Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 1. szám
Ha a XVI. századi elbeszélő költészetünknek, főként a szép históriáknak a népköltészettel való összefüggését, valamint mai népballadáink származásának és korának kérdését vizsgáljuk, egyike a legérdekesebb kínálkozó dokumentumoknak a Telamon királyról szóló széphistória. Ez tudvalevően két változatban maradt ránk: egyik a British Museumban unicumként őrzött nyomtatvány, mely 1578-ban jelent meg Kolozsvárt, a Heltai Nyomda kiadásában, (betűhíven közölte beható tanulmány kíséretében Reichard Piroska az Egyetemes Philológiai Közlönyben, 1910. évf. 30. l.), a másik változatot Széll Farkas ismertette a tőle fölfedezett kéziratos gyűjteményből, (Egy XVI. századi kódex históriás énekei, Budapest, 1884., 32. l.)
Ugyancsak Széll Farkas volt az, aki elsőnek kockáztatott véleményt a széphistóriája forrásáról és szerzőjéről. Szerinte a történet Boccacció hatása alatt keletkezett s a Grizeldisz-novella "ellendarabjául" tekintendő (amaz a női, ez a férfi-hűség dicsőítése), szerzője pedig ugyanaz az Istvánfi Pál, aki a Grizeldisz-novellát is átültette irodalmunkba. Ezt a föltevést, mely pusztán az alapgondolat rokonságára és néhány verssor vagy inkább rím hasonlatosságára támaszkodott, megdöntötte idézett értekezésében Reichard Piroska, aki egyszersmind részletesen kifejtette, amire már Bodnár Zsigmond és Riedl Frigyes célzott, hogy t. i. a XVI. századi széphistória szoros összefüggésben van a Kádár Kata c. székely népballadával. E ballada magyar és külföldi rokonaival is többen foglalkoztak. Így Abafi Lajos (Figyelő, I. évf. 29. l.) egy csomó rokontárgyú költeményt sorolt föl, azonban csupán egy motívum (a halálukban egyesülő szeretők) szempontjából, ez azonban, valamint a vele kapcsolatos másik motívum (a szeretők sírjából fakadó és összeölelkező virágok) olyan népköltészet közhely, hogy e tekintetben a végletekig lehetne folytatni a hasonlítást.
Ez utóbbi fejtegetések azonban nem sokkal vitték előbbre a ballada forrásának kérdését, aminthogy egyáltalában az összehasonlító népköltészeti vizsgálatoknál egyetlen motívum rokonságának kutatása semmit sem jelent. Amint azt a legkiválóbb folkloristák számtalanszor hangsúlyozták, egy-egy motívum a legkülönbözőbb népek gondolkodásában, a legkülönbözőbb műfajokban egymástól teljesen függetlenül is megfoganhat. Az összehasonlítás és rokonítás alapjául csupán egy egész motívum-sorozat, egy kerek elbeszéléstípus szolgálhat, itt is azonban közrejátszhat a véletlen megegyezés olyan egyszerűbb történeteknél, ahol egy-egy fejlődésképes vagy tevékeny motívum teljesen hasonló vagy egy irányban haladó szerkezeteket képes magából fejleszteni. Ilyen pedig éppen a mi tárgyunkban a szeretők között fönnálló osztály- vagy vagyonkülönbség, s a vele kapcsolatos szülői tilalom, mely a szeretőket egymástól el akarja választani, ezzel pusztulásukat okozza, míg a népköltészetben éber költői igazságszolgáltatás azt követeli, hogy akiket a sors vagy az emberi önkény egymástól elválasztott, azok legalább a halálban egyesülhessenek. Íme tehát egy rövid motívum-sorozat, mely különböző helyeken egymástól függetlenül létrejöhetett s éppen azért további vizsgálódásainkban a legnagyobb óvatosságra int. Ilyen fejlődésképes alapmotívumnak lehetne tekinteni az egymást átölelő sírvirágokat is ha föltesszük, hogy a megelőző elbeszélés esetleg aetiológiai eredetű lehetett, vagyis annak a természeti jelenségnek a népies magyarázatára szolgált, hogy miért fonódnak bizonyos növények, mint a repkény vagy vadszőlő indáikkal más növények köré. Valóban ismeretes egy bolgár elbeszélés: A rózsatő és a vadszőlő
Nem elég tehát csupán az elbeszéléstípusra tekintettel lennünk, hanem segítségül kell hívnunk egy másik módszert is, amelyet az utóbbi években kivált a finn és dán folkloristák alkalmaztak nagy sikerrel s ez a földrajzi módszer [*] : arra is tekintettel kell lennünk, hogy a motívumaik sorozatában megegyező elbeszélések (mesék vagy balladák) milyen területen, milyen népek között, milyen időben terjedtek el, lehet-e ez elterjedést egy szorosabb területhez kötni, megvannak-e az átmeneti formák és összekapcsoló változatok, melyek igazolhatják a szorosabb összefüggést, esetleg a tárgy vándorútját és ezzel származásának kérdését is.
