Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 3. szám

Milkó Izidor: Vadnay Károly és a Fővárosi Lapok

Az író művei, akiről itt szó lesz, már csak keveseket érdekelnek, valaha szívesen olvasott elbeszélései élettelenül hevernek azokban a szekrényekben, amelyek még őrzik őket, de a szerzőjük neve fennmarad és jelentős helyet foglal el a 19. század második felének az irodalom-históriájában. Mert van egy alkotása: a Fővárosi Lapok, amely korszakot jelentett nem csak a magyar sajtó és a nemzeti irodalom, de a korabeli kultúr- és társas életben is.

A sorsot - makulatúrasors! -, hogy a legtöbb könyve fölött napirendre tér a "hálátlan utókor", Vadnay Károly, a hajdan divatos novellista és regényíró, nem egy nála sokkal nagyobb szellemmel osztja meg. Mindazok az írók, akik inkább az erkölcsükkel és az ízlésükkel mint egyes műveiknek a tökéletességével hatottak, az irodalomban így jártak. A Voltaire hetven vastag kötetéből, egy vezető elmének a kolosszális oeuvre-jéből csak néhány könyv lesz halhatatlan, a többi - papíros, amely csak a kutatónak és a gyűjtőnek érdekes. De a ferney-i pátriárka tiszteletet parancsoló és példaadó küzdelme az emberi jogokért, militáns föllépése a babonák ellen és merész hadviselése a jogtalanul elítéltek érdekében, nevét az emberiség jótevői közé iktatta be. A Kazinczy írásaiból még kevesebb az, ami maradandónak bizonyult, de irodalmi agitációjának a nyomai még ma se tűntek el, s az a nemes hevület és lelkesedés, amellyel a nyelvünket szerette s számára írókat nevelt és buzdított, egy nemét a halhatatlanságnak biztosítja számára nagyobbat mint a versei meg a prózája.

Vadnaynak se állít az utókor emléket finom tollal megírt novelláiért és regényeiért, amelyek az 50-60 év előtti közönségnek annyira tetszettek s ma már egészen a "vieux jeu" benyomását teszik, de elzarándokolhat a sírjához és kegyelettel helyezheti el rajta a hálás emlékezés egy virágszálát, mert ez az író sokat tett a magyar nyelv és irodalom fejlesztéséért -, közönséget teremtett a magyar szépirodalomnak. Olyant, aminőről kemény Zsigmond álmodott mindig: olvasókat, akik szeretik a könyvet és megértik az íróját. Az ő működése és az ő hírlapvállalata maga is jókora darab kultúrhistória. Se azelőtt nem volt, se most nincsen újság, amely megközelítőleg is olyan egészséges, nivelláló és instruktív hatással lett volna a kortársakra mint a Fővárosi Lapok. A tisztult ízlés s a nemes eszmék hirdetője volt, s igazán - sans phrase! - barátja annak a művelt családnak, "amelynek asztaláról nem volt szabad hiányoznia". S a csodálatos, szinte bűvös tekintélyt, amellyel dicsekedhetett, ki is érdemelte, mert mindig hű maradt magához s a kitűzött céljához, s mindig okosan, tapintatosan és elegánsan tárgyalta a nap kérdéseit.

A finom ízlés kódexének tekintették ezt a lapot, s aki járatta, szinte már ezen a címen a jobb társasághoz számíthatta magát. Valami erkölcsi és szellemi nemeslevél-félének nézték az újságot annál, aki rendesen olvasta. Hiszen e finom lap, amely a napisajtóban eddig szokatlan szép és "pallérozott" magyar nyelven hirdetett morált és jó ízlést, csak a jobbaknak, az intellektuális "optimates"-eknek a művelődni vágyó, nemesebb gondolkozású olvasók köréből rekrutálódó szellemi arisztokráciának nyerhette meg a szívét s a tetszését. Ez a különös arisztokrácia (amelyet Vadnay felében a demokráciából teremtett), a legfelsőbb főúri köröktől kezdve a művelt városi családokon, a nemességen és a polgári gentry-n keresztül egészen a szerény falusi jegyzőlakásokig terjedt. Erzsébet királyné is állandó előfizetője volt a Fővárosi Lapoknak és Ferenczy Ida úrhölgy mindennap fölolvasta azt neki. Mi pedig, akik írtuk a lapot, büszkén gondoltunk arra, hogy a felséges asszonynak esetleg megtetszik valamelyik novellánk vagy tárcánk, mert még a nem túlságosan dinasztikus érzésű írónak is jól esik, ha egy ilyen költői hajlandóságú hölggyel, akkoriban a világ legszebb királynőjével s egyik legbájosabb asszonyával, irodalmi kapcsolatba léphet. Valószínű, hogy a magyarok e kitűnő barátnőjének is szerzett olykor egy-egy kedves órát a Vadnay lapja, de hogy a magyar társadalom javahölgyeinek sok szórakozással és még több erudícióval szolgált, az kétségtelen. S ebben áll a kulturális jelentősége. Ez újság nélkül nem fejlődhetett volna olyanná a magyar középosztály, amilyenné az ő segítségével lett. Sok ezer embernek a mentalitását befolyásolta kedvező irányban, sok ízléstelenséget tüntetett el a köz- és társas életből, s a kulturálódás egészséges magját hintette el városokban és falun. El lehet mondani, hírlapnak a társadalmi élet kialakulására s a közműveltség fejlődésére hasonló intenzív hatása még nem volt.

