Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 3. szám

Ifjabb Gróh István: Clythe

mely első része annak a trilógiának, melyet a Balaton partján írtam, elgondolkodva az asszonyi ízlés állhatatosságán és a férfiúi vélemények változandóságán.

Ebben az időben Róma nyugalmán az egyik konzul Statilius Taurus őrködött. A másik konzul, az isteni Caesar Augustus, Galliában és Hispániában járt, hogy új hadi babérokat gyűjtsön a birodalomnak. Tizenkilenc év telt el Gaius Julius Caesar meggyilkolása óta.

A párás égbolt peremén ragyogó arccal kelt fel a nap és aranyos fénye megcsillant a Diouscurok templomának fehér márvány oszlopain. Sugarai elárasztották a Capitolium dicső épületeit és a Subura setét szennyét egyaránt. Mercurius anyjának, a tüzesvérű Vulcanus feleségének, a termékeny Maiának hónapja volt.

Felicio felébredt álmából. Szemei idegenül tapadtak a mennyezetre, melyre egy görög rabszolga fajának alantas ügyességével erdei jeleneteket festett. A szakadékos hegyoldalban faunusok karcsú nimfákat kergettek és érzéki összefonódással csókolták ajkukat. Felicio nem tudta mindjárt hol van. Azt várta, hogy az öblös bucina hangjaira fog felriadni sátrában, a szelíd Rhemus vagy a rohanó Hermus partjain. Füle kereste a cohorsok dobogását, amint nehéz léptekkel vonulnak a castra aestiván keresztül.

Hirtelen felült fekvőhelyén és amint szemei a mellette fekvő női alakra tévedtek azonnal tisztán látta helyzetét. Már tíz napja hogy Rómában volt, őseinek és isteneinek városában. Vigyázva szállott a padlóra, hogy fel ne rezzentse társnőjét álmából. Kéjesen nyújtogatta tagjait és izmai hullámzottak napbarnított, fényes bőre alatt. Felicio huszonnégy éves volt. Csöndben öltözködni kezdett. Már kész volt és kifelé indult, mikor az alvó alak megmozdult. Fehér karjait feje alá hajtotta és másik oldalára fordult. Felicio csöndben szemlélte csinos arcélét és magas homlokát, melyre nehéz arany szalag szorította csillogó fekete fürjeit.

Feliciot féktelen vágy fogta el most, hogy kószáljon a Suburában, és a tabernák között a fórumon. Hogy újra lássa a régi istenek templomait és szóba állhasson mindenféle szennyes és nemes néppel, atyja régi klienseivel és rabszolgáival, és a haeterákkal kik először avatták be a szerelem gyönyöreibe. Felicio tehát megfordult és kisietett ebből a házból, melynek tágas termeit alexandriai építészek kis lakosztályokra és bájos zugokra osztották, az előkelő ízlésnek megfelelően. A szobák falait nevető és borzadalmas gipsz lárvák ékesítették. A falakra alexandriai festők theokritosi és dionüszoszi jeleneteket festettek, melyek csupa szép és boldog gondolatot keltettek az emberek lelkében az életről. A padlóra alexandriai mozaikművészek változatos mintákat rajzoltak és a kereveteket Alexandriában szövött pompás szőnyegek borították.

Felicio lassan bandukolt a szennyes utcákon keresztül a fórum felé. A gondolatok mint gyorsröptű fecskék kergették egymást fejében. Újra látta gyermekkorát, amit együtt hancúrozott keresztül Claudiával, kit most látott először viszont azóta karjaiban. Kertjeiket csak egy rozzant cölöp kerítés választotta el akkortájban és Felicio arra is emlékezett, hogy többet verekedett mint csókolódzott a csillogó szemű kislánnyal. Claudia atyja szigorú ember volt, ki meghasonlásban élt bájos és vidám feleségével, mert mindennél többre becsülte az ősök komor erényét. Tekintélye sokszor döntött az államügyek intézésében és tekintélyét nemcsak ősi származásának, de előkelő megjelenésének is köszönhette. Egy forradalom alkalmával azonban egy pártvezér tévedésből megölette.

Felicio ebben az időben elkerült honából. Bátyjához utazott Athénbe, hogy a retorikát és filozófiát tanulja. Atyja azonban nemsokára elvesztette összeharácsolt vagyonát és meghalt. Ekkor hallotta Felicio, hogy Claudia tizenhét éves korában másodszor is férjhez ment, miután első férjével csak négy hétig tartotta ki a házas életet.

Mivel a birodalomra amúgy is zivataros idők jártak, Felicio, hogy anyagi gondjaitól szabaduljon, katonának állt. Azóta a birodalom legkülönbözőbb helyein hurcolta végig őt sorsának és vezéreinek szeszélye. Legutóbb Caesar Augustussal Hispániában járt, ki őt követként küldte Rómába. A kegyes Caesar ugyanis új templomot akart építeni Jupiter Tonansnak a kapitóliumra, meghálálni néki kegyelmét, mellyel megmenekült egy villámcsapástól, menetelés közben. Tarragona környékén.

Amint Rómába ért Felicio, újra találkozott Claudiával, aki azóta még kétszer volt férjnél és most újra elvált asszonyként élt atyjának tisztes házában. Felicio egy hete volt Rómában és az asszony már a negyedik éjszakát töltötte karjaiban.

Felicio kiért a fórumra. Az isteni Július bazilikájának lépcsőjén szennyes szíriaiak és zsidók, hadonászó görögök, komoly gallusok és sáfárkodó kibertinusok tömege sürgölődött. Piszkos vitatkozásuk közben a nyál kifröccsent szájukból és állításaikhoz az ég, a föld és az alvilág legkülönfélébb isteneit hívták tanukul. A tabernákból állt halak, keleti fűszerek és sajtok szaga áradt ki. A fórumon nyüzsgő tömeg lármája közé vegyült egy gyaloghintót vivő rabszolgák ordítása, kik nehezen szorítottak helyet uruknak. A vásárlók között peres felek és fontoskodó ügyvédek vitatkoztak az ékszerészek, pékek, halkereskedők, pénzváltók és olajárusok szennyes bódéi előtt. A nap fénye megvillant a Concordia-templom reliefein és a tabularium oromfalán álló tógás alakon, melyek bántó élességgel szegélyezték csipkés vonalukkal, a májusi ég ragyogó kék mezejét.

Felicio újra újult érdeklődéssel szemlélte az emberek tülekedését, majd gondolkodni kezdett és épp ezért elégedetlenség szállta meg. Elégedetlen volt önmagával és épp ezért embertársain éreztette bosszúságát. Egy feketeszemű, mocskos gyereket megrúgott, mert az nem tágított ruhájától kéregető kezével. A gyerek ordítva menekült a Basilica Aemilia árnyékába. Felicio ugyanis elhatározta, hogy feleségül fogja venni Claudiát, tehát ötödik férje lesz neki. Fehér bőrére és szenvedélyes ölelésére gondolt. Újra látta, amint a múlt estén kettéharap egy gránátalmát és az alma felét neki nyújtja át, miközben kéjkívánó szemével ránevet. Rabnőire gondolt, kiket az asszony az egyiptomi, görög, trák és hispán rabszolgák közül válogatott ki, az elefántcsont és onyx-tálakra, fényűző életmódjára és a nehéz arany ékszerekre, amiket fehér combjain és karjain viselt.

Felicio tehát elhatározta, hogy elveszi ezt az asszonyt, kiről bizonnyal tudta, hogy meg fogja csalni őt is. Felicio ugyanis szegény volt.

Felicio a Basilica Aemilia előtt tanyázó kufárok asztalai előtt haladt el és lába majdnem megbotlott a böotiai és attikai amphorák és hydrák halmazába, amelyek keresztezték útját. Egy kereskedő boscorealei bronz olajmécseket és rhodosi arany násfákat kínált neki fennhangon. Nubiai és egyiptomi kalmárok rikácsolva dicsérték alexandriai sáljaikat és Egyiptomban megmunkált onyx és mirrha edényeiket. Ezek a kereskedők Felicio ifjúkorában még nem kínálták portékáikat Róma fórumán. A legutóbbi években keltek át a tengeren Alexandriából, ahonnét az Isteni Augustus Itáliába hozta fejedelmeik kincseit. Puteolinál partra szállva Rómában is bőkezű és a szép dolgokat szerető udvart véltek találni.

A Nap mind magasabbra hágott a csillogó égen és Felicio elhagyta a fórumot, visszatekintve Divus Julius templomára. A nap egy visszaverődött sugara az ion oszlopok között bevilágított a szentélybe és megcsillant az isteni Július aranyos üstökén. Mögötte Aphrodite Anadyomene képe látszott, amint az istennő féltestével kiemelkedik a türkizkék ciprusi tenger hullámaiból. Kicsiny keblei csillogtak a víztől és hullámzani látszottak. Arany hajából kerek karjaival csavarta ki a sós vizet, melynek cseppjei aranyos esőként hullottak vissza a kék tengerbe.

Egy ragyásképű, rongyos suhanc kiáltott valamit az elhomályosuló szentély felé, azután elszaladt. Felicio az egész napot csatangolással töltötte. De ezen a napon nem tért vissza Claudiához.

