség is. Munkája nemcsak művészet, hanem rendeltetés is.
Művészetének és az ösztönös életnek ebből a titkos kapcsolatából irodalmi fejlődésének vonala szinte természetszerűleg vezethető le. Az életből indult ki s nem másoknak az életén úrrá lett művészi szemléletéből. Az élet kitartó szeretetét, a legapróbb emberi sorsokkal és érdekekkel való ösztönös és művészi összeolvadást érezzük ki Móricz Zsigmond műveiből s ezért köti le érdeklődésünket spontán és szinte kritikátlanul - hibáival és erényeivel együtt - még akkor is, ha képzeletünkkel teljesen ismeretlen vagy jelentéktelennek látszó területeket járat be.
Felvetődik már most a kérdés, hogy milyen ábrázoló művészet cseng leginkább össze egy ilyen, az életet dúsan igenlő alkotó képzelettel? Hogy teszi elevenné alakjait, hogy adja párbeszédeinek az élet akcentusát? Egyáltalában mi az, ami engem egy papné és egy tanító, vagy akár két parasztlány beszélgetésében, alakjában érdekel, ha ezek még nem is szimbolikus bábuk a bölcselet nagy játszótábláján vagy nincsenek semmiféle nemesítő dicsfénnyel körülvéve, hanem egyszerűen a maguk hétköznapi s bizony sokszor nagyon is közönséges köntösükben jelennek meg? Ennek a kérdésnek tanulmányozására nagyon alkalmasak Móricz Zsigmond kisebb regényei, mint Az Isten háta mögött, Árvalányok, vagy akár A galamb papné. Ezekben ugyanis az eseményszerűség a lehető legkevesebbre van zsugorítva. Kis emberek, akikkel csak kis dolgok történnek. És éppen emiatt a szándékos leegyszerűsítés miatt az író ábrázolásának titkos eszközei jobban előtérbe lépnek.
Szándékosan veszem ezt a három kis regényt, mert a környezet s a benne élő alakok mindháromban körülbelül egyformák, az egyhangú falusi élet és a lassanként hozzátörő papok, papnék, tanítók és tanítónők. Talán az eseményszerűséget illetőleg van köztük, némi különbség, Az Isten háta mögött című regényben még történik valami, az Árvalányokban esemény már csak a népdalgyűjtő diák föltűnése a színen, A galamb papnéban azonban minden annyira két emberi élet belsejébe van központosítva, hogy valósággal lélektani regénynek kellene mondanunk, ha ilyesmi Móricz Zsigmond kiváltképpen érzéki és plasztikus képzeletével egyáltalában össze tudna férni.
És mégis mindhárom regény élvezetes vagy amint mondani szokták érdekfeszítő olvasmány, nyilván a benne megrajzolt emberek elevensége miatt. Ennek pedig legfőbb oka valószínűen az, hogy Móricz Zsigmondnak nincs egyetlen egy olyan alakja sem, amelyet ő egy bizonyos társasági érdekkörből kikapcsoltan mutatna be. Sok kitűnő regényírónak sajátsága s legtöbbször hibája az, hogy külön képzeli el embereit s nem az érdekszövevényeknek abban a gyújtópontjában, amelyben minden emberi lét valójában emberi életté, szociális cselekvéssé izzik át. Móricz Zsigmond nem ismer egyedülvaló embert és sok kötetet kitevő műveiben egyetlen egy olyan alakot sem találunk, amely akár félig-meddig is társasági kötelékeken és érdekjátékokon kívül állana. Emberei szívesen és egészen vállalják az élet nagy érdekvásárát. Egészségtől, cselekvő vágytól duzzadó emberek. Igazi emberek. Ebből következik azután, hogy Móricz mindegyik regényalakja a maga társasági presztízsében jelenik meg előttünk. Mindenkinek, még az isten háta mögötti papnénak is megvannak az irigyei, jóakarói, imádói, gyűlölői. Ezeknek a szemszögébe állítva a papné a legizgatóbb, a legérdekesebb élőlény. Azonkívül a papné és minden papné és minden ember igen sokat jelent saját maga előtt is. Ebből a két forrásból erednek azok a sokszor bonyolult érdekszálak, amelyeknek hálózatán lejátszódik minden emberi élet színjátéka s amelyre helyezve érdekessé és jelentőségessé válik még a legjelentéktelenebb élet is.
A művészi ábrázolás szempontjából ennek a szociális beállításnak lényeges következményei vannak a beszéltetésben is. Megfigyelhetjük ebből a szempontból is Móricz Zsigmond alakjait. Alig találunk párbeszédeikben egy renyhe szót, egy elvont vagy személytelen fordulatot, egyetlen egy olyan mondatot, amelyet az érdek, az élet lendülete ne fűtene át. Szavai nem közölnek, hanem akarnak. Emberei nem gondolkoznak, hanem cselekszenek.
Ebben van Móricz Zsigmond ábrázoló művészetének igazi ereje. A "zóon politikon"-t érezteti az ember legkisebb mozdulatában, legjelentéktelenebb szavában is és embertársaival való kapcsolataitól nem oldja föl még álmában, még fájdalma vagy önkívületes boldogsága elfelejtkezéseiben sem. Művészi szempontból, szociális ábrázoló módja természetszerűleg a nagy regény-kompozíciók felé vezette, de nem vethette le magáról kisebb regényeiben sem, ahol viszont emiatt a cselekmény fonalait s a szereplő figurákat kellett egészen leegyszerűsítenie. Nagyon érdekes ebben a tekintetben például A galamb papné, ahol egy fiatal házaspár első összezördüléseit írja meg. A pap is, a papné is teljesen ellentétes jellemek, különböző fölfogások, különböző élmények neveltjei és ezért mindegyiküknek nagyobb volna az a lelki területe, amelyen egymástól ellenségesen elzárkózhatnának s külön világot építhetnének maguknak, mint az, ahol akár mint ellenfelek, akár mint egymást megértők találkozhatnak. És mégis az egész kis lélekrajz e két ember közös kapcsolatain épül föl. Még sajátosságaikra, legbensőbb lényük titkaira is azok a szikrák vetnek világot, amelyeket lelkük az egymással való összecsapásban szór.
Olyan vonása ez Móricz Zsigmond művészetének, amely az emberi élet legmélyebb lényegét érinti és amellyel a régebbi időkben is csak azok a nagy teremtő tehetségek voltak megáldva, amelyek az örök művészi formába nem egyes emberek lelki sajátságait, hanem egész koroknak, egész társadalmaknak szociális képét mentették át. Lehetetlen, hogy Móricz Zsigmond e kiváltságos képességének a modern magyar regény fejlődésében is mélyreható következményei ne legyenek. Azért gondoltam, hogy most, amikor A galamb papné kapcsán írói egyéniségét magam elé idézem, elég lesz, ha művészetének csak erre az egy oldalára mutatok rá.