Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám · / ·
Berlin, június. 2. 856.
Méltóságos grófné!
Excellenciás asszonyom!
Legközelebbi levelemben irodalmi balhelyzetemről ígértem Excellenciádnak felvilágosítást. Íme itt következik. Bocsásson meg, hogy fárasztani merészelem, de miután szerencsém van Excellenciátokkal némi közel viszonyban állani, lehetetlen hallgatással mellőznöm olyan dolgot, mely félreértésre adhat alkalmat.
Ezelőtt mintegy három évvel elhatároztam állandóul Pesten lakni két barátom felhívására, kiknek egyike lapjában szerkesztőtársnak hívott meg, másika pedig Szőnyi nevelőintézetébe számomra egy pár órát szerzett. Lapot szerkesztve és órát adva éltem egy félévig. Szerkesztőtársam folytonosan beteg lévén, a lap szerkesztésének gondjai csaknem egyedül reám nehezült. Nem tudván megszokni a sebes, kiszabott idő szerinti és sokféle dolgozást, egészen elkedvetlenedtem. Azonban megfelelni akarván kötelességemnek erőltettem magam, mi rongálni kezdé egészségemet. Más felől kiadónk kötlevél szerinti kötelességét annyira nem teljesíteté pontosan, hogy dolgozótársainkat nem fizethetve, örökös zavarban voltam. Így élnem tovább lehetetlen lévén, visszavonultam a laptól, hasonlót tett beteg barátom is, ki fürdőre utazott, mi aztán a lap teljes megszűnését vonta maga után. Ekkor pár hónapra - minthogy a nevelőintézetben éppen szünidő volt - az új magyar enciklopédiai füzetek szerkesztését vettem át, nem mintha kedvem lett volna, hanem mert tiszteletdíjából fedeznem lehetett legszükségesebb kiadásaimat, mert reméltem, hogy mellette valami olyat is írhatok, mihez kedvem van. Írtam is egy kis egy kötetes regénykét, melyet a "Pesti Napló" akkori főszerkesztője Török János vett meg lapja számára. Két hónap múlva fölhagytam az enciklopédiai füzetek szerkesztésével, részint a nevelőintézet miatt, hol újra megkezdték a tanítást, részint, hogy befejezhessem regényemet, melynek tiszteledíjából már némi előlegezést vettem föl. Hiába dolgoztam regényem megjelenése lehetetlen lőn. Török, a szerkesztő, politikai és nem politikai okokból olyan változtatásokat kívánt tőlem, melyeket nem teljesíthettem. Visszavettem hát regényemet s egyéb dolgozattal ígértem leróni tartozásomat. Bírálatokat írtam. Itt is sok összeütközésem volt vele. Dolgozataimat vagy csonkán, vagy megtoldva adta ki, mi ellen kénytelen voltam nyilvánosan is tiltakozni. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle, mi tartozásom ledolgozásával nem sokára be is következett. Ekkor a journalisztikától egész visszavonulni szándékoztam s ezért a nevelőintézetben több órát vállaltam. Azonban szándékom meghiúsult, a körülmények ismét oda sodortak, honnan menekülni akartam.