Erre a pompás újságra természetesen már csak az öregek emlékeznek, de a hatását, tudattalanul, érzik azok is, akik azóta születtek, amióta a kérdéses lap meghalt. (Ezt a szót "meghalt" szándékosan használom, mert valóban, amikor Vadnay a szerkesztéstől visszalépett, s az újságja irányt és szellemet változtatott, a lap hívei úgy érezték, hogy egy kedves barátjukat temetik el.) A Fővárosi Lapok, amelyet Tóth Kálmánnal együtt 1864-ben alapított Vadnay Károly és mindvégig ő szerkesztett, 1893-ig töltötte be azt a szerepet, amelyet vázoltam, s három évtizeden át (pontosan: 29 esztendeig) volt szószólója a nemes értelemben vett liberalizmusnak, terjesztője a finom ízlésnek s a nemzetközi műveltségnek, s volt nevelője az olvasónak, az akkori intellektuális Magyarországnak, s főleg a nővilágnak, amelyet a lelkes szerkesztő megtanított arra, hogy a nő nemcsak "drága csecsebecs", ahogy Madách némi megvetéssel mondja, hanem éppen olyan tényezője a nemzeti műveltségnek mint a férfi. Talán a Fővárosi Lapok hatása volt az is, hogy a mondott időszakban a nők többet olvastak a férfiaknál.

A nagyanyáink tanultak e lapból, de a nevelő hatását, a hasábjaiból kiáradó erudíciót a mai generáció is érzi, amely ez újság kecses formáját, csinos betűit és érdekes - néha naiv, de mindig jóhiszemű és színvonalas - közleményeit sohase látta. Ebben a nemzedékeken keresztül ható nevelésben volt a főérdeme és abban, hogy nemcsak irodalmi de közművelődési és társadalmi missiót is teljesített. Nem volt se nacionalista, se kozmopolita, - magyar volt és okos. A szertelenséget nem szerette, az intranzigens szélsőségeket perhorreszkálta s a bölcs mérsékletet hirdette. Nem hajhászta - sőt száz mérföldről kerülte - a szenzációkat, s mai felfogás szerint talán nem is volt jó újság, de hozott mindent, ami a kultúrembert s a szebb dolgokat megértő olvasót érdekelhette. Nem támadott senkit, a polémiában gondosan került minden személyeskedést (soha se volt sajtópere), de zajtalanul küzdött az előítéletek, rossz szokások s minden társadalmi léhaság és ízléstelenség ellen. El lehet mondani, hogy a művelt közönség művelő újságja volt. Aki egy-két évig rendesen olvasta, azon már meglátszott a művelő hatása. Akik "járatták", másképpen társalogtak (akkor még "társalogtak" az emberek!) mint azok, akik távol állottak tőle: finomabban, választékosabban. Talán egy kicsit précieuse módon, de hát ez hozzá tartozott amaz idők játszi, finomkodó szelleméhez, s mindenesetre rokonszenvesebb volt mint a mokányberciskedés, amely meg azokban a körökben volt otthonos, ahol idegenkedtek az előkelő színvonalú konverzációtól.

Az az idestova harminc esztendő, amíg V. szerkesztette a Főv. Lapokat, különben is egyik legszebb korszaka volt Magyarországnak. Amikor megindult (1864.), már derengett a nemzeti újjáébredés hajnala, egy évre rá megindultak a kiegyezési tárgyalások, az emigránsok, kevés kivétellel, már itthon voltak s a hazafiak, élükön Deák Ferenccel, kezdték előkészíteni a hatvanhetet. S mikor a lapot Vadnay elhagyta (1893.), a magyarság egy szép korszak betetőzésénél, az egyházpolitikai törvényeknél tartott s a millennium megünneplésére készült. Ami közbe esik, e két évszám közé, az csupa zsendülés, virágzás, gyümölcsérés. A nemzet egységes s a különböző rétegei közti "entente cordiale"-t csak múlólag tudja megzavarni az eszlári per (micsoda kis kanapéügy a mostani hangulathoz képest!), a főváros gyönyörűen épül-szépül, vidéken is élénken pezsdül föl a kultúrélet s mindenütt a gazdasági jólét alapjait építik szorgos magyar kezek.

Gyönyörű korszak! És higgyék meg, ebben is van része Vadnaynak és az újságjának.

*

Akkoriban más volt a viszony újság és olvasó közt mint most. Személyes viszony volt az. Már ama körülmény, hogy egyes számokat nem igen árultak a lapból s a nyolcvanas évek közepéig nem vásárolták őket utcán és vasúton, hanem aki olvasni akarta, előfizetője lett s így majdnem személyes ismerőse, ezt a viszonyt meleggé, bizalmassá tette. Az ember úgy várta a postán mindennap a kedves újságját, mint egy baráti levelet s a családoknál vetélkedés folyt, hogy ki olvassa előbb, mintha az egy messziről, talán tengerentúlról érkező episztola lenne. Az ilyen lap nemcsak hírközvetítő, hanem tanító és nevelő is. S az olyan tanító, akit szeret a tanítvány, nagy sikerrel tanít s nevel. Ezt a tanítót pedig szerette a publikuma.