A nap már pirosas fényben égett, mikor Felicio az Esquilinus dombra ért. Ez a domb hajdan a bűzös szegények lakhelye és temetője volt, de pár év óta gazdag és előkelő emberek építették ide villáikat. A gondosan ápolt utakat kertek szegélyezték, melyeknek sötétlombú fái mögül vidáman villant elő egy-egy fehér oszlopos tornác.

Az egyik kert közepén volt Felicio bátyjának villája is. Felicio betért bátyja portájára és lassú léptekkel haladt a ciprusfákkal és jázminbokrokkal szegélyezett úton. Az út fehér kaviccsal volt telehintve és a bokrok mögül nimfák, priapusok és faunusok fehér márvány tagjai villantak elő. Az út elágazásánál beszéd hangjai ütötték meg fülét, majd megpillantotta a társalkodókat. Egy szélestövű bükkfa árnyékában két férfiú vitatkozott. Az egyiket már messziről megismerte köpcös alakjáról és vékonycsontú, fehér lábairól, a bátyja volt. Servilius Mamercus harmincnyolc éves lehetett, de fekete haja már szürkébe csavarodott a halántékán. Szája húsos volt és érzéki, szemeiből önbizalom és az élet ismerete sugárzott. Már hosszabb ideje látta vendégül Pythocles görög filozófust, kivel most kertjében a végső okok és az élet kérdéséről vitatkozott. Servilius Mamercus szerette a barátokat és a vendégeket, mert nélkülük hiábavalónak és unalmasnak érezte az életet. Társait azonban gondosan megválogatta, mert tudta, hogy többet számít az, hogy ki fogad el, mint az, hogy valaki mit fogad el tőled. Nem tett nékik nagy anyagi szolgálatokat, mert azt tartotta, hogy kis kölcsön adóssá, a nagy ellenséggé tesz. Servilius úr sokat foglalkozott a természet és a filozófia kérdéseivel. Életének második részét - miután az első részében üzelmekkel és alantasai kihasználásával megvetette vagyona alapját - nagyrészt kertjében sétálgatva és vitatkozva töltötte. Azt tartotta, hogy a természet tárgyai jóakarattal vannak az emberek iránt, csak azok nem közelednek feléjük kellő megértéssel. Szerette a természetet olyan emberekhez hasonlítani, kiktől gyermekeik megrémülnek, ha azok hirtelen álarcosan közelednek feléjük. Nemcsak az emberekről, hanem a természetről is le kell venni az álarcot és saját arcát kell vissza adni neki. Ezek alatt a vizsgálódások alatt szelleme mindig fennkölt maradt. Kutató szeretetét sohasem szennyezte be az a szándék, hogy megfigyeléseit kihasználja a saját önző céljaira. Úgy gondolkodott, hogy nem illő dolog bányászni, mert amit az istenek meg akartak adni az embereknek azt közelükben helyezték el. Csak az ártalmas kincseket és fémeket rejtették el szemeik elől, amik amúgy is csak gondot és szomorúságot hoznak a föld lakóira. A betegségeket is az istenek büntetésének tartotta, amit nem illő, de egészen bizonyosan lehetetlen gyógyítani.

Servilius örömmel üdvözölte öccsét. Felicióm - szólt hozzá -, milyen örömet szereztél bátyádnak látogatásoddal.

Servilius és Pythocles nem szakították meg bölcselkedésüket, hanem igyekeztek Feliciát is belevonni vitájukba. A két férfiú semmit sem tartott igaz emberhez méltóbb foglalkozásnak, mint a barátok és hozzáértők között folytatott szenvedélytelen filozofálást, mely megvilágítja az emberek létezésének célját és harmóniába rendezi az emberi cselekedetek és gondolatok látszólagos összevisszaságát. De Servilius nem szeretett magában elmélkedni, mert azt tapasztalta, hogy ez sötét és kellemetlen gondolatokra ösztökéli szellemét. Gyakran ismételgette barátainak a következő történetet: Egyszer Crates, Stilbo bölcselő hallgatója, egy magában sétáló ifjat pillantott meg. Megkérdezte tőle, hogy mit csinál magában? Magammal beszélek, válaszolt az ifjú. Gondosan ügyelj kérlek, hogy rossz emberrel ne beszélj, mondta ekkor neki Crates.

Bölcselkedésük fonalát Pythocles vette fel újra, visszatérve Servilius egy előbbi állítására. Nincs igazad Serviliusom mondta. Elmélkedésed nem közelíti meg a világegyetem szellemét és az egész gondolatfűzés jobban illene valami kéjenchez vagy öszvérhajcsárhoz, mint a te kifinomodott szellemedhez. Emlékezzél vissza arra a kenyérbélre amelyből medúzákat és kétnemű priapusokat formáltam a múltkor asztalodnál. Ezek a bábok a maguk igénytelenségében is megmagyarázzák neked a természetet. A természetben két őselem van, az ok és az anyag. Az ok alakítja és forgatja az anyagot és tétlen tömegéből mindenféle művet alkot. Az anyag mozdulatlanul hever mindenre kész tömegként, amíg az ok meg nem mozdítja. Először kell lenni tehát valaminek, amiből valami lehet, azután kell lenni oknak ami által legyen. Minden dologhoz e kettő szükséges.

És csak egy ok van, Pythoclesem? - kérdezte Servilius.

Úgy van. Válaszolt a görög.

Ugyanis, - folytatta Servilius, - egy Aristotelés nevű görög bölcselő azt állítja, hogy az okról három értelemben lehet beszélni. Az első maga az anyag, mely nélkül semmi sem alkotható, a második a művész, a harmadik az alak amit a művész a tárgynak ad. Egy negyedik ok is járul ezekhez, mondja Aristotelés és ez az egész mű célja. Rögtön megvilágítom, hogy hogyan érti ezt Aristotelés. Kétnemű Priapus szobrocskádnak anyaga a kenyérbél, ha ez nem lett volna kéznél, sohasem készülhetett volna el. A második ok a ható ok. Jelen esetben az ujjaid, melyek a Priapus szobrocskát megformálták. Harmadik ok az alak, mert ezt a szobrocskát nem neveznék priapusnak, ha nem bírna a kétnemű istenség alakjával is. Negyedik ok a cél, amiért az alakot kigyúrtad, mondjuk az, hogy szellemednek örömet szerezzél avval, hogy a kenyérbél alaktalan tömegét az istenség alakjára formálod. Amint látod tehát ezen athéni Aristotelész szerint mindent az okok közé kell számítanunk, ami nélkül a dolog létre nem jöhetett volna.

Azonban ezen athéni Aristotelész érvelései homályosak és nagyon messze esnek az igazságtól Serviliuszom, - válaszolta a görög. - Valamikor ugyan nagy tekintélynek örvendett a köznapi filozófusok világában, azonban a komolyabban gondolkodó újabb nemzedék belátja érveléseinek zagyvaságát. Állításai ellen különben fel tudom honi Rutilius, Panaetius, Cleanthes, Hermarchus, Metrodorus, Polyemus és más jeles filozófusok véleményét.

És te, Feliciom! - mondta Mamercus Servilius, - hogy vélekedsz mindezen kérdésekről?

Felicio nem felelt rögtön. Nemes homloka mögött kavarogtak az emlékek, hirtelen felbuggyanó tömegükkel árvízként árasztották el agyának sejtjeit. Emlékezett, hogy mielőtt izmait a lorica squamata törte volna, a filozófusok könnyű köpenyegében járt Athénben. Rá is ragadt valami az öregkort felderítő filozófiából, bár többet látogatta az örömlányok házait, meg a Pyreus kocsmáit, mint a bölcsek berkeit.

Valóban bátyám - mondotta - nem mulasztom el megjegyezni, - ha emlékezetem nem csal - Platon szerint öt ok van. Ezek a következők: a miből, az aki által, az ami úton, az ami célból készült valami. És mindezekhez járul még, ami mindezen okokból létrejön. Én azonban azt hiszem, hogy felesleges mindezen nézetekből kiválogatni a legvalószínűbbet, mert mindez teljesen valószínűtlen. Az igazságnak már csak azért sem felelhet meg egyik sem, mert az igazság valószínűleg nem is létezik. Ha léteznék is, olyan magasan kellene lennie az emberi és isteni gondolatok felett, hogy azok soha el nem érhetik.

De hogyha elfogadnánk is Aristotelész nézeteit, mondja a görög, a felsorolt négy okot még ki kellene egészítenünk egy-kettővel. Ha igaznak tételezzük fel azt az állítást, hogy minden oka a dolognak ami nélkül létre nem jöhetnek, a négy okhoz kell még számítanunk az időt és a teret.

És akkor bátyám - szólt Felicio - odaszámíthatod még az érzékeket, melyek képessé tesznek az eredményes alkotásra, továbbá a mozgást, majd különféle isteneket, végül a sarukészítőket, takácsokat és olajozó rabszolgákat is, amik nélkül sem megélni, sem alkotni nem tudsz.

Servilius Mamercus ugyanis igyekezett minél kellemesebbnek, minél simábbnak berendezni az életét, mert semmitől sem irtózott jobban, mint alacsony és haszontalan dolgokon való felinduláson. Gyakran mondta, hogy nem érdemes mindenáron élni. Nem szerette túlságosan, de nem is gyűlölte az életet, csak feleslegesnek tartotta.