Az eddigi vizsgálatok közül e szempontokból egyedül Reichard Piroska értekezése állja ki a kritikát s így az ő eredményeit minden irányban elfogadhatjuk. Szerinte a széphistória szerzője valószínűleg egy erdélyi protestáns pap, a népköltészetből merített, de tárgyát antik nevekkel igyekezett irodalmi színvonalra emelni, azonfelül átszőtte munkáját erkölcsi elmélkedésekkel és korszerű demokrata tendenciával. A széphistória, továbbá a székely balladák rekonstruálható eredeti típusa, valamint két oláh népballada [*] , egy közös forrásra mennek vissza, mely már a XVI. század közepe táján ismeretes volt Erdélyben a székely és oláhok között.
Ezek alapján e költemények XVI. századi prototípusa a következő motívumokból lehetett összeszerkesztve:
1. Egy királyfi (a széphistóriában és az oláh balladában), egy nemes úrfi (a székely balladában) szerelmes egy szegény jobbágylányba (a széphistóriában Katarista egy varga, a másik változat szerint egy fürdős leánya, a székely balladában Kádár Kata, az egyik oláh balladában Katalina, akinek fürdőt kell készíteni Zsigmond király számára).
2. Az apa (a széphistóriában és a Gyűrű és kendő c. oláh balladában), vagy az anya (Kádár Kata, Zsigmond király) ellenzi a házasságot.
3. Hogy a fiút elszakítsák a leánytól, hadba küldik (Telamon király, A gyűrű és kendő) vagy kitagadják (Kádár Kata).
4. Búcsúzáskor a fiú gyűrűt ad a leánynak (Telamon) vagy kendőt kap tőle (Kádár Kata, a Gyűrű és kendő-ben mindkét motívum megvan).
5. A leányt azalatt vízbe fojtják.
6. A fiú álmában (Telamon király) vagy a kendő által (Kádár Kata, A gyűrű és kendő) megtudja szeretője halálát, visszatér és a leány után a vízbe ugrik. (A Zsigmond király-ban a fiú halászokkal kifogatja a leányt s aztán melléje borulva öngyilkos lesz.)
7. A szeretőket összeölelkezve találják meg a vízben és egy sírba temetik. A balladákban a sírból kinövő és összeölelkező virágok motívuma zárja be az elbeszélést.
Ha az így minden lényegtelen vonástól megtisztított és pusztán a jelentős motívumokra redukált, legteljesebb alaptípus további rokonságát keressük, legelőször egy Boccacció-novella tűnik szemünkbe, a Decamerone IV. napjának nyolcadik elbeszélése, melyet hősnője után Salvestra történetének szokás nevezni. Íme a főbb motívumai:
Egy gazdag kereskedő árvája, Girolamo, beleszeret egy szegény szabómester leányába, Salvestrába. (1.) A fiú anyja ellenzi a házasságot (2.) és hogy fiát elszakítsa a leánytól, üzleti ügyekben Párizsba küldi. (3.) A búcsúzás és az ajándéktárgy motívuma (4.) hiányzik. A leányt azalatt máshoz adják feleségül. (5.) A fiú visszatérve belopódzik az asszony hálószobájába, melléje fekszik és bánatában, lélegzetét visszafojtva, meghal. Az asszony sem bírja túlélni, hanem a templomban a kiterített holttestre borulva követi a halálba. (6.) Egy sírba temetik őket. (7.)
Látjuk, az 5. és 6. motívumban lényeges különbség mutatkozik, ez eltérések azonban csupán változatoknak tekinthetők, mert ugyanabban az irányban okolják meg ugyanazt a végső fejleményt: a két szerető nem egyesülhet egymással az életben, a magyar változatokban azért, mert a leányt megölik, az olasz novellában a motiválás enyhébb, mert a leányt máshoz adják. Ezzel együtt jár az a változás, hogy amott a fiú követi a leányt a halálba, míg az olaszban a leány a fiút. A fiú öngyilkosságának motívuma azonban közös valamennyiben, éppúgy mint a halálban való egyesülés és a közös sírba való temetés.