Ez a közönség nem volt épp nagy. Virágzása idejében mintegy hatezer előfizetője lehetett a Fővárosi Lapoknak, de valószínű, hogy hatvanezren olvasták, mivelhogy akkor még kézről-kézre járt az újság és sokan okultak belőle, mert az olvasók nemcsak a szenzációs híreket keresték benne, de ismeretterjesztő cikkeket és nemesebb belletrisztikát is. Még ma is, több mint három decenniummal a korszak után, tárháza ez a széria fóliókötet sok hasznos tudnivalónak, - a maga idejében igazándi kincsesháza volt a művelődésnek, a finom ízlésnek s a nemes érzéseknek.

Bátor, sőt vakmerő vállalkozás volt ilyen újságot, amelynek hasábjairól száműzve volt a politika, életre szólítani. Amikor megindult, bizony igen sokan - mértékadó írók és kiadók - nem jósoltak hosszú életet neki. De a V. komoly céltudatossága nem riadt meg a kellemetlen jóslatoktól. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hogy nagy fába vágta a fejszéjét, s talán jobban is szerette így, mert szívesen dolgozott s a kezdet nehézségei nem ijesztették meg. Ellenkezőleg: megacélozták az erejét. Olyan dolgot próbálni, amit előtte senki se kísérelt meg, egyenesen izgató hatással lehetett az akkor még fiatal (32 éves) íróra. Talán érezte is, hogy a szerkesztői tehetség nagyobb benne az írói képességnél s hogy nem a regényírása, hanem ez a lap alapítása az, amely helyet - előkelő helyet - jelölt ki neki a nemzeti irodalomban és annak történetében. Az ő bizakodása győzött és nem a kételkedők aggsága, a vállalkozás sikerült. Mindjárt jól indult, negyedszázadnál tovább virágzott s csak mikor az ún. boulevardlapok versenyével kellett megküzdenie, akkor kedvetlenedett el a finomtollú szerkesztő, aki időközben meg is öregedett (csúzos beteg is lett) s nem érzett elég erőt magában, hogy változtasson lapjának megszokott szellemén s irányán. Visszalépett (a búcsúzása érzékeny lehetett) és őszintén kívánt szerencsét az utódjának: Szana Tamásnak, aki az örökébe lépett, de sem Szana, sem az őt követő s nála sokkal agilisabb Porzsolt Kálmán se tudtak eredménnyel konkurálni az egyre szaporodó s nagyon ügyesen szerkesztett politikai napilapokkal, amelyek majdnem annyi szépirodalmat hoztak, mint a Fővárosi Lapok s hozzá még jó sok politikát (amely bizony sokszor rossz volt) és tizennégy forintért dupla annyi papírost küldtek a t. c. előfizetők házához, mint amaz tizenhatért.

A hatvanas években és még sokáig ez másként volt. A par-exellence politizáló országban is akadt akkor egy sereg ember, aki olyan újságot kívánt olvasni, amely csupa irodalomból állt az első szótól egészen az utolsóig. E lelkiismeretesen összeállított lapban a hírek is olyan szép ruhában jelentek meg, mint a legigényesebb szépirodalmi közlemények s a lap minden során meglátszott a komoly szerkesztő gondos keze, amely kigyomlált belőle minden pongyolaságot, zökkenést, ízetlenséget. Tréfálkoztak is fölötte sokat, de a gúny szavába belevegyült némi irigykedés is a kolléga urak részéről, akik tudtak érdekesebben, pikánsabban írni, de olyan műgonddal nem, mint Vadnay Károly és az ő hűséges segédszerkesztője: Földy Géza, akik arra is ügyeltek, hogy még a vidéki rövid hírek is irodalmilag legyenek megírva. Valóságos virtuózai voltak ők annak, hogy 3-4 sorban tudják "leadni" azt, ami másutt háromszor annyi helyet igényelt volna. Ezt olykor túlságig vitték s bizony megtörtént, hogy az ily tömörítésből, vagy sűrítésből (ahogy a redakció tolvajnyelvén mondták) komikus eredmény állt elő. Egyszer például két hírt kapott a lap Szabadkáról s nehogy azok sok helyet foglaljanak el, a szerkesztőség akképpen "egyesítette" őket: "Szabadkán, ahol jelenleg Prielle Kornélia vendégszerepel, a sertéshizlaldák ügye nagy port vert föl a városi közgyűlésen". Rövidebben ezt a két újdonságot nem lehetett közölni, de komikusabb összeállításban se. Zsurnalisztikai körökben sokat nevettek akkor e kis baleset fölött, de V. nem volt az az ember, aki többször teszi ki magát annak, hogy kigúnyolják. Azontúl még jobban vigyázott s hasonló malőr hosszabb ideig nem fordult elő a Fővárosi Lapoknál.

A lap beosztása is egészen a V. - teljesen eredeti - ötlete volt. Első helyen - ha lehetett - verset közölt, azután eredeti novella jött (amelyet abban az időben "beszély"-nek neveztek), utána pedig idegenből fordított elbeszélés, mindkettő folytatásokban. Ezek a közlemények elfoglalták a négylapos újságnak első két oldalát, csak a másodikon hagyva három tárcalábnyi helyet, ahol a tárca kezdődött, amely a harmadikon végződött. Aztán már az apróbb rovatok következtek, irodalom, színház, s mindenféle hírek, bel- és külföldiek, stb. Hirdetése nagyon kevés volt a lapnak, amely kizárólag az előfizetésekből óhajtott élni. Eleinte jóformán csak a Nemzeti Színház színlapját közölte a negyedik lap végén, s ez is ingyenhirdetés volt. Vadnay még csak a lapnak kijáró szabadjegyet se tekinthette a hirdetés ellenértékének, mert neki mint drámabíráló bizottsági tagnak úgy is szabad bejárása volt a "Nemzeti"-be.