Felicio ezután bátyja kérésére röviden beszámolt athéni tanulmányairól. Sokat elfelejtettem az elméletek közül, - mondta -, melyek az anyag és a világ képét akarták végleg megvilágítani. Emléküket azonban mindig meg fogom őrizni, bár nem tulajdonítok nekik semmi fontosságot. Ezek az elméletek ugyanis életem boldog és szerelmes óráihoz fűződnek és tulajdonképp nem egyebek, mint olyan emberek szellemes időtöltései, akik irtóznak a cselekvéstől. Ebben az időben gyakran látogattam egy csarnokot, melyet különös jelképek és festmények ékesítettek és amelyben egy piszkos szakállú és botlábú emberke bölcselkedett. A filozófust rossz nézésű fiatalabb és korosabb hallgatók vették körül, akik őt bölcsnek és mesternek tisztelték. Minden igyekezetük abból állt, hogy ellessék a bölcsesség titkát mesterük ajkáról és kitalálják ki nem mondott gondolatait is. Egyesek követték lakásába és piszkos hálókamrájába is, mert azt tartották, hogy a bölcs embertől akkor is lehet tanulni, amikor hallgat. Én nem értettem meg teljesen a szennyes szakállú filozófus fejtegetéseit és így egy fiatal és alacsony származású hallgatót kértem meg, hogy foglalja össze mestere tanításait. A világon szerinte csak az üres tér és atomok léteznek. Az atomok állandó mozgásban vannak és összeütődéseikkel képezik a világot. Mozgásukat azonban csak a vak sors irányítja és így meg lehet magyarázni minden változást a világunkban, mert minden szükségszerűen következik e véletlen összeütközésekből. Fejtegetése azonban annyira képtelennek látszott, hogy megfordultam és faképnél hagytam, mert nem volt kedvem fejemet ostobaságokkal megtömni hagyni.

Nincs igazad Feliciom - jegyezte meg Servilius Mamercus. - Meg kell hallgatni mindenkinek a véleményét, bármilyen balgaságnak látsszon is az, és kihámozni belőle az igazságot. Életünket csakugyan a vak sors irányítja, mely örök és kegyetlen és bármikor megfoszthat minket minden javunktól. Az istenek megízleltetik velünk az élet mézét és máris megirigylik ajándékukat, nem engedik tovább élvezni édességét. A bölcs és mérsékletes ember tudja ezt és élvezi az élet örömeit addig, amíg osztályrészül jutnak neki.

Servilius Mamercus azt tartotta, hogy a léleknek örömteljesnek, üdének és felülemelkedettnek kell lennie. Nem vetett meg a világ gyönyöreit, de sohasem ivott belőlük annyit, hogy megrészegedjen tőlük. Nem engedte, hogy lelkében féktelenekre duzzadjanak a vágyak, hanem mindig betömte szájukat a fájdalommentes kielégüléssel. Gyakran mondotta, hogy a nagy vágy kínlódás.

De uram, - válaszolt Servilius Mamercusnak a görög - csak nem akarod azt állítani, hogy életünket a véletlenség és a rosszakarat vezérli. Méltán ellenséged így a sors, ki csak azoknak barátja, akik felismerik benne a célszerű isteni akaratot.

Az istenek irigyek és élvhajhászok - erősítette Felicio bátyja szavait. - Nem maradnak gyengeségek dolgában semmivel mögötte az embereknek és sohasem tudhatjuk, mely rég elfelejtett figyelmetlenségért töltik ki rajtunk bosszújukat. Thessáliában jártamban, négy évvel ezelőtt, egy ocsmány, de aggságában tiszteletre méltó Sibilla kunyhójába kerültem. Ő mondta el nekem, miként fosztották meg az istenek egyetlen lányától. A kislány gyerekkorában csak bánatot és bosszúságot okozott neki és ő többször is részesítette ütlegekben, mint cirógatásokban zsenge testét.

Tizennégy éves korára felcseperedett, csípői mint jácintok duzzadó szirmai megteltek és rossz gyolcsinge alatt gömbölyödött kicsiny keble. Ebben az időben idegen emberek járhattak arra és az ibolyaszemű hajadont elrabolták vagy elcsábították, mert sohasem látta a Sibilla többé. Így vesztette el leányát, kiről remélte, hogy otthon tartva, mosolyával megédesíti szomorú aggkorát, vagy eladhatja egy helytartónak vagy rabszolga-kereskedőnek és nyugodtan dugdoshatja aranyait haláláig. Mondom, az istenek irigyek és tökéletlenek, mert a legkedvesebbet veszik el az emberektől, bár ők úgysem örülhetnek az elraboltnak.

Az isteneket tisztelni kell és elhalmozni áldozatokkal, mert hiszen a kezükben tartják az emberek sorsát. Szeretni azonban fölösleges őket, mert hiszen ők sem szeretik az embereket, kikre csak ritka áldást, de annál több szükséget küldenek, mondta Servilius Mamercus, ki gyakran gondolkodott az istenek és az emberek természete felett. Semmit sem vetett meg jobban, mint a bizonytalanságban való megnyugvást és a nemtörődömséget. Megnyugodott az istenek létezésében, de megvetette a babonákat és mindazokat, akik őket tekintélyük miatt elfogadták.

Mit szólsz bátyám ahhoz az állításhoz, - kérdezte Felicio - amit szintén Athénben hallottam és amely szerint az istenek nem is tudnak az emberek létezéséről, mert amúgy sem érnek rá velük törődni. Boldogságukat és tökéletességüket is kisebbítené gyarlóságaik tudása.

Ezt azonban mégsem tartom lehetségesnek, - jegyezte meg a görög - mert először az istenek rászorulnak az emberek áldozataira, másodszor hiúságukat táplálja az a sok könyörgés, amit az emberektől, a házak tűzhelyein, a templomok sötétjében és az erdők mélyén kapnak. Ugyanis az istenek az emberek részéről hallatlan bizalomban részesülnek, hiszen a leggyalázatosabb vágyaikat sugdossák fülükbe, melyeket nemcsak hogy társaiknak nem árulnak el, de önmaguknak is csak szégyenkezve mernek bevallani.

Valóban barátaim, nehéz az embernek az igazat elgondolnia, - így szólt most Servilius Mamercus - és ha sikerül is az neki, akkor is ritkán köszöni a bölcsességben való jártasságának, hanem inkább valami véletlennek, mely őt az igazsághoz vezette. Hogyan ítéljen az ember, van-e az isteneknek idejük az emberek dolgaival vesződni vagy az emberek csak a sors ostoba szeszélyétől dobáltatnak erre vagy arra. - Elfogadjuk-e a régiek tiszteletreméltó hitét, hogy az emberek mellé vezetőül egy-egy isten szegődik, bár ha nem is a legelőkelőbb istenségek közül? Mindezen kérdések megoldása az istenek titkát képezi és éppúgy, nem találhatjuk meg rájuk a feleletet, mint ahogy nem fogjuk megérteni soha, a tenger szabályos áradását és apadását és nem tudhatjuk mi vár ránk a halál után.

Helyesen beszéltél Serviliusom, - válaszolt neki Pythocles. - Ezek a világ azon titkai, melyeket örök homály fed előlünk. Nem fejtheti meg a bölcselet, amint ahogy nem is feladata velük foglalkozni. A filozófia csak a bölcsesség szeretete és a feléje való törekvés, mely az egyedüli út a lélek változatlan békéje, az erény felé. Nem ismerünk mást, minthogy születtünk és hogy meg fogunk halni. A bölcs ember megbecsüli azt a rövid időt, melyet e két pont között neki juttattak az istenek és nem fecsérli el haszontalan vagyongyűjtésre és a tömeg dicsőítésének hajszolására. Tudja, hogy minden óra, ami elmúlt, visszaszerezhetetlen prédája a halálnak, melyet Jupiter sem adhat magának újra vissza. A halál először gyermekkorunkat rabolja el tőlünk, majd ifjú és férfikorunk esik áldozatul és végül megfoszt utolsó tulajdonunktól, az élettől is.

Igazad van Pythoclesem, - mondta ekkor Servilius Mamercus - minden átélt óra közelebb visz minket az elmúlásba, valamint a homokórát sem az utolsó szem üríti ki, amely felső korsójából leszalad, hanem minden lefutó homokszemecske közelebb viszi az ürességhez.

A nap már elrejtőzött a kéklő dombhátak mögé és a rózsaszínű felhők egymásután váltak sötétté a pirosló ég peremén. A fák meleg zöld színe eltűnt és lombjaik sötét tengeréből egy kakukk fáradhatatlan szólama hallatszott.

