Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 3. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre

Babits Mihály: Könyvről-könyvre
Fiatalok.

Ez egyszer pedig nem is könyvről lesz szó, hanem egy levélről... melyben még meg sem született könyvek szelleme villan föl. Mióta ezeken a lapokon - ahogy bejelentettem előre - gyakorolom az "ellenségcsinálás nemes művészetét": levelek zápora zúdul rám, gombostű, mérgezett nyíl és bajnok lándzsa vegyest. A kritikának különös akusztikája van Magyarországon, s visszhangjai kiszámíthatatlanok... De ezúttal nem is kritika volt... Líra volt, lírai feljajdulás a mérgezett nyilak nyomán, melyek onnan értek, ahonnan minden hálát és szeretetet jogosan várhattam.

Ha jogról lehet beszélni hála és szeretet dolgaiban...

Egy jog mindenesetre áll: a lírikus joga, hogy följajduljon minden fájdalmára.

De ezeken a lapokon, melyek a komoly kritikát akarják szolgálni, semmiféle érzékenykedésnek, lírának nincs helye. A bennem élő s örökké bíráló "tanár úr" elnyomja ezt, s ha mégis idehozok egy levelet, melyet "lírai sóhajom" váltott ki egyikéből az új költőgeneráció legrokonszenvesebb és legkitűnőbb tagjainak, nem azért teszem, hogy újabb lírai sóhajjal feleljek, hanem azért, mert ez a levél kritikai perspektívákat nyit, melyeket igazán ideje már irodalmunk szeme elé hozni.

A perspektíva távlatában az új nemzedék áll.

Az érkezők, akik végre talán csakugyan itt vannak már, a fálánksz új sora mögöttünk, akiket oly kíváncsian, s olykor kételkedve vártunk. Sárközi néhány sorom által, amit "hálátlan fiakról" írtam, "örökségemet életemben tékozlókról", "feledkező adósokról" és "kis jómozgású epigonokról" - az egész új generációt érzi megtámadva és a nemes fiatal évek kedves, kopjatörő lelkességével kel a védelmére. Szép, bátor, őszinte, helyenként kemény, mégis meleg és mértéktartó levelét egészben idézném, ha nem volna sokhelyütt egészen személyes...

- Igenis, tanultunk Öntől - írja - tagadhatatlanul fogadtunk el kovászt a mi tagadhatatlanul újsütetű és újízű kenyerünkhöz. Ezt a kovászt azonban Önök is megkapták, nem közvetlen elődeiktől, hanem egy ugrással visszafelé az előző nagy generációtól. Vagy nem nyitott Ön előtt is új világokat Vörösmarty vagy Arany? Mi bennünk él Vörösmarty, Arany, Berzsenyi, Petőfi... s él most már Ady és Babits is, de élünk mi is! S éppolyan meghökkenve és méltatlanul megbántva állunk az Ön fullánkos sorai előtt, mint Ön állna, ha a föltámadt Vörösmarty arcába kiáltana: Félre, jómozgású kis epigon!... Nem viselünk háborút az előttünkjártakkal - de íme, éppen az, akiben még érezzük a rokont mindannyian, új utakon kalandozó, viaskodó, új tájakon és időkben "zsákmányoló" fiatal magyar írók: éppen az üzeni a háborút!... "Mit tudtok ti, hogy véleményetekkel törődjem?" De mi tudunk, tudni fogunk, alkotunk és alkotni fogunk, utunkon változatlanul megyünk előre s minden bántalom ellenére változatlanul szeretjük Önt.