A lap élén - mint mondtam - szeretett verset adni a szerkesztő, de ez csak kétszer, néha háromszor sikerült hetenként. Sajnálkozva nyilatkozott e tárgyról Vadnay: "Jó volna, ha naponta hozhatnánk költeményt, de annyi jó verset nem írnak Magyarországon, hogy minden napra jusson." Ellenben eredeti "beszély"-t meg tárcát többet is küldtek be, mint amennyi a nem nagy terjedelmű lapban elfért, s a szerkesztő valósággal szenvedett, ha olyan kéziratot is vissza kellett utasítani, amely máskülönben megütötte a közölhetőség mértékét. Ezekkel szemben aztán az udvarias ember azt az előzékenységet tanúsította, hogy valamely más újságnál helyezte el, - olyan eljárás, amelyet ma egy szerkesztő se követne, de nem is merne követelni tőle senki. Velem is megtörtént néhányszor, hogy valamely kéziratom a nagyobb terjedelme vagy más okból nem volt helyén a Fővárosi Lapokban, ő ilyenkor gondosodott arról, hogy máshol jelenjen meg. Erre különösen a tárcák nagy halmaza miatt a legelőkelőbb munkatársakkal szemben is szükség volt néha.

Később, mikor a lap megizmosodott és hat, majd nyolc oldalon jelenhetett meg, egy kissé enyhült a helyzet, mert ez időtől fogva naponta két tárcának is jutott hely, de az írók is szaporodtak, s a szerkesztő gondja nem lett sokkal kisebb. A lapnak igen előkelő pozíciója volt, s szerencsésnek tartotta magát minden költő és író, ha dolgozhatott belé. Az akadémikusok és Kisfaludysták éppen olyan szívesen helyezték el a cikkeiket ott, mint a még be nem érkezett fiatalok, s annak korszaknak vajmi kevés számottevő írója van, aki olykor nem hozott vagy küldött kéziratot a kedves újságnak.

A szerkesztő - azért volt jó szerkesztő! - tudta is kezelni a munkatársait. V. Károly nem volt szép ember és ismerni kellett, hogy rokonszenvessé legyen, de aki közelről ismerte, okvetetlenül megszerette a csúnya vörös embert., mert szelíd, gyöngéd és lojális volt. Igazi finom úriember, aki jó gyermekszobából került ki (régi nemes úrnak, kúriai bírónak a fia), s már gyermekkorában is elég jelét adta, hogy van ereje és férfias bátorsága. Tizenhat éves korában beállt honvédnek, vitézül harcolt, s amikor valami szubordináció folytán halálra ítélték, egy csöppet se ijedt meg. Egyik följebbvalójának a közbenjárására nagynehezen megkegyelmeztek neki s így ennek a derék törzstisztnek köszönhetjük, hogy a Fővárosi Lapok megjelenhettek. A szabadságharc leverése után besorozták a cs. kir. ármádiába, ahol a 17-18 éves fiú sokat szenvedett az osztrák tisztektől, akik nem vették észre az idealista-gyerek lelkességét s csak a nem szép vonásait látták. Ez az igazságtalan bánásmód más fiút talán eldurvított, nyerssé s erőszakossá tett volna, őt csak még gyöngédebbé és finomabbá fejlesztette. Az a körülmény, hogy már ilyen korán szenvedett a hazáért, bizonyára elősegítette később a karrierjében, mert semmiért se olyan hálásak a kortársak, főleg zivataros időkben, mint a honfiúi erényekért, de ennél is hathatósabban vitte előre a becsvágya s az irodalmi érdeklődése.

Nyelvben és ízlésben kifogástalan újságot adni a közönség kezébe, ez volt az eszménye. Ez ideál szolgálatában talán túl sokat adott a formákra, s olykor lehetetlent is követelt az olyan munkatársaktól, akiknek a tehetsége szeretett túllépni a Főv. Lapok keretein, de a nyájas modorával annyira lekötelezte őket, hogy ezek, ha nehezükre esett is, iparkodtak e kereteken belül maradni. A munkatársait is nevelgette s tanítgatta, akár Mikszáthot is - persze a pályája kezdetén - nem egyszer korrigálta, s még a Beöthy Zsolt akadémiai levelein is talált olykor kifogásolni valót. S a dolgozótársak csak örültek, ha a Mester figyelmeztette őket valamely hibájukra, tévedésükre. Én is sokat köszönhetek neki, nem egyszer figyelmeztetett az irodalmi hibáimra, aminek a levelezésünkben nem egy nyoma van, s azt hiszem, nélküle még úgy se tudnék írni, mint ahogy mostan írok azoknak a megbotránkozására, akik jobban tudnak. Hogy a mai olvasó lássa, milyen volt a viszony akkoriban a szerkesztő és munkatársai s különösen V. és az ő írógárdája közt, közlöm alább egy levelét, bizonyságául annak, milyen lelkiismeretes volt akkor a lapvezér, ha valamely cikken változtatni, módosítani kellett.

