Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 1. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A Havasi selyemfiú
A vénasszony szenvedelmei a pakulár iránt csak egyre növekvőben voltak a hónapokkal. Olyanná hatalmasodtak rajta, mintha kemény s évek senyvesztette néne egy másikat, afféle álombeli mást hordott volna személyében. Mintha önmaga ifjú, gerjedelmek bódította idétlen mása váltotta volna fel időnként benne a józan, ravasz öregasszonyt. Szinte maga is megriadt olykor, mennyire gyönge, valósággal esztelenné válik, ha a pakulár személye ártódik bele bármi dolgába.
De, ámbár százszor elárulhatta volna magát a vénasszony, még maguk cselédei előtt is valahogy nehezen kerekedett hitele, hogy a pakulárral tartana. Előzőleg sohasem adott ilyen föltevésekre okot és fiai is úgy vették a pakulárt akár másik kegyencét, a fényképész fiát. És igazában nem is tartották olyan fontosnak s fenyegetőnek a dolgot, mint a vén kocsis szerette volna rájuk beszélni.
A vénasszony meg a pakulár különben nagyon óvatosak voltak a találkáikkal és épp elég zavartalan alkalmuk volt rájuk a kocsisok távolléteivel. Kettőjük közül a vénasszony volt mindenesetre aki inkább elárulhatta volna viszonyukat. A pakulárt ebben is, mint másban, valami csodálatos titoktartás képessége környezte. Valahogy személye volt már olyan, mintha rokonságot tartott volna az erdők, szakadékok meselényeivel, akiket sziklák, ágbogak, ködfoszlányok rémeltetnek, de útjaikon rajta nem üthetőek. Talán ez védte magával együtt öregasszony kedvesét is.
De egy nap Krizsánné azt mondja a pakulárnak:
- Már hallod, a második tiszt úr mondotta nekem, akit a szekéren vittél, hogy a városban mindig megnéznek téged a szekéren ebben a rövid ingben és a tiszt úrról azt hiszik, hogy a bércről hozod. Hát vettem már neked egy zekét. Gyere próbáld fel. Viselheted az ingen is. Legalább míg a városba hajtasz.
A pakulár ijedten nézett a vénasszonyra, mintha féltené magát, hogy külsejével belsejében is átvedlik a bérc egyszerű fiából a titkon megvetett, fondor házlakóvá.
Ez már nem első merénye volt külseje ellen a vénasszonynak és a pakulár aggodalmasan látta, hogy nézegeti hosszú haját is, hogy nyilván abból is lekurtíttasson vele.
De bárha a pakulár sejtette, hogy a tisztek kifogása csak a vénasszony koholmánya, nem volt kibúvója ha már megvolt a zeke. Pedig, mikor a vénasszony unszolására fölpróbálta hólyagszerű inge fölé, valóban úgy érezte magát benne, mintha megint tömlöcbe zárták volna. Gúzsnak és amellett szomorú maskarának érezte. Félig szekeres gazda és köldökétől lefelé a régi, vajasgatyás mokány. Mintegy rávalló a gazdasszonyával való viszonyára.
Az a zeke gálickék, sima, gyapjú kelméből volt. Ilyet viseltek a falu összes szekeres gazdái. A kocsisoknak nem igen futotta rá pénzük. Azok leginkább halina ujjasban jártak.
Na, másnap reggel be kellett fogni a pakulárnak, hogy asszonyát és egy kohótisztet bevigyen a városba. A vénasszony nem kegyelmezett. A pakulárnak fel kellett vennie a kék, szekeresgazda zekét.
A kohó szenes raktára lenn volt a falunak a város felőli végén. Mellette a sörház.
A szekeresek magaskasú szekereikkel ott várakoztak míg a raktárnok kiadta a terűt és közben persze pálinkáztak a sörházban.
Aznap épp utolsónak került a sor a Krizsánné két szekeres fia és öreg kocsisára. Ott lebzseltek a sörházban és a Krizsánok fizették természetesen a kocsis pálinkáját, viszonzásul anyjuk házáról való közléseiért.
