Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám

Kosáryné Réz Lola: A Fekete ember

- Én bizony sajnálom a fekete embert, - szólt az asszony és megtörülve a gyermek száját, elvette tőle az edényt, amiből inni akart neki adni. - Sajnálom őt és nincs szívem hozzá, hogy hasznot vegyek a halálából. Igaztalan dolog történt vele. Nem csodálnám, ha a lelke visszajönne egyszer éjjel és tenne valami rettenetes dolgot.

- Pedig sokan vettek a halálából hasznot, - mondta a gombkötő, aki bekönyökölt a földszinti ablakon és úgy beszélgetett. - A piacon csak úgy tolongtak a sánták és nyavalyatörősök, edénnyel a kezükben, hogy a vérét felfogják és meggyógyuljanak tőle. Még a vérpad lépcsőjét is letörülgette a kötényével egy asszony és vitte haza nagy vigyázattal. De nem volt szerencséje, észrevették, kitépték a kötényt a kezéből és darabokra tépve szétvitték úgy, hogy neki csak a zsinórja maradt. Az én inasom is hozott vagy egy tenyérnyi rongyocskát. Vékony szíjra kötötte és a derekára fűzte. Azt mondja erősít. Na, majd meglátom, ha legközelebb eldöngetem.

- Lehet, mondta az asszony, lehet, hogy erősít, de mégis jobb, ha vigyáz az ember. Lám, én becsületes úton jutottam hozzá, egy törvényszolgától vettem drága pénzen ennek a gyönge gyermeknek, és most mégsem merem megitatni vele, mert, mondom, igaztalanság történt a fekete emberrel és nem tudom, nem tett-e utoljára még valami gonosz varázslatot.

- Igaza van, - mondta a gombkötő és miután hátrafordult s megnézte nem jár-e valaki a műhelyajtó körül, még jobban az ablakba könyökölt. Nem kellett tolvajtól félnie. Az utca csöndes volt és elhagyott, a házak magas, ferde teteje mögül finom fátyol módjára ereszkedett lefelé a homály.

- Igaza van, bizony, - kezdte újra a gombkötő. - Én is jól ismertem a fekete embert. Egyszer a fogfájásomat gyógyította meg, egyszer pedig figyelmeztetett, hogy veszedelem fog érni. Irigykedtek reá, ez az egész.

- Ki irigykedett?

A gombkötő most már egészen behajolt az alacsony ablakon, újra körülpillantott, nem jön-e valaki, aztán odaintette az asszonyt és a fülébe súgta:

- Az urak irigykedtek. És féltek tőle. Irigyelték, mert a nép hallgatott reá és féltek, hogy elárulja minden gonoszságukat. Mert ő megtehette volna. Volt egy tükre, amibe ha belenézett, minden hazug embert meglátott a városban, amellett pedig nem volt szüksége az urak pénzére, hogy hallgasson vagy hízelkedjék. Főzött magának aranyat, amennyit akart, ha éppen kedve volt reá.

- Ne mondja, szomszéd uram! - csodálkozott az asszony. - Akkor hát varázsló volt, igazán. Hol hallotta ezeket vajon?

A gombkötő csak a vállait vonogatta fontoskodón.

- Hallottam ezt is, mást is.

- Na.

- Nemcsak varázsló volt a fekete ember, a gonosznak a cimborája is volt.

Az asszony magához kapta a gyermekét, rémülten megtörülte újra a száját, mert a véres bögrét mégis hozzáértette már és csak nézett fel a gombkötő nagybajuszos arcára az ijedt kerek szemeivel.

- Jaj, Istenem?

- Bizonyosan tudom, - beszélt a gombkötő, - hogy éjjelenként kijárt a temetőbe és kiásta a holtakat, de nem hogy a ruhát, aranyat, miegymást leszedje róluk. Azt odaadta azoknak az embereknek, akik segítettek neki. Hanem a holtak testét a házába vitette és ott nagy éles késsel felvagdosta őket. A bőrüket lenyúzta, a karukat felmetszette...

A gyermek az anyjához bújt és sírni kezdett, hogy ilyen rettenetes dolgokat hallott. De sírni kezdett majdnem az asszony is. Elszorult szívvel, elfojtott lélegzettel ült az ablaknál. A gombkötő ott könyökölt előtte s titkon mosolyogva nézte a lágy karját, ívelő nyakát s a haját, ami az arcához simult a főkötő alatt.

Most egyszerre felegyenesedett a gombkötő, neszt hallott a háta mögött.

Kis, töpörödött öreg ember csoszogott ott idomtalan sarúival. Messze útról jöhetett, a ruhája, a lába, a földetlen feje csupa szürke por. Olyan volt, mintha árnyékból vagy pókhálóból szőtték volna. Csak a csoszogása mutatta, hogy földi ember.

- Hej, idegen! - kiáltotta a gombkötő, mert az öreg éppen az ő kapuja elé ért s úgy tűnt fel neki, mintha meg akarna állni. - Hej idegen, itt a gazda!

Az öreg ember odafordult, aztán lassan egyre közelebb jött. Csupa szürke por volt az arca is, a szeme fáradt volt és kimeredt a fáradtságtól s mint a szárazra vetett hal, úgy tátogott lélegzés közben a rút nagy fogatlan szájával.

Az asszony visszakapta a fejét és ijedten nézett rá.

De a gombkötő kemény hangon szólt:

- Mit keresel erre, te öreg ember?

- Semmit, - mondta nyikorgó hangon az öreg ember. - Semmit, csak az embereket hallgatom, hogy mit beszélgetnek. Hogy mik történnek itt-ott a városban.