Magyarázatul annyit, hogy majdnem ötven év előtt, kezdőkoromban (csak mintegy félév óta dolgoztam országos lapokba s csak két hó óta a Vadnay-éba) tréfás cikket küldtem a Főv. Lapokhoz a császárfürdőről ezen a címen: a "Felséges fürdő". A többit elmondja a levél, amelynek minden sorát lapjának a meleg szeretete, a munkatárs megbecsülése s a legfinomabb tapintat jellemzi.

Budapest, július 8. 1875.

Kedves barátom!

A "felséges fürdő"-t megkaptam. Igen jó cikk, de van egy ok, mely miatt most tőlem (magán, de igen delikát ok) illetlen dolog volna kiadnom.

Nőm, ki három hónap óta beteg, június elejétől fogva a császárfürdőben lakik, s amit négy doktor nem bírt meggyógyítani, azt már is meglepőleg gyógyítja, e fürdő gyógyvize.

Ha csak tréfából is, hogyan közölhetnék én a fürdőről most olyat, hogy e víz csak az egészségeseknek használ?

Ezt az egyet tehát igazítsa valahogy s küldje be újra, mert különben szidhatja tőlem a fürdőt bátran, ahol az én családom is méregdrágán lakik, rosszul eszik, sat. De ne mondjunk vizéről rosszat, most, midőn én hálával vagyok eltelve iránta.

Ezt ön nem tudhatta, de mint finom érzékű ember bizonyára méltányolni fogja.

A császárfürdő sajátos változása az, hogy népfürdő lett. Az előkelők vonultak el onnan a Szigetre, sat., s így "császári" neve dacára tarkabarka demokratikus lett.

Múltjába azt is be lehetne szőni, hogy napóleon herceg volt egy báljában, midőn is dr. Grósz Lajos [*] (ki az emléke iránti hűségből most is látogatja gyakran e fürdőt) nagy francia dikcióval üdvözölte, mit a Borsszem Jankó akkoriban sokat figurázott.

Enyhítsen valamit az olyan pontokon, melyeket a tréfa dacára komolyan vehetnének, s küldje be nekem mielőbb újra, s ne nehezteljen, hogy épp ez igen sikerült tárcával szemben egy gyöngéd magánszempontomat kell tiszteletben tartani.

A tárcát némi módosítással mindenesetre visszavárom. Ma a gyógyudvaron a diadalmas Kármán-párt [*] lakomáz. Ezt is beleszőhetjük, meg a Sennyey múltkori német dikcióját, sat.

Gondolom, ez az első és utolsó ilyen eset, melyben módosításra kell kérnem.

Tisztelője:

Vadnay.

Ebből a levélből is látszik, milyen közel állt V. a munkatársaihoz. Valósággal a munkatársuk volt nekik. Hiszen ami adatot, rámutatást, figyelmeztetést tartalmaz ez az írás, abból akár egy második császárfürdői tárcát lehetett volna írni. A sokszoros bocsánatkérés, amellyel a kívánt módosítást óhajtja mentegetni, valósággal megható! A cikket egyébiránt az átigazítás ellenére se lehetett kiadni a Főv. Lapok-ban, s maga V. volt az, aki azt a "Magyarország és a Nagyvilág"-ban helyezte el, Ágai Adolfnál, aki nyugton közölhette, mert az ő felesége nem a császárfürdőben, hanem Marienbadban nyaralt.

Ennyire udvarias természetesen nem lehetett mindig a szerkesztő, - sokszor maga módosított. A kedveltebb dolgozótársai írásain nem nyesegetett sokat, legfeljebb "enyhített" valamit rajtuk, azaz: egy-egy erőteljesebb kifejezést szelídebbre változtatott, mert elsősorban nőknek szánta a lapot s irtózott minden Kraftausdruck-tól, - de a távolabbállóknak a dolgozatait néha alaposan átgyúrta olyannyira, hogy azt sokan a szerkesztő művének tarthatták. A nyelv nagy szentség volt neki s nem csak arra ügyelt, hogy magyartalanság ne jelenjen meg újságjában, de arra is, hogy ízléstelenség vagy sikamlósság oda be ne csússzon. Nekem egyszer sikerült kijátszani a nagy óvatosságát s az "öreg"-.et alaposan becsapni. Egyik tárcámban, amelyben egy színésznő szerepel meg az udvarlója, ez utóbbi a hölgyet "derékon alul megölelte". V. csak akkor vette észre a szerinte hallatlan pikantériát, mikor már késő volt s a lap széjjelment a vidéki kúriákra a bájos és romlatlan bakfislikhez, ahogy ő a kedves, fiatal olvasónőit elkeresztelte. Nagyon megharagudott s kissé érdesen figyelmeztetett, hogy ehhez hasonló attentátum többé ne forduljon elő, mert ismétlés esetén megszakít velem minden "viszony"-t. S hozzátette: "Még egy Voltaire-rel is szakítanék, ha a vele való összeköttetés rám nézve kellemetlenséggel járna". De a jó viszony sose szakadt meg köztünk, csak a kitűnő szerkesztő halálával. A huncutságaimat azontúl más lapnál helyeztem el, ahol nem féltették tőlük a süvölvények szűzies erkölcsét s a Mesteremmel szemben azontúl jobban vigyáztam. De ő is vigyázott s attól kezdve minden soromat úgy írtam meg, hogy a legfehérebb leányszobában is olvashatók legyenek.