Különben amúgy kölcsönbe késztették egymást a vénasszonyra. A kocsis végleg el volt keseredve a pakulár változatlan sőt növekvő befolyásán és bárha semmi bizonyosat nem tudott maga sem, nem győzte eléggé körülpéldálózni a Krizsánfiaknak, hogy anyjoknak, egész biztos, macája a pakulár.
Abban a percben hajtott el a pakulár a sörház előtt az új zekében.
A Krizsánok is, a kocsis is nagyot bámultak külseje megváltoztán és a vén kocsis keserű pillantást vetett a maga koszlott ujjasára:
- Na! - szólt, - nézzétek uram, hát nem gazdát csinál ránk a nagysága abból a koszosból. Látjátok, már olyan mint ti. Vigyázzatok, mert én mondom, még igazi gazda is lesz belőle az apátok örökségében. Majd még a pap tudtával is, nemcsak a fűzfa előtt.
Ez a képletes beszéd azt jelentette, hogy a pakulár nemcsak a vénasszony szeretője, hanem a Krizsán fiúk törvényes mostoha apja is lehet nemsokára.
A két Krizsán fiú csakugyan furcsán nézett össze.
Határozottan úgy történt. A zeke, a gazdákat illető ruhadarab tette mintegy valószínűvé a Krizsán-fiúk előtt, a kocsis beszédét.
Sőt aztán úgy látszott mások előtt is. Határozottan a pakulár zekéjétől fogva kezdték széltében rebesgetni a faluban, hogy a vén Krizsánnénak babája a pakulár.
Határozottan, mintha a zeke, mint fordítottja a kígyó vedlésének, a pakulárt óvó titokerőknek vevőjévé vált volna.
*
Erről az ógás-mógás, suttogásról a vénasszony nem igen értesült. Volt ugyan attól fogva, hogy a pakulárba habarodott, az emberek között föllépésében valami változás. Már nem akaródzott valahogy megtennie mint azelőtt, hogy fogai között pipával a legnagyobb léleknyugalommal telepedjék be a szekeresek közé egy porcióra a sörházba. Mintha szenvedélyével lánykora rég kiványadt szemérmei is kezdtek volna visszatérni késő napjaiba. Különben azért az ismert mérmondó s erélyes Krizsánné asszony maradt.
Ám, ha a szóbeszédekről kevéssé értesült a vénasszony, értesült a pakulár. Ő hallhatta már régóta háta mögött, sőt olykor szemébe is a csípős megjegyzéseket, vagy gonosz vihogásokat a faluban és otthon a cselédtársak közt is.
De a pakulárnak, mint ez a hallgatag, másokra figyelő lelkek sajátja különös, éles észszerűség súgta meg, mit mondat másokkal a biztos tudomás s mit csak a találgató rosszmájúság. És szokásaként magának tartotta észleleteit. Még a vénasszonynak sem tartotta érdemesnek szólni róluk.
Egyszer aztán mégis szóvá tette előtte:
- Hallod asszonyom, nagyon sokat beszélnek rólunk a faluban. Te tudod ki hordja ki a házból a szót, ő ennek is a főkürtöse. De ne fortyanj fel rá! Nem tud ő semmit és nem tudnak semmit. Azért baj, baj neked asszonyom, hogy itt tartsz engem. Restelem én ezt. Restelem.
A vénasszonynak kissé megriadt a tekintete ezen a hallomáson. Nem is próbálta meg mulatságra, vagy semmibevevésre fogni.
- Mi közük hozzá! - sziszegte gyűlölködően fogai közül. - Hadd ugassanak. Te meg csak verd be a fogát, ha a szemedbe vágnak valamit. Nem tanultak a Bogya Gazsi dolgán, hogy most is kétrét jár? Én halljam meg valamelyiket, hogy rám tátja a száját. Ezzel a vén gazember kocsissal meg bízd rám. Rosszabbul fizetek én neki, csak várjon. De látod, - tette hozzá, egy kis szótlanság után egyszerre elváltozott szóval, mint mikor túlon túl szorongatta az érzés, - de látod, azt mondod a szájukban hordanak és restelled. Mit mondtam én már régen neked? Akkor is, mikor a két fiamra kellett vegyem a puskát a lányom lakodalmán. Hát nem tudnál te is gazda lenni, hogy ne kelljen restelld magad? Vagy a paptól restellenéd, hogy ilyen vénasszonnyal állsz elé? Erre felelj!