Mélységesen rokonszenves szavak s bizonyos, hogy aki ezeket írhatta, az én szavaimat nem érdemelhette... de nem is ahhoz szólnak. Semmiesetre sem szólnak éppen Sárközihez, aki talán tudja, hogy személyileg mindig szeretettel, s költői munkásságában a legjobb várakozással figyeltem őt, magam lévén gyakran, legújabb időkig, közvetítője a nyilvánosság felé. Tőle különösen hangzik a vád, hogy én féltékeny és értetlen volnék a fiatalabb írókkal szemben: de nem is személyi vádakról van itt szó, s tudom, hogy Sárközi nem a maga bajnoka. A nemzedékek egymáshoz való viszonyáról van szó és különösen a ma induló nemzedék irodalmi helyzetéről: elvi kérdések, melyekről nagyon is illő és érdemes a nyilvánosság előtt beszélni.

Hát legelőször is, mit szólnánk, ha Vörösmarty valamely utódjának egyszer az arcába kiáltana...? Vörösmarty megtette és pedig nem kisebb emberrel, mint Petőfivel szemben, - mikor Petőfi, politikai elvakultságában, teljesen jóhiszeműen, mégis méltatlanul megtámadta. Vörösmarty sértett és kemény szavakat vágott vissza, s az utókor ebben Vörösmartynak adott igazat, noha "könnyelműnek s elbízottnak" mondja nagy utódát.

Légy buzgó, de szerény, bírónak még te kicsiny vagy,
Élj, küzd és munkálj s várd el ítéletedet.

igaz, az én szavaim még sokkal súlyosabbak, de megbántóim sem Petőfiek, s bár talán még többet köszönhetnek nekem, mint Petőfi Vörösmartynak, életben és költészetükben egyaránt, támadásuk mégsem olyan kétségbevonhatatlanul jóhiszemű, mint a Petőfié. Lehet, hogy túlérzékenység mindez: genus irritabile vatum, mégis fölmerül itt már az elvi kérdés:

- Szabad-e visszaütni azt aki megütött, még ha nálunk jóval fiatalabb is?

És ez komolyan kérdéses.

Az irodalomban bevett szokás az apagyilkosság, akárcsak egynémely vad törzseknél, lélektan indokolja, erkölcs szentesíti igen sok esetben. Az író hasonlít talán az ókori Nemi papjához, aki állását csak akkor kaphatta meg, ha elődjét sikerült megölnie. Sárközi hivatkozik a mi harcainkra, a Nyugat régi harcaira... de maga érzi legjobban, hogy az ő nemzedékének sorsa és helyzete kivételes és nem involvál harcot.

- Mi nem viselünk háborút az előttünkjártakkal - mondja -, fáradtak vagyunk mi már a hiábavaló harcokra - teszi hozzá, kissé talán fiatalosan szenvelgő gesztussal. Nem hiábavalót kellett volna mondania, hanem céltalant. Igazán, miért is harcoltak volna? Ki állta útjukat? Kellett-e zárt kaput döngetniük? Nem saját kezünkkel nyitogattunk-e föl előttük? Nem ismerjük félre indulásuk nehézségeit, jól tudjuk, mit tesz az, "egy szétrontott ország szegény, megtépett, s a nemesebb szóra már-már süket fiai közt" vállalni az író hivatását, kilátása nélkül sikernek, pénznek, közönségnek, gyakran még a térnek is, ahol legjobban szívükhöz nőtt munkáik napfényt láthatnának. De tehetünk-e mi ezekről a bajokról, melyeket magunk is megsínylünk? Nem iparkodunk-e rajtuk mindenképpen enyhíteni? Nehezítettük-e az ifjak útjait a saját szellemi sorompóink szembehelyezésével? Kárhoztattunk-e ki valamit csak azért, mert új volt és a mi irányainkkal meg nem egyezett? Mint elődeink tették velünk szemben. Volt-e más szempontunk, mint az írók tehetsége s a művek jósága? Mi szükség lehetett itt harcolni s korlátokat döngetni, melyek nem léteztek? Egyéneknek volt talán okuk olykor egy csatára - irányoknak és elveknek aligha. Ha az új generáció az új irányt, az új irodalmi elvet jelenti: jöhetett az bátran! - mi ugyan nem álltunk az útjába.

Jött-e?

Lassan.

