Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Móricz Zsigmond: Vallomás és könny az élet csúcsán

Vallani az írónak önmagáról?

Nem elég, hogy saját lelkéből tölti az üres korsókat, egyszer önmagát állítani középre, mint úrasztali serleget, de ebbe mit tölt? Az egész Természetet, amely egy életen át reá zuhogott, mint napfény és eső?

*

Akarat, munka, szerelem, megtermékenyülés és boldog termékenyítés, nyugalom, munka, láz és gyötrelem, vívódás, csüggedés, meghasonlás... szerelem és újra munka és újra nyugalom...

Bizonyára életemnek éppen fordulóján riadok fel, az öregkor kezdete: érzelmesség csöppje csillog a jégcsap hegyén.

Húsz év alatt harminc kötet: óh, jaj, érzés, megindultság, enyhe meghatottság alig csordul benne: s ma idegen nekem az egész. Félelemmel s szégyenkezve küldöm el Túri Danit, bár elő se lép a léttelenből, szeretnék még egyszer az édesanyám kötőjébe borulni, a legelső lapra lépni vissza, a Hét krajcár könnycseppje alá, amely többet soha fel nem fakadt...

Szeretném újra kezdeni Párom szíve szerint, aki kezdettől sírja kemény indulataimat... Ki sziklán függő fészkén, kicsinyeit vérével itatva mindig félve nézte rideg, rohanó, roppant veszélyeimet...

*

Miért? - hogyan? - az ember ilyen véletlen valami?

Mi a szent és örök és mindig egy?... Kiemelve érzem magam életem eddigi zordon biztonságából: idegen bolygók útját kereszteztem? - fölöttem ismeretlen szédítő erők hullámzó hatása?

Mintha hétszeres burok szakadt volna le, fájó seb a szívem, kidobva a létbe s mégis érzőbb, mint valaha. Sugárzásokat érzek, mintha delejes testekkel volna tele az élet és kiáradna belőlük rám a varázs. Szívek telefonálnak egymásnak és kitárt szívem közbeiktatva szűzen áll és átereszti magán a láthatatlan sugarakat s ismeretlen fájdalmakban gyönyörködik.

*

Negyvenöt éves vagyok s ahogy visszanézek, látom, nem éltem.

Mikor fogok élni? Van még valami hátra?

Van Isten, aki pótolja a be nem érkezett örömöket?

Lesz még gyermekkorom, boldog és gondtalan, melyet a szegénység és kín meg nem ölt, mint az enyémet? Lesz drága ifjúságom, amelyben nem kell egy küzdő férfi aszkézisébe és viaskodó mogorvaságába fojtani az ifjúság dús életvágyát, mint nekem kellett? Lesz boldog Munka-korom, mikor az átlászi napokat a kielégítő életöröm zengő muzsikája veszi körül?

Vagy csak egy pillanatnyi hangulat, hogy az én napom mindig feketére volt beállítva: pedig a szívem mindig tele volt kiáradó, föllobogó, ujjongó örömmel: s nem szabadott.

Ennyire nincs ítélete az írónak önnönmagáról? Életemből annyi életet hasítottam ki: hol van az egyetlen és igazi?

Egyszer, sajgó szívvel szánom magam, hogy öt éves koromtól nekem folyton produkálni kellett, ismeretlen erőkkel, ismeretlen lehetőségekből, ismeretlen eredményeket előhozni: Rabszolga, aki kővágó fejszével áll az Élet bazaltja alatt s egyre beljebb-beljebb bányász egy pillanatnyi megállás nélkül s egyre jobban elsötétül körötte, számára az élet, ahogy a bánya mélyül, mélyül a hegy alatt...

Aztán megnyugodva gyönyörködöm, hogy hiszen jó volt: mert az Élet legfőbb öröme a munkaöröm.

És a rabszolga, aki huszonegy évig dolgozik a babiloni fogságban, lenézi a Sorsot, mely őt odaállította s örömöt keres a saját izmai rezgésében s egyre feljebb feszíti erejét, emberen túl, a megszakadásig, hogy a kegyetlen sorstól a nagylelkű meghódolást a Munka előtt: kikényszerítse.

Majd megint imádom e megnyugtató Sorsot, hogy méltót engem kegyére, a tápláló egyensúlytartó, boldogság istennőt, ki megmenti, fölemeli s megváltja a rabszolgát, hogyha az egyszer csak odavágja fejszéjét és vadul elfut a szent Sors elől, hogy zihálva összeessen a rét virágai közt.

*

Óh szegény rabszolga. Nézzétek a szörnyeteget, az egyoldalú munkában agyveleje megnőtt, kiforrt a csontokon, mint a tajték és azt hiszi, semmi élete. És akad pillanat, mikor nem veszi észre az Élet mindennél főbb adományát: negyvenöt év tiszta, becsületes országútját, egy síkban, egy vonalban, egyetlen félrezökkenés nélkül valahova előre, az Igazság felé. És a Természet csodálatos és boldog bőkezűségét: egyetlen életben, egyetlen szívtársban, boldog szenvedéllyel bányászni ki az egész emberiséget, egy férfi életből ezret s egy női szívből másik ezret vetíthetni ki a Létbe... És egyetlen átok s egyetlen szenvedély a Munka... Boldog átok. Boldog áldás: mert ez az egyetlen áldott és hasznos és ártástalan szenvedély, amit meg nem vetnek s meg nem nevetnek s meg nem utálnak.

E szenvedély gyulladt föl a gyermekben és ez izzította az ifjút s a férfit mind e mai napig. Egy lázas, vergődő kis család melegágyában, majd a termékeny szerelem huszonegy éves, zavartalan virágos, bokros, lombos édes kertjében...

*

Az életemről szóljak?

Hajóztam, holmikat hordtam, kincseket garmadáztam.

S magamnak elfeledtem egy percet is félretenni.