Hogy első pillanatra nem tűnik föl ez az egyezés (amint hogy eddig nem is vették észre), annak oka abban rejlik, hogy mindegyik elbeszélésben a nemzet, a kor, az elbeszélő társadalmi állása, szóval a milieu különbsége miatt más-más motívumra esik a hangsúly, mindegyikben más-más tendencia és más stílbeli hagyomány érvényesül s így a mellékes és lényegtelen vonások hellyel-közzel háttérbe szorítják az elbeszélés lényeges motívumait. A nagy olasz elbeszélő drámai fölépítésre veti a súlyt, a különös, bonyolult és eredeti helyzeteket keresi, amelyekben leghatásosabban jut kifejezésre a csattanó. Ennélfogva azt a jelenetet színezi ki, kellő szentimentalizmussal, de némi erotikával is, mikor a fiú az asszony ágyába lopózik és bánatában visszafojtva lélegzetét, szó nélkül, összeszorított ököllel meghal, a helyzet rendkívül erőltetett, de azért lélektani szempontból megokolható, az izgalom és főként a vakmerőség után érzett félelem, ez a kettős felindulás valóban végzetes következménnyel járhat. Boccacció-nál azonban a jelenet érdekfeszítő, színpadi beállítása a fontos: képzeljük el az asszony kétségbeesését a holttest láttára, nem kevésbé a fölébresztett férj kínos helyzetét, kinek magára kell vállalnia a tetem titokban való elszállítását, de Boccacció még ezzel sem elégszik meg, hanem kimeríthetetlen fantáziájával még egy ilyen jelenetet teremt, mikor az asszony a templomban kiterített szeretője láttára elveszti önuralmát, ráborul a ravatalra, honnan élve nem kelt föl többé. Az egyszerű motiválással, mely a magyar elbeszélésben található, Boccacció aligha érte volna be. Viszont a XVI. századbeli magyar elbeszélőnél a kor tendenciája a fontos, az osztálykülönbség igazságtalanságán háborodik föl egész erkölcsi erejével. Ennek a vészes következményeiben az isten büntetését látja, aki nem ismer különbséget ember és ember között. A király nem hallgat bölcsei tanácsára, nem követi az isten parancsát, sőt súlyosan megsérti azzal, hogy a jobbágyleányt elpusztítja s azért lakolnia kell: saját fiát veszti el. Itt tehát nem a stilizálás és a szerkesztés művészete a fontos, sőt az éppen elég primitív, hanem a morális intés és tanulság, a bűn és bűnhődés közvetlen összefüggése. Ismét más körbe vezetnek bennünket a népies balladák, itt is fontos ugyan az osztálykülönbség, de mellette kifejezésre jut egy másik népies vonás, a fiú és szülei, kivált anyja közti ellentét a jövendőbelije megválasztásánál, továbbá egyéb közkeletű motívumok egész sora, mint a búcsúzáskor adott tárgy, a gyűrű vagy a színét változtató kendő, továbbá a sírvirág stb.
Ezek után korántsem akarok arra a következtetésre jutni, mintha a magyar elbeszéléstípus valamiképpen Boccacció hatására volna visszavezethető. Láttuk, hogy mindkettőben megvan az az alapvető motívum, az a fejlődésképes csíra, melyből egymástól függetlenül is kifejlődhetett a két elbeszélés, amit a köztük levő eltérő motívum-alakulás is eléggé megokol. Mindamellett a kettőnek a hasonlósága és motívum-sorainak párhuzamos megegyezése arra késztet, hogy szorosabb vizsgálat alá vegyük az összefüggés lehetőségét, főként a történeti és földrajzi mozzanatok figyelembe vételével.
S itt két körülményre kell elsősorban figyelemmel lennünk. Az első Boccacció hatásának nagyobbmérvű jelentkezése XVI. századi elbeszélő irodalmunkban. E tekintetben két csoportot különböztethetünk meg, az egyikbe az a négy széphistória tartozik, mely főként Bervaldus Fülöp latin közvetítésének köszönhető. A másik ránk nézve fontosabb csoport, tisztára népies úton került át hozzánk. Nem is beszélhetünk itt határozottan Boccacció hatásáról, csak azt állapíthatjuk meg, hogy az a szájhagyományban élő elbeszélés vagy motívum, melyből Boccacció is merített, [*] valami úton hozzánk is eljutott. Ide tartozik elsősorban a Vitéz Franciskó-ról szóló széphistóriánk, továbbá az Ilosvai Toldi-jába szőtt kaland (a hamis özvegy és a sírrablás), végül a Trágár Balázs-ról szóló elveszített népkönyvünk egyik-másik epizódja. Ide vehetnék a Telamon királyt is egyelőre csak azzal a föltétellel, hogy ugyanaz a népies elbeszélés, melyet már a XIV. században Boccacció bevezetett az olasz irodalomba, a XVI. században nálunk is el volt terjedve és fölszínre került az említett széphistóriában.
A másik körülmény, melyet tekintetbe kell vennünk, az a sajátos tárgyi kicserélődés a népies irodalomban, mely e század óta és bizonyára előbb is, észrevehető az olasz és magyar szájhagyomány között, mégpedig délszláv (horvát és dalmát) közvetítéssel. A délszlávok sűrű érintkezése az olaszsággal számos irodalmi emlékben hagyta nyomát, amit nem kell közelebbről bizonyítani, viszont a délszláv és magyar érintkezés a XV-XVII. században, mikor a török elleni harcok még szoros fegyverbarátságban egyesítette a két népfajt, szintén egy csomó irodalmi munkában észlelhető. Így a Vitéz Franciskó kétségtelenül ennek az érintkezésnek eredménye, van egy vélemény, mely a Toldi-monda román elemeit is szláv közvetítéssel juttatja el hozzánk, [*] újabban pedig kimutatták a Béla királyról és a Bankó leányáról [*] szóló széphistória, valamint a Szilágyi és Hajmási [*] délszláv rokonait. Sajnos szlavistáink nem keresték a további összefüggést az olasz költészetben, holott az utóbbi kettő ott is tovább követhető, amint viszont romanistáink nem voltak tekintettel a délszláv népköltészetre összehasonlító tanulmányaikban, holott valószínűnek tartom a közvetítést az Árgírus-királyfi történetében s lehet, hogy egyebekben is (így az említett népies Boccacció-tárgyak mellett Fehér László balladájában.) [*]