Egy nap egy quasi írói estély alkalmával többen voltunk együtt, kiket a rokonszenv már több ideje összecsatolt. Szóba jöttek irodalmi ügyeink. Mindenki elmondta panaszát a közönség, szerkesztők s különösen a journalistika ellen, mely mindinkább aljasodik, a kritika ellen, mely csaknem elrontotta a nagy közönség ízlését. Egyik közülünk indítványozta, hogy alapítsunk egy irodalmi lapot kritikai iránnyal. Az indítvány elfogadtatott s mintegy tízen szerződtünk, hogy e lapot tehetségünk szerint, ki pénzzel, ki dolgozattal, támogatni fogjuk s a veszteség esetére is kitartjuk egy évig. Egyet megbíztunk magunk közül, hogy folyamodjék engedélyért, ki folyamodott, azonban hosszas húzás-halasztás után visszautasították, noha nem politikai lapra minden nehézség nélkül szoktak adni engedélyt. Később megtudtuk, hogy Török a "Pesti Napló" szerkesztője Budán a helytartótanácsnál feladást tett ellenünk, leendő lapunkat is konzervatív, régi ellenzéki, forradalmi s tudja isten minő iránnyal gyanúsítva, mi aztán az engedély megtagadását vonta maga után. Török saját érdekéből igyekezett elnyomni lapunkat. Tudta, hogy megfogjuk támadni lapját s lehetetlenné tesszük, hogy tovább is bitorolja ama tekintélyt, mihez irodalmi viszonyaink nyomorúsága juttatta. Kikerülni igyekezett a csapást s egyszersmind kényszeríteni akart bennünket, hogy ezután is lapjába dolgozzunk, minthogy az övén kívül más nagy közönségű lap nem volt, csak a "Budapesti Hírlap", hova, mint kormánylapba, teljességgel nem írhattunk. Török csak félig érte el célját, mert lapot ugyan nem nyerhettünk, de az ő lapjától, most már csak azért is, visszavonultunk. E dolog engem igen felingerelt s elhatároztam magamban, hogy mindent, mit leendő lapunkban el akartunk mondani, azt egyedül fogom elmondani, bármibe kerüljön is. Elmentem a "Budapesti Hírlap" szerkesztőjéhez, Szilágyihoz s kértem, hogy engedje át nekem tárcáját egy évig, kritikai cikkeket akarok írni, melyekben megtámadom a Pesti Naplót s az újabb szépirodalom felett szigorú szemlét tartok. Ő örömmel fogadta ajánlatomat s szerződött velem egy évre, megígérvén, hogy semmiben sem korlátoz, csak politikába ne elegyedjem. Szerződésünk után nem soká megkezdtem cikkeimet, a múlt évnek éppen január havában s folytattam egész júniusig. Cikkeim nagy zajt ütöttek. A sértett hiúság egész tábora kelt fel ellenem. Komoly vitába nem ereszkedett ugyan velem senki, de annál több élcet, gúnyverset szórtak ellenem innen is, onnan is. Nem hiányzott a brutális inzultáció is, holmi levelek alakjában. Szóval, meglehetősen kellemetlen helyzetbe jutottam, de amit nyugodtan tűrtem, mint természetest és olyant, melyet magam idéztem elő. Azonban egy dolog, bizonyos rágalom még is nagyon fájt nekem és elcsüggesztett. Azt kezdték beszélni rólam, hogy a kormány béreltje vagyok, ki velem a magyar irodalmat gyaláztatja. E rágalmat igazolni látszottak a körülmények, mert a kormány lapjába írtam, hova valamire való író nem szokott írni, mert egész szenvedéllyel támadtam meg az uralkodó kritikai irányt és szigorúan ítéltem némely bálványozott munkáról. Mindinkább elkedvetlenedtem. Láttam, hogy munkásságom lassan-lassan egészen hitelvesztett és hatásnélküli lesz. Barátaim, különösen Kemény és Csengery bíztattak s hogy lelket öntsenek belém maguk is adtak pár cikket a "Budapesti Hírlap"-ba. Azonban engem e rágalom megbénított s csak nagy bajjal bírtam cikkeim folytatásába fogni.
