Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám
Nem jól mondtam a Nyugat múltkori számában vagy legalább is nem elég világosan. Két eset lehetséges, abban a küzdelemben, melyet Bethlen István az Ébredő Magyarok egyesületével folytat, nincs megalkuvásnak helye. Ma, amikor e sorok a Nyugatban kijönnek, elmúlt január 16-a, tehát az a nap, melyen Londonban a kölcsön ügyének el kellett dőlnie, úgy hogy minden kockázat nélkül állapíthatjuk meg a következőket: Bethlen István Londonban alighanem találkozik Csongráddal és az egész Ébredő problémával. Nem mintha Angliának különösen fájna a bomba-szétszaggatta Nagy Juliánna vagy Wolf Ferenc kora halála vagy kontinentális hatalmát féltené az Alföldi Brigád hadmozdulataitól, hanem egyszerűen azért, mert hogyan higgye el az angol hitelező, hogy a magyar kormánynak megvan az ereje kétszázötven millió aranykorona visszafizetésére, mikor annyi ereje sincsen, hogy egy társadalmi egyesületet maga alá gyúrjon. Ezzel valamely formában Bethlen István találkozni fog s akkor nem marad számára más hátra, mint a konzekvenciák levonása: jöjjön másvalaki, aki nálamnál jobban tudja. Tehát jöjjön valaki, aki erélyesebb kézzel lát a kormányzáshoz, feloszlatja a titkos és nyílt egyesületekben szervezett végeérhetetlen forradalmat, visszaadja a hadsereget hivatásának s olyan alkotmányt teremt, mely garantálja a jogrendet és a demokratikus fejlődés lehetőségeit. Tehát vagy ez a keményebb, a múltak kísértetei által nem rémített államférfi jön vagy egy másik, aki azt mondja: ezek a szervezetek, tűz- és vízkeresztségek és az általuk képviselt eszmék olyan mélyen gyökereznek a polgárság széles rétegeiben, hogy távoltartásuk a kormányzattól végül is valami kitörésre vezet. Tehát velük együtt kell kormányozni s rájuk hárítani a felelősséget politikájuk érvényesítéséért.
Ez volna a dolgok logikus rendje, valami ami a politikai morál szempontjából is feltétlenül helyeselendő.
De vajon okos volna-e? Vajon akár az egyik akár a másik lehetőségnek elkövetkezése nem idéz-e fel olyan megrázkódtatásokat, melyeket ma, annyi megpróbáltatás után aligha tudnánk elviselni. Vajon nem helyesebb a diplomatizálás, az apró fogások, a tojástánc politikája? Kis cselvetések nagy célok érdekében? Nem helyesebb jó arcot vágni a játékhoz, amelynek feltételein egyelőre simán úgysem tudunk változtatni. Tehát azt mondani, tudom, te is jó magyar vagy, te ébredő, te tűz, és vízkeresztes lovag, te is csak a konszolidációt akarod, ugye hogy azt akarod? segíts nekem ezt megcsinálni, oszlasd fel szervezeteidet, add át fegyvereidet s mentsd meg újra a hazát, mint már annyiszor megmentetted. Kétségtelen, ha Bethlen István ezt mondja, akkor nyilván az a meggyőződése, hogy másképp nem lehet és e lépésről-lépésre való ravaszkodással akar eljutni oda, ahol ereje tudatában már keményen mondhatja, elég volt. Illetőleg, amikor már nem is lesz szükség rá, hogy kemény legyen. Mert az övé a hatalom és nem lesz ráutalva arra, hogy a konszolidációra irányuló törekvésében Héjjas Iván segítségét kérje. Ami majdnem nagyobb szégyen mint a külföldi ellenőr.
Tudok egy kemény magyar államférfit, aki bizonnyal nem kérné e segítséget, aki a maga hajlíthatatlanságában a fractus illabatur orbis földrengését rántaná azokra, kik útjába állnának. Erkölcsileg is, aesthetikailag is pompás látvány. De vajon nincs-e abban is megbecsülendő, mikor valaki önnön lényén erőszakot téve, (ha ugyan erőszak?) a kicsinyes ravaszkodások, színjátszások útvesztőin kígyózik keresztül, abban a meggyőződésben, hogy a reakciónak ez a lassú, lépésről-lépésre való letörése biztosabban vezet el a jogrendhez, mint a legkeményebb ökölnek asztalracsapódása. Hogy vajon így van-e, gondolom, most hamar el kell dőlnie. Én a másik párton állok.