Éppen itt mutatkozik tehát az említett földrajzi-módszer fontossága, mert azt hiszem egyedül vele tisztázható népies és XVI. századi költészetünknek nem egy kérdése, megállapíthatók talán közelebbről ennek a magyar-szláv-olasz érintkezésnek a főbb útjai, valamint az a terület is, melyen ez a népköltészeti kicserélődés végbement. Az újabb folkloristák kutatása úgyis kétségtelenné tették, hogy egy-egy elbeszéléstípus elterjedése nem olyan óriási és bizonytalan mint eddig hittük, hanem ellenkezőleg eléggé körülhatárolható, sőt bizonyos "tematikus-területek" is megállapíthatók, melyeken belül bizonyos tárgyi csoportok észlelhetők. E tekintetben teljesen más viszony áll fönn az egyes motívum és az egész elbeszéléstípus között, nemcsak elterjedés, hanem kor tekintetében is, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert legtöbb félreértés és zavar a folklortikus kutatások terén abból származott, hogy a kettőt összezavarták. [*] Míg a motívum maga őseredetű, az emberiség primitív gondolkozására vezethető vissza (a Bastian-féle Völkergedanke) s ennélfogva elterjedtségében sem látunk korlátokat, mindenütt, ahol emberek laknak és mesélnek, előfordulhat és elő is fordul, addig maga a kialakult elbeszéléstípus, meséknél és balladáknál egyaránt, sokkal újabb keletű, történeti időkbe rögzíthető s ennélfogva földrajzi és etnológiai szempontból is szűkebb körbe szorítható. [*] Míg azonban eddig csak a legnagyobb általánosságban beszélhettek még pl. földközi tengeri vagy középeurópai vagy északkelet európai "tematikus provinciákról," addig a földrajzi módszer mind behatóbb alkalmazásával lassanként határozottabb körvonalat öltenek ezek a területek, melyek létrejötte történeti, etnográfiai, művelődési és földrajzi szempontokból meg is magyarázható. Azt hiszem nem esem abba a hibába, hogy túlságosan merész hipotézisbe bocsátkozom, ha megállapítom az eddigi gyér és fölszínes kutatások után is, hogy egy ilyen tárgyi kicserélődési terület az adriai tenger partvidéke a mögöttes területekkel s hogy ezen a területen a legnagyobb súly a délszláv népköltészetre esik, mint közvetítőre és összekötő kapocsra. Szlavistáinkra e tekintetben nagy és gazdagon kiaknázható föladatok várnak, ha azonban eddigi szűk kutatási körükből kilépve az olasz népköltészeti vizsgálatok eredményeit is figyelembe veszik.
De visszatérve tárgyunkra, a kérdés akként alakul tehát előttünk, vajon beilleszthető-e a Kádár Kata magyar próza típusa az imént kijelölt keretekbe s vajon megvan-e a délszláv összekötő kapocs a magyar verses elbeszélés és az olasz novella között?
Lássuk azonban előbb, hogy a gazdag Boccacció-irodalom milyen eredményekre jutott eddig a Salvestra-novella forrásai és rokonai tekintetében. Természetesen nem terjeszkedünk ki azokra a művekre, melyek pusztán Boccacció utánzatainak tekinthetők. [*]
Boccacció közvetlen forrása ismeretlen. Landau egy német minnesangra hivatkozik, mely azonban vele semmi kapcsolatba nem hozható. Különben is csak a záró motívumok egyeznek, ezek pedig a népköltészet legelterjedtebb közhelyei közé tartoznak. Éppen a jellemző kiinduló alapelemek hiányoznak.
A Boccacció utáni irodalomban a XVI. századi Bandello két novellával is tekintetbe jöhet. Az egyikben (I. rész, 20.) egy gazdag kereskedő fia, Galeazzo megszökteti egy velencei kereskedő leányát, Lucreziát, kivel egy ideig boldogan él. (1.) A fiú anyja azonban más leányt akar menyének (2.) s azért Lucreziát egy kolostorba záratja. (5.) A fiú kérésére azonban ismét kihozatja s az bánatában leszúrja a leányt s önmagát. (6.) Hogy egy sírba temetik-e, az nem derül ki határozottan, csak annyit tudunk meg, hogy "az anya fitestvérei titokban eltemettetik a két szerelmest." (7.) Bandello úgy adja elő az elbeszélést, mint való történetet, mely Sforza Lajos uralkodása alatt (a XV. század második felében) esett meg, bár a neveket megváltoztatta. Ez nyilván fikció, annyi azonban kétségtelen, hogy az elbeszélés nem függ közvetlenül Boccacciótól s motívumaiban eléggé egyezik elbeszéléstípusunkkal, föl lehet tenni, hogy az elbeszélés még a XVI. században élt az olasz szájhagyományban. Sokkal kevésbé hasonlít a másik elbeszélés (I. r. 33.), hol Livio és Camilla szerelmének a leány bátyja Claudio az ellenzője. A fiú meghal a leány karjai között, mint Girolamo Salvestra oldalán, a leányt viszont fivére Claudio szúrja le szeretője holtteste fölött. A két szerelmest a cesenai minoriták templomában temetik el. Ez az elbeszélés tehát már sok vonásban tér el, legföljebb a drámai jelent az, amely Boccaccióra emlékeztet. Jellemző azonban, hogy e tisztán technikai motívum, mely tulajdonképpen az egész motiválásban inkább a valószínűtlenség érzését viszi be, semhogy lényegesnek lehetne tekinteni, mégis annyira megragadta a vizsgálók figyelmét, hogy pl. Lee a két elbeszélés között ez utóbbit találja hasonlóbbnak a Boccacció-novellához, mint az előbbit!