Servilius Mamercus az öntudatos ember nyugodt vidámságával fordult most barátaihoz és kérte őket, kövessék őt villájába az estebédhez. Megemlítette, hogy barátnője és szeretett kedvese szintén velük eszik ezen az estén. Már elkészülhetett öltözésével és keresi is már talán őket valamerre a kertben. Felicio már hallott bátyjának kedveséről. Tudta, hogy már három éve együtt élnek, de Ilithia még nem adott nékik gyermeket. Felicio azt is hallotta, hogy bátyja visszavonulva él vele villájában és kerüli az emberek társaságát, mert filozófiának és szerelemnek szenteli életét. Szótlanul haladtak a sárga fövényű úton és Servilius Mamercus fennhangon szólította kedvesét. Majd egy haragos zöldszínű medencéhez értek, mely felett szivárványszárnyú szitakötők zümmögtek. A medencét kisebb-nagyobb sziklák övezték és mögötte egy mesterséges barlang szája látszott. A barlangot sűrűlombú fák és folyondárok rejtették a kutató szem és a nap heve elől és a benne lévő pamlagok enyhülést adtak sok forró órán. Lépteik zajára mélyéből egy rövid tunikás nőalak lépett eléjük. Egyik kezével leplét húzta maga után, a másikat nyakára illesztette és a görög filozófus hunyorgó szeme egy férfi alakját pillantotta meg mögötte, ki sietve húzódott a barlang sötétjébe. Servilius Mamercus örömmel üdvözölte kedvesét. Ő ijedt ibolyaszínű szemeivel meglepődve vizsgálta a férfiakat, majd piros szandálú lábaival végig futott a medence párkányán és ura karjába fűzte kezét. Servilius bemutatta neki öccsét és ő ezalatt byssus kendőjét csavarta dereka köré.

Felicio különös szorongással nézte ezt az asszonyt. Szürke szemeivel kereste szemeit, melyekre mély árnyékot vetettek szemöldökeinek ívei. A társaság lassú léptekkel, csevegve tartott a villa felé. Felicio egyre jobban csodálta bátyja kedvesét. Könnyű biztos járását, tökéletes termetét és aranyfényű haját, mely hullámos folyamával koszorúzta alacsony görög homlokát. Servilius karon fogta öccsét és előre vezette a széles átriumon keresztül az étkező terembe, ahol a kényelmes pamlagok között már felterítve és feldíszítve várt rájuk az asztal. Clythe és a filozófus ezalatt elmaradt a két testvértől. A görög egy ciprusbokor árnyékába vonta a fiatal nőt a karjánál és indulatos szavakat sugdosott fülébe. Clythe arcát elfutotta a méltatlankodás és a tehetetlen indulat pírja, összeszorította fehér fogait és nem válaszolt. A görög hangja mind rekedtebb és rikácsolóbb lett. Fenyegetés és pénzvágy hangzott szavaiból. Azt hadarta, hogy már többé nem vár, nem érti ezt a fukarságot és mindent el fog mondani barátjának Servilius Mamercusnak. A nő szellemes homlokát lelketlen ráncok barázdálták és belőle is kitört az indulat. A filozófust kerítőnek, vívómesternek és uzsorásnak nevezte, ki utolsó ruháját is elrabolná annak, akit valami véletlen kezébe adott. Ibolyaszín szemei könnyesek és szinte feketék lettek az indulattól, mikor kijelentette, hogy nem ad egy sesteriust sem Pythoclesnek és ha árulkodni próbál, ő majd megfogja találni bosszúját. Azzal sarkon fordult és könnyeitől még csillogó szemmel befutott a villába.

A felterített asztal mellett a két testvér lassan beszélgetett. Bár még nem volt sötét, a szolgák meggyújtották az aranyos gyertyatartókat, melyeket a sabin nők elrablását ábrázoló szoborpárok hordtak. A gyertyák megvilágították a szoba falait, melyen szárnyas kicsiny Ámorokat láthattak a vendégek. Egy másik falra könnyed virágfüzérek közé kerteket, lugasokat és folyócskákat festettek keleti művészek. A kert bokrai között szerelmes párok bujkáltak.

Egy közös ismerősünkkel találkoztam ma délben, Feliciom - mondta Servilius Mamercus most öccsének. - A feketeszemű, csinos Claudia volt, nagy szolga kíséretével a fürdőhöz tartott. Servilius ezután dicsérte azt a szokást, hogy a nők csak szolgáik kíséretében járnak az utcákon, nehogy illetlen szavakkal közeledjen hozzájuk valaki. Felicio helyeselte bátyja szavait és elmondta, hogy ő is volt már fürdőben Claudiával, mióta Rómában van újra. Eszébe jutottak ekkor azok a titkos barlangok és fényesen berendezett kicsiny szobák, ahova fürdés közben a patriciák elhúzódtak szeretőikkel és a közös medencék, titokzatos félhomályukkal, ahol annyian áldoztak Aphroditének.

Most belépett a szobába Clythe és lassú léptekkel közeledett a férfiakhoz. Átöltözött, az étkezéshez bágyadtzöld selyemruhát viselt, mely fedetlenül hagyta vállát és karjait. Mosolyából és szemeiből ártatlanság sugárzott, úgy, hogy gondtalan lánynak nézte volna őt valami idegen.

E pillanatban rabszolgák jelentek meg ételekkel és agyag tálakkal. A lakoma megkezdődött. Mindnyájan leheveredtek a pamlagokra, a görög filozófus is csatlakozott hozzájuk hangtalan léptekkel. Körüljáratta szemeit az ezüst tálakkal és onyx edényekkel megrakott asztalon és tekintetéből a tehetetlenség keserűségét olvashatta volna ki valaki. Clythe egy sárga rózsát szakított az asztalon álló rózsafáról, mely díszéül szolgált a sültek egyikének és azt aranyos hajába tűzte.

Először Servilius Mamercus emelte fel serlegét és kérte, hogy igyanak az isteni Augusztus üdvére, ki megmentette a birodalmat a pusztulástól.

Helyesen beszélsz Serviliusom - szólt most Pythocles - fenékig ürítve serlegét, melyet egy rabszolga azonnal színig töltött újra aranysárgán csillogó borral - Augusztus vissza helyezte oltáraira az Isteneket, kiirtotta a rablókat, megfenyítette a szökevény rabszolgákat és vissza szerezte a birodalom dicsőségét. Valóban méltó ő a dicséretre és hasonlatos az istenekhez. Erre mindnyájan kiitták boraikat. Clythe Felicióval szemben feküdt a kereveten. Karcsú alakját összehúzta és szemérmesen takarta el ruhájával piros szandálú lábait, melynek ujjain csillogtak kicsiny körmei. Felicio szeme mohón követte mozdulatait és szeme annyi bámulatot és kívánást fejezett ki, hogy Clythe elmosolyodott.

Valóban - folytatta Pythocles - az isteni Caesar megfogja tenni a legnagyobbat, mely méltóvá teszi őt arra, hogy az istenek soraiba vegyüljön. Halhatatlan erejével fel fogja támasztani Hellaszt.

Csakugyan - mondta Servilius, - úgy látszik, hogy a dicső Caesar meg akarja segíteni a görögöket és isteni szavára visszatérnek a Filozófia, a Művészet és a Bőség rég elhagyott tanyáikra. Szétválasztja Achaját Macedóniától, helyreállítja Athén és Spárta területét és az Anphyktionok tanácsát. Bölcs intézkedései folytán Hellasz újra felvirul.

Majd meglátod Serviliusom - erősítette házigazdája szavait a görög, - hogy az istenek visszatérnek oltáraikhoz, melyeket nehezteléssel és megvetéssel hagytak el, felháborodva az emberek kishitűségén és gúnyos hitetlenségén. Az erkölcsök és az ősök tisztelete újra felépítik a városokat, hogy újra hazái lehessenek a filozófiának és a művészeteknek, melyek fenségükkel uralkodóvá tették Hellaszt a többi népek felett.

Valóban - szólt most Servilius Mamercus -, a régi görögök csakugyan ügyesek voltak egynémely művészet gyakorlásában. Azoknak az embereknek a szelleme és kézügyessége, akiknek vésője alól kerültek ki a mi Dianaink és Hermes szobraink valóban dicséretre méltó. Sajnos, itt is, mint mindenütt, azt kell látnunk, hogy az ősök erénye és tudása felette áll a mai korcs nemzedék képességeinek. Hellasz lakói ma nem azok, akik voltak és az unokák csak tudatlansággal és csodálattal tekintenek atyáik műveire, kik őket nemcsak az eszmei szép és nemes dolgokhoz való vonzódásban, de testük alkatában is felülmúlták. Magában Athénben is hanyatlást kell látnunk, mióta azt a söpredék lepte el, mely pénzen vett polgárjogával kormányozza ezt a hajdan dicső várost és otromba rikoltozásával beszennyezi az Akropoliszt. A köztársaság ma már nem jutalmazza fiai buzgalmát cserkoszorúval és arany drachmák gondűző csengésével. Nem költ többé szép fegyverekre, karcsú hajókra és a város szépségének ápolására, mert aljas lakosai csak cirkusz után kiáltoznak.

A Pyreuson nem halljuk már a kovácsműhelyek kalapálását, sem az ácsok szekercéinek hangját, amint szorgosan ácsolják e gyorsjáratú hajókat, amelyek úrrá teszik Athént a tenger felett. Maguk a művészetek is elenyésztek, melyek örömére és gyönyörűségére szolgáltak a város gazdagainak. Nem készülnek már azok a vörös-fekete agyagkorsók sem, melyekre táncoló csoportokat és enyelgő asszonyokat égetett a szorgos iparosok keze. Inkább a szemétdombon látni őket most, mint az előkelő emberek csarnokaiban, amint az divat volt hajdanában és örül az ember, ha egy-egy szebb darabot megmenthet a pusztulástól.