A haragja nem is tartott soká, mert konciliáns természet volt s engem, a levelei is bizonyítják, azok közé a munkatársak közé sorozott be, akiket kedvelt s akiknek a magánviszonyai iránt is emberi és baráti érdeklődést tanúsított. Ami persze nem tartotta vissza attól, - sőt éppen barátságos vonzalmának a megnyilatkozása volt, - hogy olykor korholjon, hibáimra figyelmeztessen s tanácsokkal lásson el. Ilyen alkalommal írta egyszer: "Író és szerkesztő közt a barátság legszebb fajtája az őszinteség. Kérem tehát e megjegyzésemet csupán barátságnak tulajdonítani". S ez nála becsületes, őszinte beszéd volt s nem afféle façon de parler, amely mögött a legtöbbször nem rejlik semmi.

Ő persze nem olyan barát volt, mint az írótársak legtöbbje. Nem tegezte a fiatal munkatársakat, de azért sokkal melegebben vonzódott hozzájuk, mint például Jókai, aki mindenkinek a "Móric bácsi"-ja volt, de meglehetősen idegen maradt azoktól, akiket patriarkális kedvességgel letegezett. A kávéházba se ült le Vadnay a dolgozótársaival "csevegni", de komolyan törődött a tehetségük fejlődésével s minden tőle telhetőt megtett, hogy az útjukat egyengesse. Legkedveltebb munkatársa az akkori "ifjú Magyarország"-ból, ahogy észrevettem, Endrődi Sándor volt, akinek előmenetelét a szívén viselte. Mások is, sokan élvezték e megértő ember jóindulatát. A most is élők közül Mezei Ernőt, Balogh Pált, Nogáli Jankát, Keszler Józsefet szerette és becsülte s az akkor "kezdő" Ambrus Zoltánnak, aki az ő lapjában írta Spectator néven az első cikkeit, (innen a Speki becézőnév, melyen a régi barátai ma is szólítják), lelkes hangon jósolta a legszebb jövőt.

Mondom, én is a választottjai közé tartoztam s szívesen ápolta velem a jó "viszony"-t, amelynek a fölbontásával egyszer - valószínűleg nem nagyon komolyan - megfenyegetett. Bántotta pl., hogy nem szolgálhat nekem a lapjából tiszteletpéldánnyal s e fölötti sajnálkozásának meglehetősen terjedelmes levélben adott kifejezést, melyet nem az azt tárgyaló csekély jelentőségű ügy kedvéért nyomatok itt le, hanem mert szintén jellemző képet nyújt az akkori zsurnalisztikai és kiadói viszonyokról. Mindazok a "problémák" ma úgy hatnak mint özönvíz előtti - vagy közvetlen özönvíz utáni - dolgok s épp ezért kelthetnek némi érdeklődést.

Kedves barátom!

Ki érdemelné meg a lapból jobban, mint Kegyed, a tiszteletpéldányt s kinek adnék örömesebb, mint Kegyednek, ha a lap példányaival disponálnék?

De az "Athenaeum"-nál olyan furcsa viszony uralkodik, hogy a kikötött példányok számán túl a szerkesztő nem kap egyet sem.

Ha a feleségem fürdőbe megy, nekem is kellvén itthon egy példány, az ő számára épp úgy előfizetek, mint akármely lelkes vidéki úrnő.

Még Tóth Kálmán és Vérei [*] állapították meg azt a furcsa elvet, hogy kétféle dolgozótárs legyen. Az egyik, ha ingyen ír, kap lapot. No, ilyen kevés van. Másik, mely rendesen díjat kap, nem kap lapot. Kivétel csak a külföldiek.

Ezért Csiky Gergely, Pálffy, Bajza Lenke, meg sok beszély- és tárcaíró, rendes előfizetők.

Az igazgató azt mondja: Ha X. úr (tárcaíró) lapot akar, az neki könnyű, egy kis tárcáért kap 5 forintot. Előfizethet ebből évnegyedre 4 forinttal.

Sokszor akartam már én ezen segíteni, de könnyebb bevenni Sebastopolt, mint a mi igazgatónkat megingatni. Én nem is küszködöm tovább s fizetek szépen elő testvérem és apám számára is.

Egy mód van tehát. Ha Kegyed lapot akar, küldhetek, de ez a nekem járó kis számon felül esvén, azt a díjból le kell számítanom, mivel az év végén nekem is lefogja az Athenaeum.

Negyven példánnyal rendelkezem s azoknak mind van gazdája. Ez idén küldtem 51-et. S íme ez 51-et holnap fogják (Szilveszter-nap) a budgetből leszámolni. Anyagi kedvezményt tesznek csak, hogy nekem egy példányt 16 forint helyett 12-be számolnak, tehát annyiba, mennyibe - mint mondják - nekik kerül.

Általában az elv itt az, hogy a Pesti Naplóért mindent, más lapért semmit. Pedig a Fővárosi Lapok után húsz év óta annyi a jövedelem, hogy ezért is lehetne ám tenni valamit.

Higgye meg, az a boldog szerkesztő csak, ki tulajdonosa is a lapjának, mert az tehet munkatársaiért.