Hogy a tárgy még a XVII. században is élhetett a néphagyományban, azt még a Sienai Bargagli III. elbeszélése is tanúsítja. Ehhez azonban nem tudtam hozzáférni s így csak Lee rövid kivonata után ismertetem: "Ippolito Saracini kétségbeesetten beleszeret egy gyönyörű leányba, kit Cangenova de' Salimbeninek hívnak. Ez viszonozza érzelmeit, de a leány anyja ellenzi a házasságot. A leány meghal, miért és hogyan, nem tudjuk, a fiú fölkeresi a sírt s ott meghal, mindkettőt együvé temetik." Ez annyira általánosságban mozog, hogy ilyen címen akár Rómeó és Júlia történetét is ide lehetne vonni.
Azt hiszem azonban, hogy ez az elbeszélés függő viszonyban van avval a történettel, melyet Castiglione mond el a Cartegiano-ban (III:43.) s melyet a német irodalomba már a XVI. században Kirchhof átültetett a maga nagy gyűjteményébe. (Wendunmuth, III:224.) [*] Itt a leány atyja nem egyezik bele a házasságba s a leány bánatában elhervad. Ha csak ez utóbbi mozzanatot tekintenők, akkor akár a Szép Ilonka tárgykörét is ide kapcsolhatnók.
Az olasz novella-irodalomból a végére hagytam, mint a legjellemzőbbet Straparola egyik elbeszélését (Notti piacevoli, IX. könyv, 2.) [*] Itt egy királyfiról van szó, mégpedig Lajos magyar király egyetlen fiáról, Rolinról, aki az ablakból meglátja egy szegény szabó, Domitian leányát, Violantét és halálosan beleszeret. (1.) Az apa hallani sem akar róla (2.), hanem elküldi a fiút tanulmányútra (3.) Ausztriába, a fiú anyai nagybátyjához, Lamberiehez. Búcsúzáskor a fiú egy gyűrűt ad a leánynak. (4.) Íme itt előkerül a Boccacció-novellában hiányzó motívum s egyébként is feltűnő a hasonlóság a Telamon királlyal. Egy év múlva visszatérve, Violantét már férjnél találja. (5.) Egy éjjel az asszony ágyasházába lopódzik és "egy nagyot sóhajtva nyomorultan meghalt" mellette. Az apa az orvostól megtudja, hogy fia benső bánatában halt meg. Kiterítteti a holttestet a székesegyházban és elrendeli a tetemrehívást. Minden nőnek meg kell csókolnia a holttestet. Mikor Violantére kerül a sor, ez ráborul és lélegzetét visszafojtva meghal. (6.) A király a két holttestet közös sírba temetteti. (7.) Ez után talán már több bizonyossággal ki lehetne mondani, hogy a magyar elbeszélés és az olasz novella valami módon összetartozik, ha nem volna még egy bökkenő, s ez az, hogy Straparola elbeszélése lépésről-lépésre, fölépítésben és motiválásban teljesen Boccacciót követi, aminthogy egész gyűjteménye a Decamerone mintájára készült. - A szorosabb egyezés tehát itt is a véletlen műve lehet. Tekintetbe kell azonban vennünk azt, hogy Straparola minden stiláris Boccacció-utánzása mellett tárgyi tekintetben kétségbevonhatatlanul a népköltészet hatása alatt áll. Az ő gyűjteményében találjuk meg nagyobb számban az első igazi népmeséket, e helyütt is a gyűrűmotívuma népies vonás, tegyük még hozzá, hogy az egyik oláh balladában is magyar királyfiról van szó, úgyhogy e két megegyezést nem szabad rögtön a véletlennek tulajdonítanunk. De viszont azt sem szabad föltennünk, hogy esetleg a magyar elbeszélés jutott volna el valami módon Olaszországba. Az egyetlen valószínű hipotézis az, hogy az a népies elbeszéléstípus, melyet elsőnek Boccacció jegyzett föl és örökített meg, még a XVI. században élt az olasz szájhagyományban, amint azt Bandello egyik novellája is, éppúgy mint ugyanekkor a magyar és oláh, továbbá amint látni fogjuk a szláv népköltészetben is. Nem véletlen tehát, hogy körülbelül ugyanabban az időben Straparola újra földolgozza Boccacció hagyományában azt a tárgyat, amelyet nálunk egy protestáns pap vagy diák antik nevekkel, de korszerű tendenciával.