Sárközi szemrehányást tesz nekem, hogy "elnézve a fejük fölött" azt kérdeztem egyszer: hol vannak a fiatalok? De gondoljon csak rá, mikor kérdeztem ezt? Évekkel ezelőtt, még a háború alatt: akkor még valóban hol voltak ők? Aki volt is, nem ért oly magasra, hogy el ne lehetett volna nézni a feje fölött. Azóta megjöttek, megnőttek, a darucsapat itt van, s "talán egy-egy büszke sólyom is akad közöttük" - mint Sárközi mondja. Könnyű nekik teljes fegyverzetben jelentkezniük, hiszen készen kaptak egy nagyszerűen megújított nyelvet, örökölték egy kiművelt modern irodalom pompás és raffinált eszközeit, nem kellett nekik mindent újra teremteni a semmiből vagy a régiből, mint nekünk. A gazdagság csak a gyengének gyengítő, az erősnek erő. S ha tudjuk is méltányolni helyzetük nehézségét, ha érezzük is, milyen csüggesztő feladat lehet kitűnni, újat hozni még az Ady hatalmas korszaka után, számba kell venni előnyét és erejét is annak, akinek ilyen eszközök állnak rendelkezésére, hogy új mondanivalóját, ha van neki, minél tökéletesebben elmondhassa.

Van-e hát?

Bizonyos, hogy pl. a mai líra érzésében, attitűdjében nem lehet ugyanaz, mint a háború előtti. A fiatalok közül sokan érzik ezt, mélyen átélve a nagy nemzeti és emberi katasztrófát. Van olyan, akit ez az átélés a Petőfi eszközeihez hajt, hogy a régi egyszerűséggel és közvetlenséggel reagálhasson, van aki az átélés lelki hatásait mélyíti ki magában, erkölcsi és vallásos emberséget, ami egész Európa fiatal irodalmában ébredezik. Ez az a spiritualista irány, amely mindenütt tradicionális és mégis modern, mert nem a formára, hanem a mondanivalóra veti a hangsúlyt, él az öröklött eszközökkel, nem ambicionálja azok megújítását, hanem csak fölhasználásukat egy új lelkibb, emberibb világhangulat szuggerálására. Sárközi ebben egy olasz és francia testvéreivel, s mikor egy alkalommal éppen lakásomon találkozott a fiatal olasz irodalom egyik legkiválóbb tagjával - Mario Carrera volt, a Giornale di Poesia szerkesztője - öröm volt éreznem a testvérséget a két ifjú szavaiban, nézeteiben, érzéseiben... Az európai kultúrának alig van biztatóbb, vigasztalóbb jelensége, mint ez a testvériség.

S igazán, aki ezt az új hittel és erkölccsel megújult, keresztény lelket vallja és kifejezni törekszik, mint Sárközi is, azt alig nevezném epigonnak, mégha formában teljesen elődeire támaszkodnék is.

De vajon szemben áll-e velünk? Vajon szükséges-e támadnia minket? Lehet hogy a l'art pour l'art egy-egy nagyonis exkluzív képviselőjére közönnyel tekint, mint Sárközi jelzi is, de akkor sincs igaza, mert hiszen ezek a lenézett l'art pour l'art-osok köszörülték az ő fegyvereit, melyekkel ma már bízvást harcba szállhat. De legtöbbünk nem is állt meg a fegyverköszörülésnél, hanem ment maga is harcba a fiatalokkal! Nem éltük-e át mi is azt amit ők? Nem fejlődtünk-e mi is arra, amerre ők? Nem éreztük-e mi is annak a szükségét, aminek ők? Nem vagyunk-e igazán testvérek, idősebbek és fiatalabbak?

Csakugyan, kultúránknak oly korszakában élünk, mely ebben az egyben legalább szerencsés, amikor irodalmi apagyilkosságra igazán semmi szükség, s a nemzedékek vállvetve dolgozhatnak a jövő nagy munkáján, ahogy Sárközi kifejezi, a nemzet nevelésén.