A pakulár erre mint szokta, egyszerre bizonytalan félrevetette pillantását a vénasszony firtató szemei elől.
- Erre felelj, miért? - faggatta a vénasszony.
- A fiaidért asszonyom. A fiaidért éppen, - felelte a pakulár.
- A fiaimért? Csak a fiaimért? Ezekért a gazemberekért, akik csak úgy várják a halálom mint a dögöt a csókák? Ezekért? Hát érdemelnek ezek utánam egy szeget? Hát félsz tőlük?
A pakulár hallgatott.
- Ej, ej, - folytatta keserűen a vénasszony - valld meg nekem egyszer az igazat! Csak a fiaimért? Nem másért?
- Csak értük, mert, - ... sietett valahogy a pakulár a felelettel, de elakadt, mintha tényleg egész mást rejtene vonakodása.
- Mert? Mert? Na látod. Csak hallgatni tudsz. Azt tudsz. Látszik, hogy a fák voltak mindig körülötted.
A pakulárnak furcsa kín kalandozott szemeiben. Ugyanaz ami legelőször a tömlöcben, amikor a vénasszony övéiről kérdezte. És ugyanaz, ami azóta is sokszor jelent meg azokban hasonló vitákkor.
*
Egy reggel a Krizsánfiak jóvoltából a vén kocsis többet hajtott fel a rendesnél a sörházban és így déltájt kivételes keserűségében annyira elpáholta feleségét egy lőccsel, hogy három helyütt is befakasztotta a fejét.
A szomszédok futottak össze Parászka visítására és azok vették ki dühödt férje kezéből, másként talán meg is öli.
Krizsánnénak volt egy rétje egészen a bérc alatt s három boglya szénáját szállította haza a szénatartóba, mert kikezdték a szarvasok.
Most érkezett éppen haza az első terű szénával a pakulárral, hogy délután menjen vissza a másikért.
Parászka, a kocsisné előbb még mint a tetszhalott támogattatta magát a szomszédokkal, de mikor megpillantotta megérkező gazdasszonyát, sikoltozva s átkozódva szaladt eléje a szekérhez, hogy védelmét kérje férje ellen s megbüntetését.
Ijesztőnek csakugyan ijesztőnek nézett ki a fejéből, csurgó vérpatakkal, mely úgy borította arcát mint valami száradt, vörös álarc.
A vén kocsis eközben a kertelésnek támaszkodott, még a lőccsel mindig a kezében s a részegségtől és verekedéstől vad kívületben szuszogott.
A vénasszony szemeiből szánalom és iszonyat lövellt ugyan Parászkára, de mintha felháborodása valami más szinte élvezetfélével vegyült volna, mikor így szólt a pakulárhoz a vén kocsisra mutatva:
- Na, most már tanítsd meg. Ez az asszony az uram apja házát is szolgálta és ez a hóhér csak gazságra volt mindig első. Most már tanítsd meg!
A pakulár egy pillanatig latolgatott magában valamit, aztán csakugyan a kocsisnak tartott. A vén kocsisnak még részegségén s vadultságán át is egyszerre meglazult térdében az ina a pakulár közeledtére s más mentség híján megfélemledésében csak az jutott eszébe, hogy részegebb s jótehetetlenebbnek tetesse magát, mint amilyen volt.
- Nanana! - habogta egyik kezét maga elé terjesztve s a másikból kiejtve a lőcsöt, - meg akarsz verni? Hát részeg vagyok, itt vagyok, gyere, üss agyon!
- Részeg vagy? De arra nem voltál részeg? - mutatott a pakulár véres felesége felé neki, mikor megkapta behajtott két ujjával a kocsis orrát, de nem cimpáinál, hanem szeme körül a tövén és egyszer jobbra, másodszor balra csavart egyet rajta. Akkor már el is engedte, mire a vén kocsis olyan irgalmatlan kínüvöltést eresztett égnek, hogy a falu túlsó végén is megállhattak rá, mint a toronyőr tutulására. Ez az úgynevezett pakulár pápaszem. Akiknek valaha feltették, tudják érzéseit.