B. u. é. k.

Őszinte tisztelője

Vadnay.

Budapest, 1883. december 30.

Az "ügy"-nek különben az lett a befejezése, hogy csakugyan én is előfizettem a lapra, "mint akármely lelkes vidéki úrnő", ahogy V. írta.

A szerkesztői állása különben se volt valami könnyű. Nehézzé tette azt a saját maga túlzásba vitt minuciózus pontossága és szinte "pénible" lelkiismeretessége, s az a körülmény, hogy több munkatársa volt, mint ahányat a kisterjedelmű újság elbírt. Dolgozni kívánt a Fővárosi Lapokba úgyszólván az egész magyar irodalom. Arany Jánostól kezdve minden költő és Jókaitól lefelé minden "prózász", kivéve azt a pár írót, akiket nem szeretett Vadnay, s azt a néhányat, akik őt nem kedvelték. Állandó kézirattorlódás volt nála, mindig több eszkimó mint fóka, s a levelei meg a levelező lapjai (rövidebb közléseit ilyenekre szerette írni) tele voltak panasszal, hogy nagyon is sok a tárca, s hogy ne küldjünk új cikket, amíg meg nem jelenik az, amely szedésre és megjelenésre vár. A sok közül álljon itt egy panasz 1879-ből:

Megkaptam elmés kis tárcáját a rossz időről. De lehetetlen előbb közölnöm csütörtöknél, mert addig napi tárcák lesznek szőnyegen. De mi lesz, ha addig állandóvá válik a szép idő? Most különös bajom a tömérdek jó tárca, mely egy hét óta a szó szoros értelmében zuhog a nyakamba. Kell rá három hét, míg mind kiadhatom. Ezért Kegyedet is bátor vagyok fölkérni, hogy május hóban már ne küldjön tárcát, mert hiszen van most itt öntől kettő, s örülni fogok, ha a hó végéig mind a kettőt kiadhatom. Általában, ha az én m. t. tárcaíró-munkatársaim megtartanák azt, amire őket folyvást kérem, hogy t. i. új tárcát csak akkor küldjenek mindig, midőn az itt levő megjelent, az jó volna nekem is a beosztás végett, nekik is, mert akkor gyorsan adhatnám műveiket. De nem teszik. Du Chaudron* hallgat hat hétig s most öt nap alatt négy párizsi levelet küld. Általában magyar munkatársak udvarias szokása, a szerkesztő szavát kutyába venni. Íme, ez a baj, mely miatt önt is gyakran várakoztatnom kell.

Az akkori szerkesztőségi műhelybe milyen élesen világít be ez a panaszos sirám! Élénken illusztrálja az annak a lapszerkesztőnek a helyzetét, akinek 40-50 tárcaírója van, akik mind "érvényesülni" szeretnének a lapjánál. Akit Vadnay vagy a publikum jobban szeretett, attól persze többet hozott mint azoktól a szintén érdemesektől, akiket az olvasók kevésbé gutíroztak, ami a szituációt csak rosszabbá tette. Velem egyszer azt beszélte meg, hogy célszerű volna, ha vasárnapi leveleket írnék, - neki is, a közönségnek is jó lesz, mondta, "ha mint más újságoknál, előre tudja a szerkesztő és az olvasó, hogy vasárnap egy bizonyos író cikkére biztosan számíthat". Nem állapodtunk meg végleg, s pár nap múlva (1875. aug.) írja:

All right! Tehát októbertől kezdve tessék vasárnapi leveleket írni, befoglalva olykor az országgyűlés nevezetesebb mozzanatait is. Addig is küldhet nekem hetenként egy tárcát. Szóval, ha ön egy szépirodalmi lap szerényebb budgetjéhez mért honorálásával (egy sor három krajcár) meg van elégedve, akkor állandó munkatársul szívesen üdvözlöm.

A dolog persze nem ment. Mindketten beláttuk, hogy annyi helyet nem foglalhatok el a lapnál, annyi nem dukál olyan fiatal írónak, aki a szárnyait csak nemrég kezdte bontogatni. Talán nem is tudtam volna a feladatnak jól megfelelni. Nemsokára rávette V. Balogh Pált, hogy írjon hasonló leveleket, s ő Orion álnév alatt e megbízást derekasan teljesítette is.

A honoráriumot semmiesetre sem keveselltem. Akkor ez és ehhez hasonló volt a tárcák díja. "Soronként három krajcár" komikusan hangzik, de ez kétszáz sornyi tárcáért hat forintot tett ki, amiért akkoriban egy pár divatos cipőt csináltathatott az ember. A Főv. Lapok egyébaránt nem fizetett a legjobban, nem bírta a szerény budgetje. Urváry Lajos (Pesti Napló) már akkor is 8-10 forinttal díjazta a tárcáinkat. De azért szívesebben írtunk a Vadnay újságjába, mert ezt a kedvelt lapot, mint valami becses folyóiratot, az előfizetők beköttették, örök emlékül a könyvespolcaikon őrizték, s így az írónak szebb jövőt biztosítottak a legközelebbi egy-két évtized halhatatlanságában, mint a nagy lepedőújságok (a politikai lapok akkor ilyen gigászi formákban jelentek meg), amelyeknek az évfolyamait a múzeumi hírlapkönyvtár kivételével az olvasók rendesen feltüzelték.