S azzal odaállt ő is a gombkötő mellé s az ablakra könyökölt a szürke rongyaival.

- Nem tisztességes emberhez való, - mondta a gombkötő, - hogy leselkedjék vagy tolakodjék. Amit mondok, az asszonyságnak mondom és senki másnak.

Nagyon szigorúan mondta s az öreg ember lehorgasztotta a fejét. Alázatosan szólt:

- Hiszen én nem leselkedek. Nem is tolakszom. Azt nem akarom, hogy valami titkot halljak, ami nem idegen ember fülének való. Dehogy akarok én ilyet.

A gombakötőnek, amint nézte, gyanúja támadt. Talán bizony valami kénne az uraknak ez az ember s azért jár ide-oda az utcán, hogy meghallgassa, mit mondanak a népek?

- Nem beszéltem én semmi titkot az asszonyságnak, - fordított hát a hangján. - Igaz, a fekete emberről beszéltem. De csak annyit mondtam, hogy ideje volt már, hogy végezzenek vele. Mert varázsló volt. Magam is hallottam, hogy egy törvényszolgának, aki a börtönbe akarta vinni, azt mondta: te most kutya leszel. S a törvényszolga azonnal eleresztette, négy lábra állt és ugatni kezdett.

- Ezt tudta tenni, - motyogta az öreg ember és lehajtotta a fejét. Nagy, fogatlan szája oldalt furcsán legörbült. - Azután miket tudsz még róla? Idegen vagyok, látod és kíváncsian hallgatom az ilyen dolgot. Miket tett még?

- Esőt parancsolt a felhőkből, - fordult hozzá az asszony, aki kezdett megnyugodni. - Mindenféle varázsitalokat főzött és a házában, a város végén, azt mondják, valami varázslatos szoba volt, aminek ha a kerek ablakát kinyitotta, minden este azt az asszonyt vagy leányt kényszeríttette magához, akit csak akart. Azt mondják, hogy egyszer a...

De itt hirtelen elhallgatott, mert a gombkötő meglökte a karját és összehúzott szemmel nézett reá. Ám az öreg ember még mindig lehajtott fejjel állt ott és motyogta:

- Ezt is tudta tenni... Ezt is tudta tenni...

- Istentelen gonosz ember volt, az ördög szolgája,- folytatta a gombkötő, hogy jóvátegye az asszony ügyetlenségét. Jaj lenne, ha az urak megtudnák, hogy a nép mit beszél a hercegasszonyról. - Istentelen gonosz ember volt, a holtakat kiásta a temetőben. Megérdemelte, hogy leüssék a fejét.

Az öreg ember ráncos, reszkető kezét a szeméhez emelte.

- A fejét, - nyikorogta. - A fejét.

Kis csönd lett. Az asszony már megértette, hogy ügyetlen volt az előbb. A gombkötő a nagyujjával titkon előbb az öregre mutatott, aztán felfelé. Ez elég volt hozzá, hogy az asszony tudja, mit gondol.

- A vérét, - mondta most az asszony, - a vérét edényekbe felfogták az emberek orvosságul. Igaz, hogy én is vettem egy kis bögrével, hiszen úgyis tudod te öreg ember, ha azért küldtek, hogy... (a gombkötő újra meglökte a karját, az asszony nyelt egyet, megrázta a fejkötőjét, aztán így folytatta): - de én nem adtam belőle a gyermekemnek, mert ilyen istentelen, gonosz varázsló vére volt. Íme ki is öntöm.

Fogta a kis bögrét és kiloccsantotta az ablak alá, a földre, meggondolatlanul.

- Mit csinál? - kapta el a kezét a gombkötő. De már későn. - Mit csinál asszonyság? Itt az ablak előtt? Ásassa most fel rögtön a földet és vitesse el! Vitesse el innen! Azt akarja, hogy a fekete ember lelke minden éjszaka idejöjjön?

- Én elviszem! Én elviszem, - mondta most az öreg ember. - Nem fog idejönni. Ne féljen.

Letérdelt és sietve kaparta össze a véres földet a körmeivel. A rémült asszony meg a gombkötő nézték s egyszerre látták, hogy az öreg szeméből egy könny hull a véres homok közé. Összesöpörte a tenyerével, amit összekapart, rongyos ingébe tette és fel akart állni. De mintha egyszerre elhagyta volna minden erő, visszahanyatlott és zokogni kezdett.

- Vigye azt a földet már, vigye, - mondta az asszony és egy pénzdarabot hullajtott ki az ablakon eléje a földre. - Vigye. A fekete ember gonosz varázsló és ördög szolgája volt, nem akarom, hogy a véréből csak egy csöpp is itt legyen.

- Kis szőke szelíd fiúcska volt, - zokogott az öreg ember. - Olyan kis sápadt szőke fiúcska. És ő lett a fekete ember.

Fuldokolt a sírástól és rút, fogatlan nagy szája vonaglott és ide-oda görbült.

- Szépen tudott énekelni és mikor beteg volt, akkor az arcomat simogatta, amint mellette ültem. Elment messzire és sok embert meggyógyított, de mind elfeledték. Egy se beszélt arról.

Gyűlölettel tekintett fel rájuk.

- Milyen jó fiú volt! A keresete felét mindig elküldte nekem a vásárosokkal. Ti pedig megöltétek a fiacskámat.

Felállt nehezen és még mindig sírva, a véres földet összefogott ingében szorongatva csoszogott tovább az egyre sötétebbé vált utcán.

Csönd lett. Az asszony szorosabban ölelte magához a gyermekét, ránézett a sápadt arcocskájára és aggodalmasan sírni kezdett.