E szókkal Servilius Mamercus egy alabástrom oszlopon álló görög edényre mutatott. Mindnyájan a váza felé pillantottak, mialatt ő kifejezte csodálatát, melyet a váza ismeretlen, valószínűleg szolgasorban élő alkotója iránt érez. A vázába égetett kép két nőalakot ábrázolt, egy oszlopon álló széles medence mellett. Az egyik könnyed tartással támaszkodott a medence pereméhez és nyugodt arcát nézte a másik nő által szemei elé tartott tükörben.

Nézzétek e női alak testének isteni harmóniáját, - szólt továbbá Servilius Mamercus - lábai alig érintik a földet és a csípőiből kiinduló vonalak lágy hajlása és finom gömbölyűsége vetélkedik Aphrodite csípőinek tökéletességével. Dereka szép formájú és sudár, feszes, gömbölyű keblei alatt szinte érezzük erős tüdejének lihegését.

Felicio Clytherre pillantott. Szemei édes csodálattal siklottak végig kerek tagjain és orrcimpáinak finom metszésén. Mintha ez a nő állt volna modellt az ismeretlen művész korsójának alakjához. A nő hanyagul feküdt lectusán, térdeit maga alá húzta és állát feltámasztotta rózsás ujjaival. Felicio azt az érzést érezte, amit az emberek csak kétszer háromszor éreznek összesen, mikor azokkal a nőkkel találkoznak először, akik nagy szerepet fognak játszani életükben. Azt érezte, hogy még sohasem látott ehhez a nőhöz hasonlót, szebbnek és boldogabbnak érezte mellette az életet. Nemesebbnek és szűziesebbnek tartotta őt, mint a többi nőket, akikkel eddig találkozott, olyannak, akinek sohasem szennyezték be alantas gondolatok a lelkét. Most egy percre mindnyájan elhallgattak. A rabszolgák zajtalanul cserélték ki az ezüst tálakat, bár Pythocles még hangos csámcsogással rágódott egy madárcombon. A csontot azután az asztal alá csúsztatta és felsóhajtott:

Ó Hellas, Hellas hová vezet ez a pusztulás! Meddig tart még az ostoba, hazug fényűzés és a megalázó nyomor hajdan dicső városaidban. A pártok kicsinyes viszálykodása és a csőcselék hatalma. De jön már az orvosság és az orvos. Halotti vergődésedből felállít Róma, aki naggyá tesz újra. Ez lesz a dicső Augustus Caesarnak legnagyobb műve, amiért magasztalni fogják őt az írók, hálásan tekintenek rá az utódok és befogadják maguk közé az istenek.

Servilius Mamercus nem helyeselte a görög szavait. Nem hitte, hogy még egyszer azzá tehetné bárki is Görögországot, ami volt régen. Szerinte nemcsak az elszegényedés, a korrupció és az erkölcsök eldurvulása az okai a tudomány és a művészet kiveszésének, hanem a görögök megcsökkent szellemi képessége is.

Felicio ehhez még hozzáfűzte, hogy nem tud elképzelni tettekre hivatott hadsereget és jól kormányzó politikusokat anélkül a határozott önbizalom nélkül, melynek teljes elvesztéséről tanúskodnak Minos, Theseus és Herakles utódai. Ezek ugyanis nem átallják kenyerüket kéregetéssel, őseik ereklyéinek elvesztegetésével megkeresni és semmitől sem irtóznak jobban, mint a fegyelemtől és a harci nélkülözésektől.

Higgyétek el uraim, - ellenkezett Pythocles - hogy minden megváltozhat még. Lesznek emberek, akik még mindig önzetlenül hivatásuknak fogják tekinteni az államügyek helyes intézését, ha látni fogják, hogy az isteni Róma tekintélyének békéjében bizton élvezhetik fáradságuk gyümölcsét és utódaik őket majd Solon, Milthyades és Perikles mellé állítják munkájuk elismeréséül. Újra felvirágoznak majd a művészetek, ha a város e nemes férfiak vonásainak megörökítésére áldoz. A kőfaragók újra erőteljes atléta szobrokat faragnak a szerte heverő kőtömbökből, ha látják, hogy az új olimpiai versenyeken hogy győz a nép szép kedvence. Az ifjak megint gyakorolják magukat majd a filozófiában és az ékesszólásban, ha tudják, hogy értelmes és nagyszámú érdeklődők előtt beszélhetnek majd.

Phytocles még hosszasan és lelkesedéssel beszélt Görögország feltámadásáról. A nap fénye már rég eloszlott az ég alján, a kert fái alatt, az árnyékok mélyén nimfák és faunusok incselkedő szavakkal hívták egymást. Lassan a lombok felé emelkedett a gúnyos vigyorú hold, mely sovány volt és görbe, mintha irigyelné az emberek és állatok gyönyöreit a langyos éjszakában. Sápadt fénye táncoló arabeszkekkel árnyékolta be a kert útjainak fövenyét.

Servilius Mamercus gyomrát megfeküdte az elfogyasztott bor és a nehéz ételek gőze és szó nélkül magához intette a sarokban várakozó szolgát, ki táljával buzgón sietett az ura segítségére. A görög zavartalanul folytatta fecsegését, míg házigazdája kiürítette gyomrát, mert azt tartotta, hogy szabad ízléstelenséget elkövetni, de azokat észrevenni és róluk beszélni ízléstelenség. Felicio feje is mámoros volt a bortól és érezte, hogy sohasem szeretheti Claudiát. Undorral gondolt arra, hogy feleségül akarta venni. Látta maga előtt, amint szolgáival viteti magát fel és alá az esti corson a via Appián, míg a férfiak tekintete mohón tapad meztelen tagjaira, melyet nem rejt el a pókháló szövésű byssus és az ékszerek tömege. Majd szenvedélyes csókjaira gondolt undorral, melyből minden férfinak jut Rómában, aki elegáns és aki megkívánja.

Clythe felemelkedett lectusáról, megigazította a haját és a kertbe indult, hogy amint mondta, megszabaduljon kínzó fejfájásától. A görög gonosz szemekkel nézett utána amint eltűnt a bokrok közötti ösvényen.

Servilius Mamercus most azt állította, hogy azért vált szükségessé gyomrának kiürítése, mert a beléjutott hideg italok azt annyira lehűtötték, hogy a gyomor melege, mely az emésztést végzi, eltűnt, s így nem dolgozhatta fel az ételeket. A görög azonban másképp fogta fel az emésztés folyamatát. Szerinte a táplálkozás arra való, hogy eltávolítsa testünkből a nyálat, az epét és egyéb ártalmas nedveket, melyek csak úgy hagyják el a testet, ha ételekkel és italokkal kedvező alkalmat adunk nékik a távozásra. Ha nem tudjuk káros hatásukat ellensúlyozni - mondta - megtámadják a gyomrot és a belek falait és az embert a legnyomorultabb állapotba juttatják. Ámbár a bölcs ember még akkor sem lesz szerencsétlen, ha éhség gyötri vagy más testi bántalmak kínozzák, mert boldogságának forrása nem a teste, hanem a lelke.

Servilius Mamercus nem helyeselte véleményét.

Megengedem, hogy a bölcs ember az erény birtokában boldog - szólt -, de csak akkor, ha nem hiányoznak boldogságához a megfelelő javak, melyek lehetővé teszik a megelégedett életet. Így például nem tartom tökéletesen boldognak azt a bölcset, aki híjával van a betevő falatnak az ép tagoknak, vagy az egészségnek.

Hihetetleneket állítasz Serviliusom - szólt a filozófus, - ha elfogadod, hogy valaki folytonos bántalmak között nem szerencsétlen, de meglehetősen boldog, ha bölcs és az erény birtokosa, akkor hogy tagadhatod azt, hogy nem boldog tökéletesen. Ha az erény azt eszközölheti, hogy valaki nyomorult ne legyen, még könnyebben kiviheti, hogy tökéletesen boldog legyen. Mert sokkal nagyobb különbség van a nyomorult és a boldog között, mint a boldog és tökéletesen boldog között. Ha a bölcs nem szerencsétlen, ha a sors csapásai rája nehezednek, miért ne volna tökéletesen boldog, ha híjával van is az élet egy-két kellemességének. Sohasem átkozza ő a sorsot és nem fogadja rosszkedvűen a csapásokat.

Felicio nem értett vele egyet, mert azt tartotta, hogy akit érzéketlenül hagynak az élet csapásai a balsorsban, az nem tud boldog lenni a szerencsében sem.

Ezután Servilius Mamercus így jellemezte az igaz bölcset: A bölcs lelke olyan legyen, amilyen az istenekhez illik, gondatlan és nyugodt a lelke fenekéig. Nyugalmából ne zavarja ki őt a szerencse játéka és az események váltakozása, mert hiszen a düh és a vak ingerültség a legnagyobb szégyen, ami egy férfiút érhet. A legszerencsésebb ember, akinek nincs szüksége a szerencsére, a leghatalmasabb az, akinek hatalma van önmaga felett. E szavaknál ajkához emelte serlegét és bölcs élvezettel fenékig ürítette azt. A hangos, nagy kortyok egymásután futottak le zsíros nyakán. Pythokles és Felicio szintén töltöttek és ittak, ezúttal Clythe egészségére, kinek neve hat betűből áll, tehát hat serleg elfogyasztása után kell kérni az istentől üdvöt fejére.