*
Azok között a napilapok között, melyek nálunk az antiszemita politika szolgálatában állnak, kétségtelenül a legcéltudatosabb, a legkülönbben szerkesztett a "Magyarság". Ahol a fajvédő lapok beérik a Sion véneiről szóló zagyvaságok untalan feltálalásával, a talmudról szóló rémtörténetekkel, a "kajlaorrú", a "szíriai", "szőröskezű" meg hasonló jelzőkkel, általában szerkesztőségi elvül állítván fel, hogy minden betűből bömbölnie kell az antiszemitizmusnak, a Magyarság a publicisztikának nyugatibb eszközeivel dolgozik s néhanap akadémikus fejtegetések során - nem közönséges erudícióval s újságírói tehetséggel - hordja össze bizonyítékait arról, hogy ennek az országnak nincs nagyobb betegsége, mint a zsidósága. Mert ebben aztán nincs semmi különbség a Magyarság és a fajvédő lapok között s igazán csak hajszálnyi különbségek választják el Dühring felfogásától, ki zsidógyűlöletében annyira ment, hogy Jézusnak nem tudta megbocsátani származását.
A "Magyarság" vasárnapi számában Milotay István ír vezércikket Szomory Dezsőről új darabjának a Szabóky Zsigmond Rafaelnek előadása alkalmából. Röviden az foglaltatik ebben a cikkben, hogy Milotay István nem bírja el, nem szenvedheti Szomory Dezsőt, ahogy áll s ahogy megy, ahogy lélegzik, ahogy szereplő személyeit nevezi, beszélteti, mozgatja, mindez idegessé teszi, vérig bosszantja. Fiamnak egyik tanára, ki a kurzus első idejében alig győzte vakító fehérséggel expiálni, hogy nemrég még a vörös színért lelkesedett, azt mondta egyik zsidó tanulójának, ki a Péter névre hallgatott, hogy már ebbe a gyönyörű névbe is befurakodtak a zsidók... Így valahogy van Milotay is Szomoryval, nem tudja megbocsátani neki, hogy ebbe a gyönyörű névbe - Szabóky Zsigmond Rafael - befurakodott, hogy Glória című darabjában megyés püspököt szerepeltet s hogy az írói szabadsággal visszaélve, egészen a Habsburgokig merészkedik el. [*]
Nem az új darabról ír Milotay István - ez láthatóan nem érdekli, talán nem is látta -, hanem a Szomory esetből kiindulva tiltakozik az ellen, - csaknem rendőrség után kiabál - hogy "a lelki, erkölcsi és művészi értelemben egyaránt Weiszhausok mint Szomoryak, Szabóky Zsigmond Rafaelek vagy éppen mint II. Lajosok vonuljanak be a magyar irodalomba." Tehát a magyarság nevében, a faji tisztaság érdekében történik a tiltakozás a "befurakodás", a zsidóságnak irodalmi recepciója ellen, melyet pusztítóbbnak ítél, mint a politikai recepciót.
A bizonyítással Milotay adós marad. Beéri azzal, hogy Wagner Richardot és Zangwill Izraelt felvonultatja a maga igaza mellett, velük dokumentálván, hogy a zsidóságnak nincs jussa más népek művészi alkotásában résztvenni - ezt t. i. Wagnerrel - s hogy a zsidó nem léphet ki máról holnapra önmagából, - ezt t. i. Zangwillel. Az egyik Meyerbeerről beszél, a másik Disraeliről, de egyik sem Szomoryról, aminthogy Milotay általában könnyű szerrel feloldotta magát a feladat alól, hogy Szomoryról szóljon, a drámaíróról, az elbeszélőről, a költőről. Mond róla annyit, hogy megfertőzte a magyar múltat, megállapítja róla, hogy semmi köze a magyarsághoz, (tizennyolc esztendő óta de sokszor bunkóztak ezzel magyar írókat, Adyt is, másokat is, szerencse, hogy fejük keményebb volt a bunkónál s nem egy hasonló vezércikket túléltek,) de nincs egy mondata, vagy akár jelzője, melyben közel tudna férkőzni Szomory művészetének lényegéhez: egy szertelen fantáziának hihetetlenül nagyszerű orgonajátékához, mellyel az emberi szenvedélyek és szenvedések viharait szólaltatja meg, minden eszközzel, mely az igazi művésznek föld felett és víz alatt, tűzben és levegőben csak rendelkezésére áll. Ebből Milotay semmit sem lát, nyilván nem is akart látni, mert ha az igazságot többre tartaná Platonnál, akkor lehetetlen volna észre nem vennie, hogy az amit ő olyan szíves készséggel olvas rá a zsidó íróra Wagnerből (ha idézetekkel akarnék hadakozni, akkor most azt idézném, hogy Nietzsche mennyire megvetette Wagnert antiszemitizmusáért), meg Zangwillről: a szenvedély hiánya, a tunyaság, a gettóba való bezárkózottság, hogy mindez milyen távol van Szomorytól! Azt talán szemére lehet vetni Szomory Dezsőnek, hogy alakjaival nem mindennap lehet találkozni Kecskemét utcáin, vagy akár a vidéki kúriákon, de hogy ezek az alakok és a szenvedélyek, melyek ezeket az alakokat indítják, a gondolatok, melyeket produkálnak, bármely elkülönítés sárga jegyét viselnék magán, kivéve a genienek életentúli színét, ezt csak az mondhatja, aki egész cikke során csak arra gondol, hogy a végén odavághassa: Weiszhaus vagy te és nem Szomory, mert a zsidóban nincs is Szomory.