A pakulár ezután nyugodtan visszament a lovakhoz és bevezette őket a szekérrel a hátsó udvarba.
De a vén kocsis két keze még mindig orrán volt. És mikor levette onnan őket, részeg képén eszeveszett, éktelen dühkívülete torzult.
- Te büdös, vén boszorkány! Istentelen gyilkosoddal az erdőkről, ahol a farkasok ordítanak! - így kiabált Krizsánné felé. - Húsz éve szolgállak, vén kanca és most jött rád a sárlás, ez után a móc után. Nem kellenek neked a régi cselédeid, nem kellenek a fiaid, pfuj! - csakhogy ezzel az ördög-öccsével kamatyolhassál. Szégyellnéd meg magad az egész falu előtt, hogy a kohógyerekek is rólad beszélnek, hogy fogtad a nyakát a szekéren, mikor este a rétről jöttetek.
A többit már nem érte mondani, mert a vénasszony esernyője már tilolta a fejét, sőt véres felesége is hátulról két kézzel tépte kétfelől két fülét, felváltva engedve el őket azzal a kezével, amelyikkel üthetett egyet fején, amíg az esernyő felkapódott a levegőbe.
Így hagyták ott a vén kocsist, megtépve, megagyalva, a szomszédok nagyobb épülésére. Nagyobb épülésére, hogy érdem szerint meglakolt, de talán még nagyobbra, hogy csak aztán kezdte igazában a vénasszony becsméletét. Ott ordított az udvaron és fenyegetett a ház ablakaira és így indult neki utca hosszat egyenest az egyik szekeres Krizsánfihoz.
*
Eközben a házban Parászka csakugyan rosszul lett az ütlegektől és vérveszteségtől. A vénasszony maga facsart fejére borogatást.
A vénasszony ki volt kelve magából. Csak most kezdett lassanként ráeszmélni, mit kellett hallania imént az utca hallatára. De ez furcsa, nem hogy megrökönyítette volna Krizsánnét, épp ellenkezőleg, a botrány valami különös elszánást teremtett benne. Különös elszánást, melyben két-három rég vajúdó szándéka dőlt végső határozatra.
Két ízben is kifelé indult az istállóba a pakulárhoz, de mégis visszatérült.
És még estefelé is ott tartott a töprengésnél.
Parászka elszunnyadt és a vénasszony leült, felállt, járkált sötét arccal a házban. Hallotta, amint a pakulár szekere kigördült az udvarról, második terűjéért indulva a rétre.
Majd ha visszatér útjából, akkor szól,
Ebben maradt magával a vénasszony.
*
A vén kocsis kiadva minden mérgét átkokban, szitkokban a Krizsán fiúknak való tudósítások alatt, aztán lefeküdt egyiknek az istállójában és estefelé kialudta részegségét.
Szokása szerint ébredtével tele volt bűntudattal és hunyászisággal. Kisompolygott búcsú nélkül az istállóból és hazafelé tartott.
Néhány perccel azután ért a kapuhoz, hogy a pakulár behajtott rajta a szénával a rétről.
A vénasszony eléje jött a szekérnek a házból s nyomában Parászka kézzel-lábbal túlozva meglevő fájdalmait.
A vén kocsis jobb szerette volna tanúk nélkül a viszontlátást a vénasszonnyal, de már meglátták mind a hányan.
Mint a kurta kutya közeledett a vénasszonyhoz, előre levéve kucsmáját:
- Nagysága, nagysága, engedj meg nekem. Részeg voltam, nem tudom, mit csináltam. Megbecsülöm magam eztán. Csak engedj meg.
Az ilyen megtérés nem volt első eset a vén kocsisnál, három napig is odakocsmázott azelőtt és rendszerint úgy végződött, hogy a vénasszony, mielőtt megbocsátott volna neki, lekent néhány csárdást a pofájára, aztán megcsókoltatta kezét a vén semmiházival és szent volt a béke.