Felicio újra maga előtt látta karcsú alakját, finom, izmos lábszárait, amint először pillantotta meg őt a barlang előtt. Újra érezte azt az ijedt, édes kifejezést az arcán, amivel eléjük futott a medence kövein, mint egy kis lány, ki először látja azt az embert, akinek szülei szerelmét eladták. Felicio ebben a pillanatban gyalázatosnak tartotta már elmúlt szándékát, hogy Claudiát feleségévé akarta tenni. Nem tudta, hogy mit vessen meg jobban, Claudia közönséges érzékiségét vagy a saját aljasságát.

A görög most a kert felé fordította füleit és figyelmeztette Servilius Mamercust, hogy Clythe a kertből hívja őt. A házigazda felkelt és bizonytalan léptekkel indult a kert felé. Ha egyáltalán jól hallottam a hívást, - szólt utána a görög -, a barlang felől jöhetett az. Felicio egyedül maradt a göröggel, a szolgák is eltávoztak, miután új majolika és ezüst boros kancsókat tettek az asztalra.

Ők ketten álmos szemekkel és ellenséges indulattal nézték egymást. A szomszéd termekben citerákat és hárfákat hangoltak. Édeskés, görög zene hangzott fel, mely megnyugvással simogatta füleiket. Monoton volt és hamis, de ők a bortól mámoros fejükkel mégis élvezték. Feliciot serkentette álmodozásaiban, melyekkel körülfonta bátyja kedvesének alakját. A görög idegesen rendezgette aszott kezével az evőeszközöket és ruhája ráncait. Többször próbált beszédbe elegyedni társával, de az csak igennel, nemmel vagy még avval sem felelt megszólításaira. Dicsérte a ház berendezését, a házigazda szívességét és emelkedett szellemét. Majd a zenészekről és a zenéről kezdett fecsegni. Elmondta, hogy ő nem tartja megvetésre méltó foglalkozásnak a zenét és Görögországban vannak tisztességes emberek is akik zenével foglalkoznak. Kifejtette Servilius Mamercus ellenkező véleményét, aki kedvelte a zenét, ha szép nők társaságában hallgatta a citerák és fuvolák hangjait. Úgy vélekedett ugyanis, hogy a bortól mámoros szellemet kellemes ábrándozásokba ringatják és ismeretlen vágyakat sugdosnak fülébe. De nem tartotta a zenét napközben komoly emberhez méltó időtöltésnek és csak annyira becsülte, mint a bohócok és csepűrágók mesterkedéseit.

A holdvilágos kert felől hirtelen zuhanás és indulatszavak hallatszottak. Majd néhány perc múlva megjelent az ajtóban Servilius Mamercus és karjában hozta Clythét. A nő eszméletlennek látszott, nehéz haja arany folyamként hullott szét a jó úr kövér vállain és gömbölyű hasán. Servilius Mamercus egy lectusra fektette le hölgyét és nagyokat fújva megtörülte arcát, melyet pirosra festett az indulat. Clythe egy pillanatra felnyitotta szemét és tehetetlen bosszúvágytól terhes tekintetet küldött a görög felé. De sötét szemeit újra lehunyta és Servilius Mamercus, Feliciótól és a görögtől unszolva beszélni kezdett. Elmondta, hogy amint a görög figyelmeztetésére elindult Clythe hangja után, nem talált rögtön kedvesére. A kiáltást úgy látszik nem ismételte meg, mert egész közel ért hozzá, mielőtt megpillantotta volna őt, a hold sápadt fényében összefonódva egy Pollux nevű kisázsiai rabszolgájával. A rabszolga úgy látszik - beszélte tovább Servilius Mamercus - hirtelen támadhatta meg a nőt, kinek csak egy pillanata maradt a kiáltásra, azután elfojtották hangját a rabszolga buja csókjai. Mozdulatlanul feküdt a támadó erős karjaiban és a rémülettől már az aljas támadás elején elveszthette eszméletét. Servilius Mamercus bevallotta, hogy amint ezt a gazságot meglátta, elöntötte szellemét a vak indulat és felragadva egy közelben álló nehéz kerti széket, olyan erővel sújtott a rabszolgája fejéhez, hogy nyomorult agyveleje kiloccsant.

Servilius Mamercus megnyugodott beszéd közben. Aggódó szemmel vizsgálta kedvesét és csöpp hideg bort hintett arcába. A nő kicsiny keblei hullámzottak, majd hirtelen kinyitotta szemét és felült. Megigazította haját és felcsúszott ruháját és mosolygó tekintettel nézett végig még mindig ziháló kedvesén. Azután felkelt és egy rabszolganőjével szobájába indult.

A zene újra megszólalt és Servilius Mamercus homlokán elsimultak a nehéz ráncok, melyek csúffá tették az indulatoktól elszokott fejét. Ajkaira visszatért a régi önérzetes kifejezés, ami azon emberek bátorságát szokta kifejezni, akik teljesen elszoktak a veszedelmektől. A lassan elfoszló indulat visszaadta elméjének fensőbbséges világosságát, amit már kezdett elhomályosítani a bor gőze.

Öccsével és a filozófussal a rabszolgák zabolátlanságáról és csak fenyítésekkel fékezhető erkölcséről beszélgettek. A házigazda visszatért az előbbi jelenetre és veszélyesnek mondta az államra azt, hogy az urak emberségesen bánnak rabszolgáikkal. Ezeknek az embereknek gondolkodásmódja és jelleme egyezik a megszelídített vadállatokéval, - szólt. - Annál hamarább készek megmarni gazdájukat, minél jobban bánik az velük, míg azok a rabszolgák, kiket uraik állandóan ütlegelnek, rendesen engedelmesen és hűek. Eddig Servilius Mamercus engedékeny volt rabszolgáival szemben és csak ritkán alkalmazta a nagyobb kínzásokat. Nem azért, mintha sajnálta volna őket, mert fennkölt szelleme épp annyira nem érzett szánalmat irántuk, mint ökrei vagy disznói iránt, de mert finom ízlése irtózott a vértől és az emberi ordításoktól.

Bizony barátaim, - mondta azután - az államra nagy veszélyt jelent a rabszolgák önérzetének növelése, mert ezek az aljas állatok rögtön megkívánnak mindent, ha uraik mindent meg nem vonnak tőlük. Valódi lényegüket csak akkor látják be és csak akkor vesztik el konok önérzetüket, ha korbácsütések alatt véreznek, melyeknek véres nyomai mindennél jobban megtartják nyomorult szellemükben alárendeltségüknek tudatát. Én, aki mindenekelőtt szívemen viselem az állam üdvét, mert hiszen ez teszi csak lehetővé azt, hogy javainkat boldogan élvezhessük, holnap minden rabszolgáimat megfogom korbácsoltatni ennek a gazfickónak a temetésén, kit körmeikkel kell bekaparniuk.

De Serviliusom, - szólt hozzá a görög, - hátha eljárásod igazságtalan lesz, mert van olyan is rabszolgáid között, aki értelmes és igazán hű is hozzád. Istenek méltatlanul is juttathatnak valakit ilyen helyzetbe, emlékezzél Platónra, aki azt mondja, hogy nincs rabszolga, aki nem királytól és nincs király aki nem rabszolgától származik.

Pythoclesem, - válaszolta erre a házigazda - sohasem kell kicsinyesen keresni az igazságot az ember cselekedeteiben. Az igazság olyan isteni fogalom, hogy valószínűleg semmi köze sincs egy sereg aljas rabszolga megkorbácsoltatásához. Az igazság visszavonul birodalmába, a filozófia örök tételeibe és aki megismerni igyekszik lényegét, az belátja, hogy isteni fénye úgy bujkál a dolgok káosza felett, mint a lidércfény, hol itt, hol ott tűnik fel és minden ember szemében más és más gondolatot, cselekedetet borít a fényével. Az igazságot bensőnkben kell keresnünk és inkább vétkezzünk tízszer a látszólagos igazsággal szemben, minthogy a bennünk lakó igazság szavát egyszer is megsértsük. Ami pedig azt a kijelentésedet illeti, hogy rabszolgáim között erényes és erkölcsös ember is lehet, ezt nem fogadhatom el, mert hisz hogy volna olyan ember erkölcsösségre és jóra képes, aki még azt sem tudja, mi az erkölcs és mi a jó. Erkölcsös életre csak a filozófusok képesek, akik tudják az élet titkát. Így szólt Servilius Mamercus meggyőződéssel. Korát ernyedtnek és élvhajhászónak mondta és sajnálta kortársait, de nem gonoszságukért és erkölcstelenségükért, mert ezt természetesnek tartotta, de inkább szellemük korlátoltságáért, mely nem engedi, hogy megtalálják az erény felé vezető utat.

És mi az, amit te jónak nevezel - kérdezte tőle Pythocles. Ugyebár jónak mondod azt a cselekvést vagy gondolatot, mely megegyezik az istenek és a végzet örök szándékával, mintegy velük munkálkodik az élet beteljesítésében. Ez a jó úgy ragyog be mindent, mint a nap a földi tárgyakat, minek magukban sem alakjuk, sem színük nincs, csak a nap fénye teremti képüket. Épp így csak az létezik, amit az erkölcsi jó napja bevilágít.