Szólnunk kell még két angol balladáról, Percy püspök híres gyűjteményéből, melyeket szintén e tárgykörbe szoktak sorozni. Az egyikkel, Fair Margaretand Sweet William, [*] hamarosan végezhetünk. Csak annyit tudunk meg belőle, hogy a fiú elválik a szeretőjétől és mást vesz el (az ok homályban marad). A leány bánatában megöli magát s éjjel szellemként megjelenik szeretője lábainál. A fiú másnap elmegy a leány ravatalához és ott meghal. Közös sírba temetik őket, a sírvirág ismert motívuma itt is előkerül. Ebben tehát csak a végső motívumok egyeznek. Sokkal többet sejtet a másik, egy skót ballada: Lord Thomas and Fair Annet. Itt a címből esetleg azt lehet következtetni, hogy osztálykülönbségről van szó, éppúgy szülői tilalomról, ha ez nincs is határozottan kimondva, a cselekvény úgy alakul, hogy a fiú anyja tanácsára hagyja el Annuskáját és veszi el a gazdag szöghajú menyecskét. Anna elmegy az esküvőre, hol a két nő összekülönbözik és a menyasszony leszúrja a szép Annát, míg Tamás a saját menyasszonyát öli meg. A közös sír és a virágmotívum itt is megvan. Bár a kiinduló és záró motívumokban van tehát némi egyezés, mégis a vonások kombinálása eltér s azért tovább nem terjeszkedem ki e változatra, mely különben földrajzilag is teljesen kiesik fejtegetéseink köréből. [*]
De térjünk át a legfontosabbra a délszláv közvetítő kapocsra.
Krauss S. Frigyes a délszláv népszokásokról írott könyvében (Sitte und Brauch der Südslaven, Wien, 1885. 325. l.) a házasságról szóló fejezetében idéz egy boszniai népéneket a Tordinac-féle gyűjteményből. [*]
Ivo szereti Annuskát (1.), de a fiú anyja tudni sem akar róla (2.), hanem a délszláv társadalmi szokás szerint, mely nem engedi, hogy a fiú szülei akarata ellenére házasságot kössön, egy másik leányhoz, a szép Marához kényszeríti (3.). A fiú ezt nem bírja elviselni és a nászéjszakán szíven szúrja magát. Mikor ezt régi szeretője, Annuska megtudja, ő is követi a halálba (6.), egymás mellé temetik őket, a sírjukból fakadó virágok összeölelkeznek (7.).
Ez a horvát ballada két szempontból is érdekes: először mintegy az átmenetet képviseli az olasz és a magyar-oláh elbeszéléstípusok között, másodszor pedig teljes tisztaságban megvilágítja azt a főmotívumot, melyből az elbeszélés egésze fejlődött. [*]
Sajnos a délszláv népies irodalomban való járatlanságom nem engedi, hogy a variánsok gazdag anyagából többet merítsek, [*] Krausz S. Frigyes, a délszláv népköltészet kiváló ismerője, hozzáintézett kérdésemre azt a szíves levélbeli felvilágosítást adta, hogy a tárgy kivált Hercegovinában igen kedvelt, sokat éneklik a gusla és argije hangja mellett, [*] az ő kézirati gyűjteményében, mely legközelebb kiadásra kerül, több változatban van belőle, ezek egyikében a leány az, akit más férjhez kényszerítenek. Ez utóbbi változat tehát még közelebb áll az olasz típushoz.
Ezzel tehát tárgyunknak három fő típusát különböztethetjük meg, melyek közül a legeredetibb és legprimitívebb alakot a délszláv őrizte meg. Itt még osztály- és rangkülönbségről alig van szó, hanem az alapmotívum a szülői tilalomból fakad, s ez megérthető azokból az aránylag primitív társadalmi viszonyokból, melyek között a délszlávok, kivált a Balkánon, még ma is élnek. A házasuló legénynek a szülei keresnek feleséget, ez nem az ő szívügye, hanem elsősorban az anyja föladata, amiben még primitívebb erkölcsök nyoma tükröződik. Az anya tiltó szerepe még Boccacciónál, Bandellónál, továbbá a magyar és oláh balladában is előkerül, ami azt mutatja, hogy valóban a legrégibb motívum, míg a Telamon királyban és Straparolában már az apa vette át ezt a szerepet. Viszont a magyar és az olasz típus már annyiban fejlettebb társadalmi viszonyokra mutat, hogy a szülői tilalom motívumát inkább háttérbe szorította az osztály- és vagyonkülönbség. De már a szláv ballada is annyiban fejlettebb és tisztultabb fölfogásra enged következtetni, hogy éppen ennek a primitív szokásnak a súlyos következményeit mutatja: a kegyetlen szülői önkény vesztét okozza a saját gyermekének, mert elszakítja attól, akihez a saját szíve vonzza. Ez tehát az egyéni érzés lázadása az elavult társadalmi rend ellen és ebben gyökerezik az igazi balladai tragikum. Ez ősi motívumában, mely mindenütt előfordulhatott, ahol az anya és fia között összeütközés támad a jövendőbeli megválasztása miatt, az elbeszélés sokkal nagyobb körben el lehetett terjedve, mint ezt például az említett skót ballada és flamand dráma is sejteti.