Ezalatt a "Pesti Napló" szerkesztőt váltott. Török a régi szerkesztő Bécsben alapított egy új "Magyar Sajtó" című lapot s Emich kiadó tulajdonos Keményt szólította föl a Pesti Napló átvételére, ki azt át is vette. Most már volt lap, hol egész szabadsággal folytathattam volna kritikai munkásságomat, de adott szavam a "Budapesti Hírlap"-hoz kötött s a Pesti Naplóba csak a Szilágyi engedelmével lehetett volna dolgoznom. Ez időben méltóztattak Excellenciátok felszólítani, hogy Tamás grófot Berlinbe kísérjem. Elutazásom sem tette lehetővé, hogy kötelességemtől meneküljek. Szilágyi adott szavamra hivatkozott, meg kellet ígérnem, hogy Berlinből dec. hónap végéig megküldöm neki még hátralévő cikkeimet. Azonban, miután Ristori-cikkem miatt olyan nagy lárma támadt s hazafiatlansággal, külföldieskedéssel s tudja isten még mivel nem vádoltak, beláttam, hogy kritikai pályámon nincs áldás s a viszonyok kényszerűsége miatt egyik balhelyzetből a másikba esem s Excellenciátoknak is némi kellemetlenséget okozok és elhatároztam fölhagyni minden kritikával. Írtam Szilágyinak s kifejezvén okaimat, kértem mentsen föl kötelezettségem alól. Megtagadta. Mit volt tennem? Tudtára adtam, hogy kénytelen vagyok megszegni szavamat, csináljon velem amit tetszik, de én egy betűt sem írok. Ő folytonosan adott szavamra hivatkozik, én folytonosan méltánylást érdemlő okaimmal állok elő. Íme helyzetem nyomorúsága. Szilágyinak nem lehet írnom, ha pedig más lapjába írok, Szilágyi tüstént előáll és lapjában nyilvánosan szószegőnek nevez, mitől még eddig megkímélt és ha sehova sem írok, talán ezután is meg fog kímélni.
Helyes volt-e Szilágyival szerződnöm? Megillet-e engem a kritikai szerep? Nem kellett volna-e jobban fékeznem gúnyos szenvedélyességemet? - ezek oly kérdések és vádak, melyek ellen nem védem magam.
Ich fürchte nicht es auszusprechen,
Und halte selber ein streng Gericht -
Ich schäme mich ob meiner Schwächen
Und rühme mich des Guten nicht.
De annyi bizonyos, hogy az ellenem szórt rágalmak alap nélküliek, nem voltam a kormány béreltje. A Budapesti Hírlapba azért írtam, mert csak ez egyetlen lapba lehetett írnom. Szilágyi nem honorálta jobban cikkeimet, mint más szerkesztő s éppen nem anyagi haszon miatt szerződtem vele. Amit írtam teljes meggyőződésem volt, ha nem is széles, mély, de lelkiismeretes tanulmányok következménye. Nem irigyeltem senki dicsőségét, de fölingerelt a bálványimádás s mert szerettem a magyar irodalmat, gyűlölnöm kellett azokat, akik meggyalázták. Meglehet, hogy talán keserűbb és gúnyosabb voltam, mint ahogy kellett volna, de keserűvé a helyzetem nyomorúsága tett, a gúnyt pedig sohasem a személy, hanem a munka ellen használtam, míg mások örökösen személyemmel bajlódtak. Újabban is három hónap óta polemizál ellenem a "Magyar Sajtó" az elferdítés, gőg és személyeskedés minden fegyverével. Miért? Mert azt mertem mondani, hogy tragédia íróink nem értik a tragikumot és színészeink még a jelesek is, mellőzik a valóban drámai szavalást és tragikai stílt. Úgy mutat be a lap, mint éretlen gyerkőcöt, mint külföldieskedő nyomorultat, ki külföldön nemzetét megutálni tanulja. S vajon ki e lap szerkesztője? Olyan ember, ki háromszor változtatott vallást, ki hűségesen kiszolgált három politikai pártot, most a negyediket szolgálja, leghangosabban kiabálva ama hazafias frázisokat, melyek nálunk még mindig visszhangra találnak annál inkább, minél üresebbek.
De nem fárasztom tovább Excellenciádat. Levelem különben is hosszúra nyúlt. Szabadjon holnap Tamás gróf dolgairól tennem tudósítást, ki a legjobb egészségnek örvend.
Csókolva Excellenciád kezeit, maradtam mély tisztelettel
alázatos szolgája
Gyulai Pál