Nem Pythoclesem - felelte Servilius Mamercus - én nem így fogom fel a jó fogalmát. Két jó van, az egyik, hogy lelkünk nyugtalanság nélkül, a másik, hogy testünk fájdalom nélkül legyen. A végzet és az istenek valószínűleg se nem jók, se nem rosszak, hanem felette állnak mindezeknek tökéletességükben.

A jó tehát az, ami életünket nyugodttá és kellemessé teszi. Mondta Felicio kicsinylő szájmozdulattal, mintha feleslegesnek találna minden vitát és mintha szelleme előtt egész világosan állna a jó természete.

Clythe most visszatért asztalukhoz. Járása nyugodt volt és szabályos arca istenien komoly. Nehéz pillái beárnyékolták szemét melynek fénye csak néha csillant fel, mikor végigpillantott a férfiakon. Tekintete édes volt és mély titkokkal teljes, mint azoknak az asszonyoknak a szeme, akik sohasem gondolkodnak és sohasem éreznek semmit, mert minden cselekedetüket a húsuk vágyai irányítják.

Szeme megrészegítette Felicio lelkét, kinek arcába vért kergetett az a gondolat, hogy ez az asszony teljes közömbösséggel adja magát naponként bátyja karjaiba. Felicio eddig óvakodott a szerelemtől, melyről azt tartotta, hogy nem más, mint egy kártékony és butító anyag meggyülemlése az ember szellemében. Kerülte a szerelem finom érzelmeit, mint azok a férfiak általában, kiknek bőven jut a szerelem anyagi oldalából. Feliciot ugyanis szerették az asszonyok és részesítették kegyeikben, mert termete magas volt és izmos, mert nemesen hajlott orra és érzelmes szája fejlett szellemre vallottak, mert fekete hullámos hajában jól esett kószálni az asszonykezeknek és mert buta volt és szkeptikus, mint a szép férfiak általában.

Mi hát a jó, kérdezte maga elé meredve a görög. Majd mintegy önmagához beszélve, folytatta: A jó a dolgok ismerete és a rossz a dolgok nem ismerése. A jó két részre oszlik, az első rész a tiszta gondolkodás. Ez a legfőbb jó, mert a legmagasabbra irányul és a legnemesebb bennünk, mert ez adja meg lelkünk lényegét, mely elválaszt az állatoktól. A tiszta gondolkodás az egyetlen a földi javak közül, mely nem szorul másra, mert célja az igazság kutatása és ez önmagában rejlik. Ez adja meg az ember lelkének nyugalmát.

A jó másik része - folytatta a filozófus - az erkölcs, az erkölcsös cselekvés. Mert mit ér a tiszta gondolkodás, ha azokat az igazságokat nem keressük az életben, amiket nékünk a filozófia megmutat.

Clythe ezalatt fényes körmeit nézegette és szemei mind gyakrabban tévedtek Felicio sötét fürtös fejére. Servilius Mamercus a filozófus fejtegetéseire figyelt. Nem volt jó megfigyelő, mint okos emberek általában, kiknek szelleme inkább foglalkozik a bölcselet kérdéseivel, minthogy hiúz szemekkel vizsgálja a körülötte folyó életet. Így nem vette észre Felicio megindultságát és azt, hogy az asztalra állított vázák és virágok mögött keze idegesen keresi szomszédnője kezét.

És mi a boldogság, szólt tovább Pythocles - ha az embert túlságosan lefoglalja szerveinek működése, akkor csak avval fog törődni, hogy vágyaikat kielégítse és sohasem fogja megtalálni a legfőbb boldogságot. Sohasem fogja nyugodt szemlélődésben tölteni napjait az igazság napfényében. A teste csak megzavarja szellemét nyugodt működésében, mert vágyakat és kéjes szenvedélyeket sugall neki. Az ilyen ember képtelen az igazság megismerésére és ha egy filozófust hall beszélni a legfőbb jóról hát felkiált: Minek nekem az igazság és minek részesüljek én a legfőbb jóban. Az igazságot akkor érzem, ha ajkam az ő korall ajkaira tapad és megtalálom a legfőbb jót gömbölyű karjai között. Nem tudja az ilyen belátni, hogy a legfőbb boldogság három alkotórészből áll:

az első az istenség akaratának megérzése, amikor az ő akarata szerint munkálkodunk és részesei vagyunk az örök igazságnak,

a második a bölcsesség uralma a szenvedély felett, mely megfékezi a test otromba szenvedélyeit és hirtelen vágyait, úgy hogy azok mint szelíd szolgáló lányok engedelmeskednek akaratának,

a harmadik a tudományok és a művészetek szeretete, mely megtanít minket arra, hogy hogy találjuk meg a filozófia által hirdetett örök harmóniát a természet tárgyaiban és az emberek lelkében. De van egy negyedik része is a boldogságnak - szólt Pythocleshez a házigazda - és az a fájdalommentes kéj az emberek sorában, melynek szülője nem a kínban fogant vágy, de az erőből és az öntudatból fakadó gyönyörűség.

Azonban nyugtalan valami ez a testi örömök boldogsága - válaszolt neki Pythocles - mert megzavarja az emberek elméjét, mindig többre ösztönzi őket, vagy a tunyaságba kergeti. E boldogság elviselését épp úgy meg kell tanulni mint a boldogtalanságét, mitől nem sokban különbözik.

De van aki egész jól bírja - szólt erre Servilius Mamercus - épp úgy mint a bort.

Eközben Felicio ujjai nem találtak Clythe kezére, ellenben a nő gömbölyű térdkalácsához tévedtek, úgy hogy égő vágyát csak ennek megszorításával tolmácsolhatta. Clythe hirtelen elszomorodott. Komolyan hajtotta le fejét és szemei melankóliát és emlékezést fejeztek ki midőn végignézett Felición. Azután felkelt és elhagyta az asztalt, hogy nyugalomra térjen szobájába. Clythe nem haragudott durvaságukért sem Servilius Mamercusra sem Feliciora, mert a durvaságot a férfiak legalapvetőbb tulajdonságának tartotta. Csak azt szerette volna, ha gyöngédek is tudnak lenni durvaságuk után. Egész szívéből csak a közönyösséget és a megértő leereszkedést utálta, meg a szenvedélytelen férfiakat. Ezeket személyes ellenségeinek tekintette és meg volt győződve, hogy az ilyen férfiak önzők és kisszívűek, mert azt hiszik, hogy az egész világ a nőkkel együtt csak az ő gyönyörűségükre létesült és mert csak a fájdalommentes gyönyöröket keresik.

Servilius Mamercus kedvese után nézett a sötét oszlopos tornácra, a filozófus pedig a földi gyönyörök hiúságát akarta néki bebizonyítani. Ne hidd - szólt -, hogy a boldogsághoz földi javak is szükségesek rövid életünkben. Az izmos test inkább szolgájává teszi a lelket, mintsem egészséges útra terelné gondolkodását. Amilyen arányban növekedik a testünk súlya, olyan arányban satnyul a lelkünk. Dobd el magadtól a földi örömöket, ha eszes vagy és még inkább, hogy az lehess. Igyekezz inkább teljes erődből az erény és bölcsesség felé, melynek megtalálásában a vagyon csak gond és a kéjek a fogvatartó szirének. A gazdagság csak kolonc a bölcselkedésben, míg a szegény ment minden gondtól. És ne csak azokat a javakat vesd meg ami felesleges, de azokat is, amik szükségesek. Vess el magadtól minden hiúságot és a művészeteket és ne tartsd többre a testedet mint egy szolgát, kinek az a rendeltetése, hogy a lelkedet szolgálja. Csak ezután látod be, hogy nem lehet a gyönyör célja életünknek. Csak ezután élvezheted az igaz boldogságot és a megelégedést, amit csak az ismeret és az alázatosság nyújthat. Az ismeret megadja az életed célját, az alázatosság meg képessé tesz, hogy örök kötelességeid teljesítsed.

De Servilius Mamercus nem helyeselte a filozófus szavait. Barátaim - mondta - a sors és az istenek akarata kifürkészhetetlen. Egyszer ezt, másszor azt látszik akarni és valószínűleg maga sincs tisztában szándékaival. Minek szabjon az ember ismeretlen szándékok szerint élete elé feladatokat és miért érezze magát ismeretlen hatalmak kezeiben? A bizonyosat pedig úgy sem fogja megismerni soha. Sokkal valószínűbb, hogy a véletlen irányítja és teremti a világot és egyúttal sokkal megnyugtatóbb is. A világ célszerűsége bizonytalan és ha előttünk egyes részei célszerűnek látszanak is, ez véletlen létezésük mellett csak mellékes. Hogy a véletlen döntő szerepet játszik életünk során, már azért is valószínű, mert hiszen életünk létrejöttét is csak véletlennek köszönhetjük. Nem láttunk mást, csak azt, hogy az élet szép, és mi kellemesen élhetünk benne, ha nem zaklatjuk lelkünket sötét kételyekkel.