Ebből az ősi csírából fejlődött ki azután az a meghatározott elbeszéléstípus, melynek elterjedtsége sokkal szűkebb körben észlelhető, t. i. az említett tárgyi területen, az adriai tenger környékén. E formájában már a XVI. század elején kifejlődhetett, mint erről a Boccacció-novella tanúskodik. Az elbeszéléstípus főmotívumai három irányban fejlődtek s így három fő-változattal állunk szemben. Az elsőben jelentkezése szerint a legrégibb, mely Boccacció-nál, Straparolánál, az egyik szláv változatban fordul elő, a két szeretőt úgy szakítják el egymástól, hogy a leányt máshoz kényszerítik, ezzel együtt jár, hogy azalatt a fiút utazni küldik vagy háborúba menesztik. Nevezzük ezt olasz változatnak. A másodikban, a délszláv változatban, amelyet a legtöbb délszláv ballada képvisel, a fiúhoz kényszerítenek egy másik asszonyt, itt természetesen a fiú elküldése és a búcsúzás motívuma elmaradt vagy nem fejlődhetett ki. A harmadikban, a magyar változatban, melyet a Telemon király, Kádár Kata és az oláh balladák képviselnek, a leányt vízbefojtják. Itt ismét szerepel a fiú elküldése és a búcsúmotívuma, mint az olasz változatban. Viszont az olasz és a délszláv változat abban közös a természetes fejlődés szerint, hogy itt a fiú öngyilkossága megelőzi a leányét, (itt is kivétel az Ivó és Jelena című, melyben a leány lesz előbb öngyilkos), míg a magyar változatban fordítva van a dolog. Az egyetlen kivétel a Bandello-novella, mely mintegy átmenet a magyar és olasz típus között, itt a leányt azzal akarja az anyja eltenni láb alól, hogy kolostorba küldi, viszont a fiú először leszúrja a leányt s aztán önmagát. A Zsigmond királyról szóló oláh ballada is ilyen átmeneti jellegű, itt ugyan a leányt vízbe fojtják, de a fiú nem ugrik utána, hanem halászokkal kihúzatja, aztán a leány teteme fölött szíven szúrja magát.
Közös megint mindhárom változatban az egy sírba való temetés, melyhez az összes népballadákban hozzájárul a sírvirág-motívum.
Ez elbeszélés-szerkezet tehát a XIV. század óta élt az Adria partjain és él ma is a népköltészetben, különböző időkben magára vonta a műköltészet figyelmét, így a XIV. században Boccacció, a XVI. században Straparola, Bandello és a magyar széphistória szerzője dolgozták föl. A műfaji különbséget az egyes irodalmakban az akkor uralkodó divat szabta meg.
Amint láttuk a három fő típus elég sokféle szállal kapcsolódik egymáshoz és talán a további kutatás a balkán, esetleg az olasz népies költészetben még több átmeneti formát fog fölmutatni. Mégis a magyar és oláh változatoknak van egy sajátos eltérő motívuma, mely különbözik az összes többiektől s amely éppen azért még közelebbi magyarázatra szorul: ez a vízbefúló és ott egyesülő szeretők motívuma. Ez úgy látszik későbbi (XV-XVI. századi) fejlemény. Magyarázatát már Reichard Piroska megkísérelte, amennyiben a Hero és Leander típus behatásának tekintette. Egy másik lehetőségre szintén céloz Reichard Piroska s ez Bernauer Ágnes-nak a német népies és műköltészetből jólismert története.
Lássuk ezeket kissé közelebbről!
Tudjuk, hogy a Hero és Leander-tárgy a magyar népköltészetben is képviselve van, a Kis Júlia és Királyúrfi c. balladákban. Reichard Piroska fejtegetései után nem szükséges vele behatóbban foglalkoznunk, csupán a teljesség kedvéért említem meg, hogy e típusnak van egy sajátos délszláv-olasz változata, amely mintegy átmenetnek tekinthető a Kádár Kata típushoz. E változat első följegyzését szintén Straparola elbeszélései között találjuk meg (VII. könyv, 2.), ez Margherita Spoletana története, mely talán jobban ismeretes Paul Heyse novellisztikus földolgozásából. Ez a monda még ma is él a raguzai néphagyományban, Pekár Gyula tanúsága szerint, aki ez alapon írta meg San Niccolo lámpása című novelláját.
Valószínűbbnek tartom azonban a másik lehetőséget. Bernauer Ágnes története, mely való eseményen alapszik, egészen hasonlóan indul. A bajor krónikák szerint, [*] Albert müncheni herceg beleszeretett egy augusburgi borbély vagy fürdős [*] leányába (mint a Telamon király kézirati változatában), talán titokban el is vette (1.), apja Ernő herceg akarata ellenére (2.), aki a leányt 1435-ben hóhérokkal [*] a Dunába fojtatta. (5.) Ha Albert herceg utána ugrik a leánynak, akkor megismétlődött volna ugyanazon esemény, amely a magyar elbeszélés tárgya, ami a mondák alakulásában nem ritka, de nem ez történt. Albert herceg kifogatta a leány holttestét (mint az egyik oláh balladában), tiszteletére egy kápolnát emelt és ott eltemettette. Tudjuk, hogy ez az esemény nemcsak a drámaírók figyelmét ragadta meg, hanem a nép képzeletére is annyira hatott, hogy két népszerű és elterjedt népének is keletkezett róla. Igaz, hogy ezek csak a XVIII. századi röpke lapokról ismeretesek, de tudjuk, hogy az ilyen nyomtatványok sokkal régibb és korszerű eredetiekre mennek vissza. [*] Az egyik német népének egyik változatát, amely eredetibb vonásokat mutat, Erdélyben is följegyezték a szászoknál, [*] így hát nem lehetetlen, hogy ez már a XVI. század közepén eljuthatott hozzánk és itt átalakító hatással volt népies elbeszélésünkre, még mielőtt a Telamon király szerzője följegyezte volna. Azonban más úton is hozzánk kerülhetett. A történeti esemény a maga példázó erejével megragadta a protestáns papok figyelmét, így belekerült Hondorff nagy példatárába, [*] amelyből a mi prédikátoraink is sokat merítettek. Nem lehetetlen tehát, hogy a Telamon király föltehető pap szerzője ezt az eseményt akarta megörökíteni, fölhasználva hozzá a nálunk ismeretes népies elbeszélést. Ez azonban azért hihető kevésbbé, mert akkor föl kell tennünk, hogy a Telamon király története hatott útalakítólag a magyar népies balladára. Már pedig az újabb folklorisztikus vizsgálatok arra mutatnak, hogy a népkönyvek és egyéb nyomtatványok sokkal kisebb befolyással voltak a népköltészetre, mint eddig hitték, sőt hatásuk egyáltalában minimális. [*] Ellenben lehetséges, hogy a Bernauer-tárgy közvetlenül a szószékről került a nép közé és átalakító hatással volt a népies elbeszélésre, még mielőtt a Telamon király szerzője széphistóriának földolgozta volna. De ki láthat be a népköltészet titokzatos szövőszékébe. Csak az egyes szálaknak tapogathatunk utána és egyetlen föladatunk, hogy gondosan megállapítsunk minden lehetőséget, mely a tárgy fejlődésében valószínű magyarázatra vezethet.