Mi idősebbek ezt a testvérséget mindig mindenképpen vállaltuk is. Magam, sem vethetek ebben magamnak szemére mulasztást. Hány darufiókát én kapattam szárnyra, hány ifjú írónak vezettem első lépéseit, harcoltam érte a szerkesztőkkel, kerestem számára kiadót, még kenyeremet és fedelemet is megosztottam egyikkel-másikkal, ínséges években. Hiszen majdnem személyenként, fiainknak érezhetnők őket...

És mégis, mindjobban valami furcsa hidegség és kényelmetlen érzés választ el legtöbbjüktől.

Semmi sincs, amit nem helyeselhetnénk az új nemzedék bevallott irányában és céljaiban, s mégis sokszor nélkülözzük a természetes hálát és kapcsolatot, mely velük összekötne. Mi, akiket ostoba politikumok, s a magyar közélet vezető köreinek kultúránk igazi életétől való elzárkózottsága arra kárhoztat, hogy ősz hajszálakkal fejünkön, s lehiggadt, szinte konzervatív világnézettel agyunkban be nem vett és udvarképtelen forradalmárokként szerepeljünk a nálunk idősebbekkel szemben? a fiatalok előtt gyakran úgy érezzük, hogy lebunkózni való öregekként állunk az útjukban. Sokszor, többé-kevésbé burkolt formában, értésünkre is adták, hogy hajlandók bennünket lebunkózni. Sárközi eltalálta, azokat a keserű szavakat közvetlen egy támadás adta ajkamra, talán (barátaim erről akarnak meggyőzni) nem olyan szándékos s nem is olyan súlyos, mint amennyire fájt, mégsem mehettem túl rajta, két okból. Az egyik, kétszer fáj, ami azoktól jön, akikkel jót tettünk, a másik már elvi, hogy lehet ez? Hogy nézhet reánk ilyen szemmel egy nemzedék, mely eszközeiben teljesen miránk támaszkodik, céljai nem ellenkeznek a mieinkkel, s mindeddig egyetlen művet sem alkotott, amit a mi nemzedékünk műveinek első fálánkszába lehetne helyezni?

Minthogy belső okok nincsenek és nem képzelhetők, marad a külső tény, hogy utukban állunk.

*

(Kinek állok én útjában? S fontos ez az egész? Át akar lépni rajtam? - lépjen át! - de mint a kanyargó patak, elébevágok majd, s ismét útjába kerülök, csakhogy akkor már folyóvá nőtten, ki tud többé énrajtam átlépni? Szerencsére akkor már nem akadály leszek, hanem út, mint a hajózható folyó nem akadály többé. Nekem nem árt senki és én sem ártok senkinek.)

*

Mégis, szomorú tény, az irodalmi apagyilkosságnak egy új fajtája kezd divatba jönni, melynek motívuma nem belső és szellemi, hanem külső, karrierbeli. Bizonyos és az imént beszéltünk is róla, ennek a nemzedéknek sok karrierbeli nehézsége van. Senkisem tagadja az új tehetség és új mondanivaló jogát, hogy akár harcok árán is, utakat törhessen magának. De istenem! tisztességes harcos az ellenséggel harcol s nem a jóbaráttal, a vadonon át tör utat, nem a szomszédja kertjén! Hiszen egy hiten küzdünk, semmi elvi ellentét nem választ el. Micsoda katona az aki nemes harcra szánt fegyverét az előtte marsoló bajtárs ellen fordítja - pusztán azért hogy helyébe állhasson?

Mifajta ifjúság az mely elfogadja és lekicsinyli örökségét?

Kinek állhat érdekében, hogy elődeit és mestereit elvi ellentétek nélkül is támadja?

Csak annak, - akit az epigonság veszélye fenyeget.

