Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám · / · Figyelő
Kedves és tisztelt tanár úr,
az igaz, hogy nagyon sok gondom és bajom van és ezeknek az "aktuális nyomorúságoknak hatása alatt" most például kénytelen vagyok máskorra halasztani, hogy hosszasabban feleljek nagyon érdekes levelére, amivel sokat foglalkoztam gondolatban, - annyit azonban már most megígérek, hogy a "Machbeth jóslás lélektana" című cikkem védelmében nem fogok hivatkozni a gondokra és bajokra, amik között, de nem hatásuk alatt írtam.
Most annyira szorítkozom csak, hogy egyrészt megfontolásom néhány végeredményét (quod est demonstrandum) előrebocsássam, másrészt felhívjam a figyelmét arra, hogy - nyilván az én hibámból - rosszul értette cikkem bizonyos mondatait és csakis így juthatott arra az eredményre, hogy én megtagadtam magamat és a lélekelemzés etikáját. Erről szó sincsen, - ami pedig a vitatkozást illeti, tökéletesen az Ön véleményén vagyok, de azzal a kibővítéssel, hogy az igazi vitánál a "meggyőzés" kérdése úgyis tárgytalan: az igazi és nemes és termékeny vita célja, Szokratész óta, éppen annak a kiderítése, hogy a vitázók egy véleményen vannak és ezzel erősítik a véleményben foglalt ítélet hitelét.
Tehát.
Cikkemben sehol nem támadom Freud Zsigmond tanát, amit ma is a legfinomabb és legelmésebb felfedezések egyikének tartok: a "pszichológiai tudományok nagyszerű fejlődése" szavakkal főként erre a tanra céloztam. A "mellőzhetetlen" gúnyolódás nem ezeknek a tanoknak szólt, hanem "hibás, korai és káros" kölcsönhatásokról, amik elmélet és gyakorlat, tudomány és közfelfogás, örök életű igazságok és korszellem között keletkeztek. Hiszen azt a módszert, aminek fejemre olvasásával saját hálómban vélt megfogni, hogy a lélekelemzőt munkája közben elemezzük (és ezzel megzavarjuk munkájában) éppen én próbáltam, ad abszurdum, nevetségessé tenni - a "mentalitás" szót mindenütt macskakörmök közt használom cikkemben, tréfásan idézve, magam is pontosan annak a felfogásomnak igyekezvén kifejezést adni, azt ajánlva másoknak, amit Ön nekem ajánl, hogy a "szerző szubjektivitására való hivatkozást, mint használhatatlan érvet, kapcsoljuk ki az argumentumok fegyvertárából." Az én cikkemben ezt a kitűnő elvet, talán kevésbé sikerült, de értelmét pontosan fedő fogalmazásban így próbáltam kifejezni, az állításokat először a valósággal kell összeegyeztetni - és csak, ha ez nem sikerül, vagyis tévedésnek bizonyul az állítás, kereshetjük a tévedés okát az állító szubjektivitásában. Én nem a kitűnő és tökéletes körültekintéssel gondolkodó Freud Zsigmondot gúnyoltam, a valódi filozófust - akiről, meg vagyok győződve, hogyha azt mondanám neki "nini, esik az eső!" először is az ablakon nézne ki, hogy csakugyan esik-e? - hanem igenis gúnyoltam, "mellőzhetetlenül" gúnyoltan (bocsásson meg: difficile est satiram non scribere!) a modern szofistákat, akik nem néznek ki az ablakon, hanem rögtön azon kezdik, hogy miért mondom én azt, hogy esik az eső? Freud "mentalitását" egészen fölösleges elemezni, mert amit állított, a valósággal összehasonlítva, helyesnek bizonyult, állításai tehát egészséges lélekből származnak - Freud módszere, az elemzés, a beteg, neurotikus lelkek bajának megállapítására, esetleg kigyógyítására vonatkozik. (Azt persze szívesen elismerem, hogy többé kevésbé mindnyájan betegek vagyunk - de nem mindenben!) Ezen a ponton, mint látom, nincs köztünk nézeteltérés.
És nincs nézeteltérés köztünk a hipnózis dolgában sem. Hiszen egész cikkem a felelőtlenség tudománytalan szuggesztiók ellen harcol - egy helyen teszek csak kivételt, amikor egy egészen zárt hatáskörű, tudományos hipnózis lehetőségét engedem meg, kizáróan és csakis tudományosan diagnosztizált beteg lelkek klinikai kezelésére, ott is hangsúlyozva, hogy a méreg méreg marad akkor is, ha ellenméregnek használom.
Végre, ami az ébresztést és altatást illeti: hol talált Ön az én cikkemben olyan tendenciát, ami a boldogságot az altatásban hirdeti? Állításaim nem okozhattak ilyen félreértést, talán a cikk hangja tévesztette meg Önt, az az indulati és hangulati színezet, amiből kiábrándulást és önmagammal való meghasonlást olvasott ki. Nos tehát, hadd nyugtassam meg Önt és főként magamat, ha ez a kiábrándulás és meghasonlás meg is történt, korántsem vonatkozik arra az Igazságra és Világosságra és Éberségre, amiben hiszek, legfeljebb erőmre, amivel el akartam érni. A Felelős Ember, akiről húsz éves koromban beszéltem, meg fog születni, ha nem is én leszek az - és a Tudat Abszolút Ébrenléte is megvan valahol, ha nem is jutok el odáig. Abban, igenis kételkedem, hogy sikerül-e felébreszteni másokat (hogy ébreszthetné fel álomképeit, aki maga is álmodik?), de hiszek azoknak a keveseknek hivatásában, akik, ha álmodnak is, legalább tudják, hogy álmodnak és igyekeznek felébredni. Ennek az igyekezetnek, ennek az erőfeszítésnek módszerében térek csak el a módszer következetességében túlságosan hívő gondolkodásoktól - magát az erőfeszítést tartom fontosnak, mindegy, akárhogy történik - artikulátlan kiáltás vagy élet-álmunk csöndes elemzése formájában. Homályosan, de szünetlenül érzem, hogy ezen az álmon túl sok mindenféle van még - és a boldogság nem az álom és nem az ébrenlét, hanem talán mind a kettő együttvéve.
Ön elbúcsúzott tőlem, mert csak az igazságban hisz és úgy látta, hogy én elfordultam az igazságtól. Én nem búcsúzom el Öntől, mert én Önben is hiszek, az igazságban is hiszek, egy kicsikét magamban is és még nagyon sok mindenfélében, de erre még rátérek.
Őszinte híve
Karinthy Frigyes