*

Arra különösen vigyázott a pedansságig lelkiismeretes Vadnay, hogy a lapjában közölt kritikák, könyvismertetések komolyak, objektívek, minden irodalmi camaraderie-tól épp úgy mint személyes ellenszenvtől mentesek legyenek. Legszívesebben ő maga írta az ilynemű cikkeket, mert magában - és igen helyesen - mégis csak jobban bízott meg, mint bármelyik munkatársában, akik közül a legkülönb se tudott a tárgyilagos ítéletmondás ama magaslatára emelkedni, ahol ez az okos és szenvedelem nélkül szűkölködő szerkesztő trónolt. Ha nem volt ideje vagy kedve egyik-másik megbeszélésre érdemes könyvről írni, akkor rendesen "kiszemelt" valakit, aki legalkalmatosabbnak látszott a kérdéses megbízásra. Ilyenkor utasításul szokta adni az illetőnek, hogy: "sine ira et studio és kikérek magamnak minden animozitást és minden pajtáskodást. Nem egymás dicsőítésére vagy lepocskondiázására vagyunk itt, hanem az irodalom és a kritika szolgálatára." És fenntartotta magának az "enyhítés" végszavát, a jogot, hogy a túl szigorú jelzőt szelídebbel, az érdemen felül hízelgőt pedig kevésbé édeskéssel cserélje föl. Némely ilyen cikk aztán csupa enyhítésből állt. Ismervén az álláspontját, én ilyenkor lehetőleg óvatosan írtam, s még se kerülhettem el, hogy ne "enyhítse" a jelzőimet. Nagyon örültem, ha valami jó dolog jelent meg a könyvpiacon, s a fiatalság szertelenségével egy-egy ilyen könyvújdonságot bizonyosan túlbecsültem. Ő aztán kikorrigálta a túlzásokat, a "szellemes" jelzőt "elmés"-sé degradálta, a "kitűnő"-t "eléggé sikerült"-re fokozta le, s hasonló enyhítéseket végzett.

Másokkal több baja is esett. Mikor a "Divatok" című - már rég és méltán elfeledett - könyvem napvilágot látott, a Főv. Lapok is hozott róla ismertető tárcát, amelyről a megjelenése napján a következő levelet intézte hozzám a szerkesztő:

Tisztelt barátom!

Kegyedről dr. Tóth Sándor tanár kíméletlenül írt - nem nyomtatásban, hanem kéziratban. Ami megjelent, az csak egy harmadrészben az övé, három negyed részét én írtam bele. Szóval mindazt, ami méltányolható vagy enyhítés van benne.

Megírtam neki, hogy a zenekarba nemcsak mély gordonka és harsogó trombita kell, hanem játszi fuvola is, s bolond, aki ettől azt kívánja, hogy a gordonka és trombita kötelességét teljesítse.

A dolog oda ütött ki, hogy dr. Tóth Sándor magyar könyvekről és írókról nem fog többé a lapba írni, mert egyoldalú és szempont nélküli ember. Ha crčme-et kap az asztalára, szemére hányja a crčmenek, hogy miért nem roast beef. Pedig hát crčme-nek is kell lenni a világon, s a szó csak arról lehet, milyen a crčme. De ő azért, mert a crčme-et nem szereti, haragszik, hogy miért van. Nem veszi tekintetbe, hogy sokan szeretik.

Az ilyen szubjektív ember nem kritikusnak való. Ezt megírtam őszintén neki. Mert csak így igazolhattam bírálatának teljes kiforgatását.

Azt követelte öntől, hogy miért nem ír úgy, mint Bodon. [*] Azért - feleltem neki - mert Milkó. S ebben áll érdeme.

Ezt a levelet se azért közlöm, mert velem foglalkozik (hiszen nem is olyan szerfölött dicsőséges rám nézve), de azért, hogy lássa a mai olvasó, milyen nehéz munkát végzett ez a kitűnő szerkesztő. Háromnegyedrészben átdolgozta és megváltoztatta a cikket s aztán a cikk írójához s a könyv szerzőjéhez egy-egy levelet intézett. Olyan szerkesztői lelkiismeretesség, melynek nem tudom sehol a párját.

*

A mai író és a mostani olvasó talán mosolyog a régi szellemen és a letűnt régi világon, mely e cikkben egy félórára feltámad. De a munkásság, amelyet Vadnay Károly kifejtett s a missió, melyet a lapja teljesített, nem lemosolyogni való. Halálosan komolyan venni apró ügyeket mégis csak tiszteletreméltóbb, mint léhán fogni fel fontos érdekeket, aminek a példáival ma ugyancsak gyakran találkozunk. A maga korának lelkes kultúrterjesztője volt ez a derék író és ez a jó újság. Méltók rá, hogy nemcsak azok gondoljanak kegyelettel rájuk, akik valaha közel álltak hozzájuk, de azok is, akik ma is - tudattalanul bár - részesei a kultúrának, amelyet ők teremtettek.

 

[*] Csatáry Grósz Lajos.

[*] Kármán Lajos, akit valamelyik fôvárosi kerületben orsz. képviselônek választottak meg.

[*] Az "Athenaeum" akkori igazgatója.

[*] Bodon József, egy nyolcvanas évek elején meglehetôsen felkapott író, akit azóta rég - még alaposabban mint engem - elfelejtettek.