Vannak született epigonok, s vannak, akiket csak a moment tesz azzá. A moment termékeny epigonokban. A formák mezői letarolva. Mit tegyen akit tehetségének természete formai cselekedetre utal? Hisszük hogy a legkülönbek előbb-utóbb meglelik azt a formai cselekedetet, mely az előzmények után még lehetséges és szükséges. De egyelőre és addig - itt vannak, mohón, csillogva, olyan dús fegyverzetben, amilyenhez hasonlót még nem örökölt előttük magyar költő, nagy reményekkel s könnyű sikerekkel - s az epigonság veszedelmének érzésével.

Mi véd meg jobban az epigonság látszatától mint a lázadó szerepe: annak akinek követője vagyunk, ellenfelévé játszani magunkat?

S nem alkalmas helyzet-e ez, hogy felébredjen - talán tudattalan - ama freudi gyűlölet és féltékenység az apa ellen, egy irodalmi Oedipus-komplexum?

Az utód - még hajlamai ellen, tehetségének igazi iránya ellen is - más utakra fordul, olyan utakra, melyek lehetőleg távol vannak a mester útjaitól. Ez annyit jelent hogy feláldozza igazi útját a hiúságnak és külső látszatnak. A sikert keresi, gazdag fegyverzete, elődeinek jóhiszeműsége, háborúbannőtt kortársainak elmaradottsága, s végül a napilapok fölös versszükséglete meg is nyitják előtte bizonyos könnyű siker útját. Ez igazolja önmaga előtt és mindennel szemben. Lassanként minden gondolata a siker lesz, az egész irodalmi életet megszokja ebből a szempontból nézni. Minden ami pénzt vagy sikert nem ígér, komolytalan dolognak tűnik föl előtte. Írótársainak véleményére nem sokat ad, hajlandó azt, kivált az idősebbekét, irigységnek és féltékenységnek tudni be, egyetlen bíró a siker marad.

Az a körülmény, hogy ma lírai termésünknek legnagyobb percentje napilapok hasábjain kap helyet, kedvez ennek a felfogásnak. A napilapban a vers csak egy napig él, az a fontos, hogy addig az egy napig ragyogjon, s minél többször ragyogjon egy napig. A siker fontosabb lesz mint az érték, a név fontosabb mint a mű. Némely szerény igényű fiatalember, ha elég sokat termel, szinte megélhet versekből, de nem lehet olyan szerény igényű, hogy akkor is megéljen, ha nem termel sokat. Ez könnyűségre csábít, a mi generációnk legyőzött egy újságpoézist, az új nemzedék megint teremt egyet. Az elődök gazdag öröksége lehetővé teszi a bő és könnyű termelést. A könnyűség hasznosabb a súlynál. A siker mindjobban függetlenedik a műtől. S a legszomorúbb az, hogy éppen az új nemzedék néhány legtehetségesebb tagja is, akik magukkal műveikkel is tisztességes sikert érhetnének el, megengedhetőnek tartja és gyakorolja azt, amit egy kiváló költő barátom a költészetben foul play-nek nevez, s amitől a hadbainduló fiatalság e korában a mi régibb generációnkból - meg vagyok győződve - akárki visszariadt volna.

Az irodalomban egyetlen fair play-t tudok elképzelni, azt, amelynek kártyái a művek, az író művei által nyer és veszt. Az olyan író, aki irodalmi reputációját művein kívül más eszközökkel akarja megszerezni, vagy megerősíteni, voltaképpen irodalmi foul-play-t, hamisjátékot űz, oly módszer, melynek gondolatát az egészséges és büszke fiatalság azelőtt mindig visszautasította. És pedig visszautasította tehetsége arányában, minél inkább érezte erejét, annál jobban megalázta volna a gondolat, hogy idegen eszközök mankójára támaszkodjon, annál inkább tartott rá, hogy ami elismerést kap, azt csakugyan az írásai szerezzék neki és ne - politikai sakkhúzások. Tehetségtelen törtetők mindig voltak, de, hogy valóban tehetséges költők ne átallják az előrejutás külső módszereihez folyamodni, az korunknak egyik beteg tünete. Már maga az, hogy fiatal írók nyíltan jogosnak hirdetik az ún. érvényesülést, hogy gúny és rosszallás nélkül tudnak beszélni róla, képességét irigylésreméltó tulajdonnak tartják és módszereit megtanulni nem látják méltóságukon alulinak, elszomorít engem.