Tunyaság, vagy szenvedély hiánya Szomoryban! - holott inkább azt lehetne szemére vetni, hogy szenvedélye fűti fantáziáját s ragadja olyan magasságokba, ahonnan nézve már minden csak játék, a maga távlataitól megszédült, megmámorosodott ember játéka. Ha az irodalmi érdemet egyedül a "magyarosság" szempontjából osztanók, akkor bizonnyal Szomory Dezső nem kapná a legkülönb osztályzatot, de hiszen éppen az a nagyszerű erő röpíti túl ezen a korláton is, mely általában felszabadította minden megkötöttségtől, amit csak a fajiság, a filisztermorál, a tradíció nyűge egy művészre csak jelenthet. "Minden művészet minden új művésszel újra kezdődik és újra születik..." írja Ignotus egy pompás cikkében, melyben Goga Oktáviánnak Milotayéhoz hasonló vádjait zúzza pozdorjává... Szomory Dezső mindenírása ennek a művészeti dogmának bélyegét viseli magán. Bizonyos: szabadabb, függetlenebb író nincs Szomory Dezsőnél.
Hogy az ilyen hangszerelésű írót nem lehet egy speciális témakörre utalni, nem lehet vele fülbe húzatni, ébredő napiparanccsal a Király utcába utasítani, az mindenki előtt nyilvánvaló, aki Szomorynak csak egyetlen sorát is olvasta. Egyébként ha Milotay István olyan kitűnően ismeri a zsidóságot - "a legsötétebb gettótól a mérhetetlen gazdagság hierarhiájáig", - ha olyan éles szemmel tud belelátni és röntgenien bevilágítani a zsidólélekbe, hát miért nem írja meg ő azt a regényt, tárcát, színdarabot, melyben úgy vinné ezt a fajtát és cselekedeteit a magyarság elé, hogy az irodalmi megismerés egyúttal a fenyegető veszélyek felismerését jelentse. Az nem elég, ha egyszerűen exkommunikálja Szomoryt és minden zsidó írót, mégis csak akadnak vezető és ítélkező magyar intellektusok, akik Szomoryról való véleményüket nem Wagnerből, nem is Zangwillből veszik, sőt talán Milotayból sem, hanem Szomory novellás könyveiből, egyik-másik darabjából s úgy ítélik meg a dolgot, hogy egészen különös és kivételes magyar értékkel állunk szemben, mely a magyar életből is tud annyit s olyan beállításban adni, - lásd éppen a Glória című darabját - amennyi az ő művészi céljaival összefér.
Egyébként nem folytatom a vitát, kétségtelen, hogy ebben alul kell maradnom, mert hiszen Milotay egész terjedelmes vezércikke csak azt akarja bizonyítani, hogy Szomory Dezsőt Weisshausnak hívták, amiben Milotaynak igaza lehet.
Kik az antiszemiták? - kérdi Somory egy szeretetreméltó írásában. És felel rá: "Antiszemiták az igazgatók, a bankárok, a katonák, a szobafestők és karmesterek, a jockeyk és a pápák, a bíbornokoktól kezdve az összes kanonokon végig le egészen a sekrestyésig, egyházszolgáig halottkémig és templom egeréig mindcenki, akiben csak egy csöpp jó érzés van. Antiszemita Hódl Józsi, antiszemita vagyok például én mint minden művész, akinek ez nagyon hasznos, mert annál jobban betölti és fölgazdagítja a lélek tartalmát, hogy elfödi az ürességeket. Antiszemita Benvenuto Cellini, Da Vinci, az egész eredeti gótika s az egész reneszánsz. Antiszemita Vercingetorix, Moličre és XIV. Lajos. Antiszemita Hans Memling és Voltaire, Balzac és Wagner Richard. Antiszemita az egész állatvilág, a sertéseket kivéve, amint Voltaire megfigyelte ezt. Ez mind antiszemita. És ez mind rendben van. Ez mind helyes, kedves, ésszerű és nagyszerű."
S ha majd a magyar irodalom-történetíró utánanyomoz annak, hogy mikor kezdte "a zsidó lelkiség és szellemiség a maga arcát magyar nevek alatt belemarni abba a tükörképbe, mely stb. stb...", akkor, ha komoly és felelős tudós ez az irodalom-történetíró, bizonyára a magyar irodalom, tehát a magyarság nagy gyarapodásának fogja értékelni azt, amit Szomory vagy ha úgytetszik Weisshaus vagy ha úgy tetszik Weisshaussok abba a tükörbe belemartak.
[*]