A könnyebb áttekintés kedvéért összeállítom a főbb változatokat motívumaik szerint:
I. OLASZ TÍPUS
1. Gazdag kereskedő fia szerelmes egy szegény szabóleányba.
2. Anyja ellenzi a házasságot.
3. A fiút elküldik Párizsba.
4. -
5. A leányt máshoz adják.
6. A fiú a leány ágyában öngyilkos lesz, a leány követi a halálba.
7. Közös sír.
B)
1. Magyar király fia szegény szabó leányába szerelmes.
2. Az apa ellenzi.
3. A fiút elküldik tanulni Ausztriába.
4. Búcsúzáskor gyűrűt ad a leánynak.
5. A leányt máshoz adják.
6. A fiú a leány ágyában öngyilkos lesz, a leány követi a halálba.
7. Közös sír.
C)
1. Gazdag kereskedő fia megszökteti egy kereskedő leányát.
2. Az anya ellenzi.
3. -
4. -
5. A leányt kolostorba zárják.
6. A fiú leszúrja a leányt, aztán öngyilkos lesz.
7. Közös sír (?)
II. DÉLSZLÁV TÍPUS
Ivo és Annuska.
1. Ivo szerelmes Annuskába (osztályellentét nincs.)
2. A fiú anyja ellenzi a házasságot.
3. -
4. -
5. A fiút anyja más leányhoz kényszeríti.
6. A fiú a nászéjszakán szíven szúrja magát. A leány követi a halálba.
7. Közös sír, sírvirág.
II. OLÁH TÍPUS
1. Magyar királyfi szerelmes oláh cselédlányba.
2. Az anya ellenzi.
3. -
4. -
5. A leányt a Marosba taszítják.
6.- A fiú kifogatja a leány holttestét s mellette szíven szúrja magát.
7. Közös sír, sírvirág.
B)
1. A királyfi elvesz egy jobbágyleányt.
2. Az apa ellene van.
3. A fiút háborúba küldik.
4. Búcsú: gyűrű és kendő.
5. A leányt egy tóba fojtják.
6. A fiú utána ugrik, összeölelkezve találják őket.
7. Közös sír, sírvirág.
IV. MAGYAR TÍPUS
A)
1. Nemes úrfi jobbágyleányt szeret.
2. Anyja ellenzi a házasságot.
3. A fiút kitagadja.
4. Búcsú: Kendő.
5. A leányt egy tóba fojtják.
6. A fiú utána ugrik, összeölelkezve találják őket.
7. Közös sír, sírvirág.
B)
1. Királyfi szegény varga (fürdős) leányát szereti.
2. Apja ellenzi.
3. Fiát hadba küldi.
4. Búcsú: Gyűrű.
5. A leányt egy folyóvízbe (Xanthus) dobják.
6. A fiú utána ugrik, összeölelkezve találják őket.
7. Közös sír.
Összefoglalva tehát vizsgálódásainkat, a tárgyaltak elbeszéléstípus két szempontból nyújt tanúságot: etnológiai tekintetben, alapmotívumánál fogva egy olyan aránylag primitív társadalmi berendezés fönnmaradt emléke, amely valaha általános volt, de még ma is elég tisztán megvan a balkáni szláv népeknél, folklorisztikus tekintetben pedig, megállapodott tipikus szerkezetével egy olyan időre mutat, mikor az Adria partján élő olasz, magyar, oláh és szláv népek költészetét egy élénk, sokirányú szellemi érintkezés és kicserélődés kapcsolta össze. Ma, mikor a népfajokat és nemzeteket nem az Adriai tenger habjai, hanem a hiába kiontott vérnek özöne választja el egymástól kiengesztelhetetlen gyűlölettel, szolgáljon némi vigasztalásunkra, hogy a háborún, a természetesen támadt viszályon és a mesterségesen szított ádáz uszításon túl és annak ellenére, van valami nemesebb, szebb és szentebb egység, amely a költészetnek ilyen remek gyümölcseit érlelte.
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]