Igaz, hogy soha nagyobb nem volt a kísértés, ezekhez a módszerekhez folyamodni, mint napjainkban. Legintelligensebb közönségünk szétzüllött, tiszta irodalmi fórumaink meggyengültek, pénz és hírnév alig érhető el elég hamar másképp, mint zsurnalisztikai utakon. Az ifjak nagy részét pedig méltán türelmetlenné tehették az életbeli nehézségek, a szegénység, a háborús évek szenvedései, az elvesztett idő és energia. A napóleoni háborúk utáni időkhöz hasonlókat élünk: Rastignac-ok korát. Pénz és pozíció oly csábítások a mai ifjú számára, melyeknek szinte lehetetlen ellenállni. Nem is kívánjuk, hogy ellenálljon, ha tisztességes eszközökkel megszerezheti. De az irodalom terén csak egy tisztességes eszköz van, csak egy, ami teljes megnyugvást biztosít. Igen, hamarabb lehet elérni mindent, más módokon. Mit ér? Arany mondja egy helyt: "Valami tehetségnek kell bennem lenni, másképp nem lehetnék ott, ahol vagyok". Mondhatná-e ezt az önérzetes mondást valaki, aki pozícióját az érvényesülés ügyességével szerezte? Ha én, aki ifjú koromban soha egy lépést sem tettem érvényesülésem érdekében, - inkább még ellene - mégis elértem némi elismerést, ez talán nem sok, talán kevesebb, mint ami megillet, de több öntudatot és megnyugvást adhat, mint ezerszer annyi más utakon: mert ennyit legalább bizonyos, hogy írásaim nyertek és semmi más. Valamit kell, hogy érjenek: másképp nem lehetnék ott, ahol vagyok.

Ez a megnyugvás és öntudat megér némi áldozatot.

Szomorú dolog, hogy szavaim azt a látszatot kelthetik, mintha sajnálnám az ifjaktól sikereiket. Szomorú tünet volna, ha ezt el is hinnék. Féltékenység? Láttam én már nagyobb fényeket is - s most ezekre legyek féltékeny? Egyik-másik még talán nem feledte el, hogy első sikereit nekem köszönheti, hogy anyagi és szellemi támogatással segítettem minden lépésében, mindaddig, amíg segítségemre rászorult. Így segítettem minden tehetséges fiatal írót, aki hozzám fordult s fogok ezentúl is segíteni. De csak egyetlen okból, mert tehetségesnek gondolom. Nem juttatom napfényre műveit, míg biztos nem vagyok, hogy ezek a művek jók és érdeke, hogy napfényre jussanak. Az ő érdekéből viszem ki s nem a magaméból (hogy megnyerjem magamnak). Nem írok róla kritikát, míg nem írhatom minden dicsérő szavát igazi súllyal és meggyőződéssel. Nem vagyok hajlandó udvarias dicséretekkel körémtoborozni az ifjú nemzedéket, rosszallásom elhallgatásával, vagy opportunista frázisokkal óvni körükben népszerűségemet. Nem vagyok hajlandó leborulni a kelő hold előtt, inkább ne süssön rám! - nem fogok bókolni az új szultánnak, aki még gyermek és sokszor bizony inkább verést érdemelne.

De szeretem őt, szeretem még ha korholom is, legyen nagy uralkodó, mire megnő. A nap néha holdnak látszik a köd mögött. Ködös reggelre virradtunk. Talán nap, talán nap! Szeretem őt, még ha korholom is, szeretném még ha ő nem is szeretne.

De Sárközi szép és kedves levele szeretetről beszél.