A filozófust elszomorította barátja tévedése és meggyőzően kezdte újra igazságát fejtegetni. Barátom, - szólt - az élet se nem szép, se nem jó, csak kötelességekkel teljes. A sors maga is ellenségünk, amíg meg nem ismertük az örök akaratot, és nem fordulunk el mindentől, amit az emberek becsesnek gondolnak. A bölcs előtt közömbössé válik a gyermek, a vagyon, a család, mert tekintetét az örökkön sugárzó erény felé fordítja. De a bölcs nemcsak környezetét veti meg, hanem saját testét is, mely mindig visszahúzza lelkét az élet sarába és boldogtalanságának okozója.

Servilius Mamercus azonban nem tartotta annyira jelentősnek a testét, hogy szükséggel tanítsa a lemondásra. Mindig gondoskodott arról, hogy apró örömök üdítsék föl, melyek derült vidámságot sugároztak szellemére. Nem gondolt sokat a jövő dolgaira, mert balgaságnak tartotta volna, hogy azért, mert egyszer szerencsétlenekké lehetünk már most azzá tennünk magunkat.

Barátaim, - szólt -, egy pillanatra sem akarok kételkedni abban, hogy az élet kellemes és hogy a világ embertársainkkal együtt a mi örömünkre létesült. Mert amint rábukkannék az ellenkező igazságra, azonnal itt hagynám ezt az életet, melyet ez a gondolat sivárrá és utálatossá tenne. Hiszen jó sorsban élni is felesleges, de rossz sorsban élni éppen nem szükséges. És én örömmel hagynám akkor itt ezt a szomorú életet, melyet végigélni, akaratom ellenére végigélni nem kényszeríthet senkisem.

Ebben igazat adok neked, - szólt hozzá a görög, - mi sem akadályozhat meg minket abban, hogy szépen meg ne haljunk, ha már egyszer nem élhetjük tovább szépen az életet. Az életet elvetni jogunkban áll, ha már akaratunk nélkül léptünk is az életbe.

Jegyezd meg Pythoclesem, - szólt hozzá Servilius Mamercus, - hogy senki sem élhet boldogul, de még tűrhetően sem, ha nem magát tartja a legboldogabbnak. Csak a balga és gyönge emberek szenvednek önutálatban. Felicio nem szólt bele a vitába, mert sohasem gondolkodott olyan dolgokról, melyek nyugtalaníthatták volna szellemét. A bölcselkedést bátyja megbocsátható hibái közé sorozta, melyet el kell nézni, de legjobb tartózkodni tőle. Emlékezett arra az időre, mikor bátyja uzsorával és közmunkák vállalásával szerezte vagyonát és az volt a véleménye, hogy szelleme abban az időben üdébb volt. Fejét a mindennapi élet dolgai foglalkoztatták és alakjának sem volt meg az a félszeg és tehetetlen megjelenése, amit úgy látszik a filozofálás ad a férfiaknak. Így elmélkedvén, Felicio felemelkedett és a pitvaron keresztül szobájába indult. De nyughelyét sokáig keresgélte, mert a holdsugár, mely a tető négyszögű nyílásán hullott az átriumba, inkább szemei gyönyörködtetésére, mint segítségére szolgált.

Az átriumból kihallatszott Felicio lábainak topogása és elfojtott szitkozódása, de a két úr nem ügyelt rá, mert elmerültek bölcselkedésükbe. A hold varázslatos fényében Felicio Clythe alakját látta elsuhanni a medence mellett. Értelmetlenül bámult rá sötét helyéről és amikor Clythe mellette haladt el, elkapta karját és szenvedélyesen szorította magához a nőt, vágyának hirtelen felgerjedésében. Szájával ajkát kereste és nem vette észre, hogy a nő idegesen és borzalommal mered rá nagy, sötét szemeivel. Clythe indulatosan ellökte magától Feliciot, és a karcsú oszlopok között kifutott a kertbe.

Felicio, mint a holdkóros, követte lépteit. A fulladt májusvégi éjszaka áttetsző levegőjében tekintetével megölelte ezt a csodálatos asszonyt. Derekán engedelmesen simuló övet és nemes vonalú vállait, melyek ritmikusan ringtak léptei taktusán. Felicio nem tudta, hogy meddig tartott az út a holdvilágos berkekben. Clythe nem vette észre, hogy követik.

Felicio megdöbbenve állt meg az ösvény kanyarulatánál. Első pillanatra minden vére a szívébe szökött, de azután arcában érezte meleg lüktetését. A nő egy sötét tömegre vetette le magát, mely vérben feküdt az ösvényen keresztül. Nem messze tőle egy felborult X lábú kertiszék hevert. Clythe heves zokogásban tört ki, hosszú csókokkal csókolta kedvesének hideg és érzéketlen ajkát. A tintakék égen kis bárányfelhők keresztezték a hold útját. Ezüstös fénytől keresztül tűzve, sötét magjukat fényes karika övezte. Valamely istenség szemének látszottak, ki közönyösen nézi az emberek szerelmeit az éjszakában.

Felicio lelkében forrtak az indulatok. Először meg akarta ölni ezt a nőt, ugyanavval a székkel, mellyel bátyja megölte kedvesét. Azután meg akarta becsteleníteni a megölt szolga testét és arcába köpni Clythének is. Azonban tévednénk, ha azt hinnénk, hogy Felicio torkát azért fojtogatta a düh, mert ez a nő egy nyomorult rabszolgával megcsalta bátyját, mert azt tartotta, hogy mindenki a saját férfibecsületére vigyázzon.

Tétlen bámulása azonban csak nagyon rövid ideig tartott. Azután Clythéhez rohant és feltépte őt a hideg férfi testről. Azonban nem intézett hozzá sértő szavakat, hanem karjaiba zárta a hajlékony női testet. Egy kerti padhoz vitte és az erősebbek gyöngédségével simogatta az illatos aranyszínű fürtöket. Majd vigasztaló szavakat sugdosott fülébe és bátyját vadállatnak és barbárnak nevezte. Nem láthatta a nő szemeit és arcát, akit még mindig meg-megrezzentett a magábafojtott zokogás és aki mindig édesebb megadással hajtotta szöszke fejét a férfi széles mellére.

A rózsatövek édesen illatoztak a homályban. A kert jázminbokrai között hangos csattogással hívta párját egy fülemüle. A megölt férfitest mozdulatlanul és bután feküdt a hold gonosz fényében.

Az idő későre járt.

Servilius Mamercus és Pythocles még mindig folytatták beszélgetésüket. Az utóbbi még mindig nem tudta meggyőzni az előbbit igazáról. Servilius Mamercus ugyanis még mindig szerette az életet. Különösen most, amint mondta, amikor elérte férfikora delét és saját vágyai szerint élhetett.

Akkor a legédesebbek, barátom, a gyümölcsök, amikor idejük múlni kezd - szólt, melankóliával hangjában. Mintha sajnálta volna ifjúságát, amit durva küszködések és emésztő vágyak között töltött el, amikor sohasem volt ideje megállni és leszakítani egy rózsát, valami út menti tőről. A szüret előtti órák adják meg mézédes ízét a szőlőfürtnek és csak ideje múltával élvezzük igazán - ismételte. - A gyermekkornak is a végén van legnagyobb ingere. Csak mikor már bevégeztük, akkor akarjuk újra kezdeni életünk ifjúságát és most már sokkal gondtalanabbul és szebben élni végig. Ifjúságunkban sokszor botorul el akarjuk dobni magunktól az életet, minden kincsével együtt, felindulva valami hitványságon. És csak most, mikor itt van előttünk a halál, akkor féljük szomorú szavát igazán.

Így szólt Servilius Mamercus és kibámult a tornác oszlopai között az ezüstösen fénylő bokrokra a kertben. Az enyhe esti szellő megtöltötte a termet a jázminbokrok illatával és a fülemüle diadalmas csattogását hozta feléjük. Clythe még mindig szomorúan, de már édes vággyal viszonozta Felicio csókjait.

Mamercusom - mondta a filozófus - a haláltól félni nem érdemes, épp úgy, amint nem érdemes sajnálni az életet. Az élet csak gonddal és aljassággal szennyezi be lelkünk, amit érintetlenül hoztunk beléje. A halál amúgy sem más, mint pihenés és készülés a következő életre. Amit magad körül látsz, mind elpusztul és halott lesz újra, mint volt sok időn keresztül. De nem semmisül meg, csak formát változtat. Halálából belé zuhan az életbe egy nap újra, hogy azután megint megnyugodjon a természetben. Így látod életünk sem vész el, csak pihen a halálban, mely állomás egy élet vége és egy új élet kezdete között. Hogy azután újra éljünk, hogy felismerjük az istenek munkásságát, és szerény erőnkkel társukká szegődjünk az örök fátum tervei szerint. Mert az életünk célja az, hogy meg ne nyugodjunk abban, hogy emberekké és gyarlókká születtünk, hanem nyesegessük hibáinkat és igyekezzünk hasonlatossá lenni a tökéletes istenséghez. Nyugodtan éljünk embertársaink körében, és örüljünk életünk legnagyobb kincsének, a lelkünk változatlan nyugalmának, és a mindent bearanyozó filozófiának, mely egyedül tesz minket képessé arra, hogy megtaláljuk a sárban rejtőző igazságot.

Reggelre Felicio elhatározta, hogy mégis feleségül veszi Claudiát.