De most Parászkának, amint épen szidalmakra nyitotta száját megszorult urára, véletlen a vénasszony arcára tekintve, valahogy elállt a szava. Sohasem látta még ilyen fagyosnak a vénasszony arcát, ilyen szúrónak a szemeit, amint merően végigmérte a vén kocsist és kimért, nyugodt hangon így szólt:
- Nagyon szép, hogy eztán megbecsülöd magad. Csakhogy majd másnál barátom. Nálam nem többet. Én nem ütlek, én nem szidlak többet, eredj csak és keress más helyet. A feleségednek is elég volt. Én nem bajlódom többet veled. A béredre előre vettél, azért ne, itt van öt pengő és mehetsz Isten hírével. Nálam többet nincs helyed. A batyudat kikapod. A lányod kiadja. Már szóltam neki.
- Ne kergess el nagysága. Engedj meg most az egyszer még nagysága, - rimánkodott a vén betyár és kézcsókra közeledett.
- Na, - emelte magasba előle kezeit a vénasszony, - kár a szóért. Itt a pénz. Isten áldjon!
Hiába volt a vén kocsis minden esengése, a vénasszony hajthatatlan maradt. Megfordult aztán és bement a házba. Parászka bizonyos titkos hökkedelemmel tartott nyomában, hogy az esetnek valóban ez lenne komoly és visszavonhatatlan elintézése. De urának azért csípősen szólt vissza:
- Látod részeges korsó? Hát én is azt mondom, most csak eredj.
A vénasszony is visszaszólt még a pitvarajtóból a pakulárnak:
- Hadd el most a szénát. Majd este leterheled. Ha bekötötted a lovakat, gyere be, mondani akarok valamit neked.
A vén kocss ott maradt maga az udvaron. Savanyúan gondolkodott egy darabig, aztán zsebébe tette az ötpengőt és tétován kisomfordált az udvarról.
Benn a házban Parászka nyögésekkel elegyen sápított urára. Inkább puhatolózva: vajon végleges-e a vénasszony határozata? De a vénasszony hallgatott. Valami ünnepi konokság látszott arcán, ami Parászkában minden kíváncsiságot mozgósított, érezve, hogy valami készül.
Mikor aztán bejött a pakulár, a vénasszony megállt kettejük előtt és ezzel kezdte:
- Na most itt vagytok ketten, jól is van, most erről elég csak nektek kettőtöknek tudni. Hát hallgassatok ide. Azt már láthatjátok, hogy nem vagyok fiatal és eleget küszködtem eddig. Csak a gazember mondhatja, hogy én egy napot is összedugtam a kezem. De most elég volt nekem ebből. Kiért törjem magam? Akikért törném, azok nem azt, hanem csak azt érdemlik, hogy a szénát kötő kötelét hagyjam rájuk. Hát én azt gondoltam. Van nekem miből éljek, minek egyem a lelkemet vénségemre ilyen bitangokkal, mint az urad Parászka? Én eladom ezt a két igát, holnapután lesz a vásár. Addig hajtom én a csikókat, te meg, - mondta a pakulárnak, - jársz a másik szekérrel addig. Felmondok a másik kocsisnak is és elég egy szekér a rétekre. Téged meg téged megtartalak. Neked Parászka a lányod és a fiad is itt maradhat nálam. Dolog az akad nekik is. Csak most mondd meg, hogy az urad kell neked, vagy én? Ezt mondd meg most. Akkor én nem tartalak erővel. Hát ezt akartam mondani nektek. Most már tudjátok.
Ez a hang meglehetős ünnepi volt. A pakulár hallgatag tűnődött mintha hatástalan volna rá. De Parászkán erőt vett a gyöngeség, már a befakasztott feje szédületeitől is fokozva és sírva fakadt.
- Hogy gondolod nagysága, hogy én elhagylak téged? - ragadta meg két kézzel a vénasszony kezét. - Azért a hóhérért hagyjalak el? Kislány voltam én, mikor ebbe a házba jöttem és itt akarom én behunyni a szemem.
- Jól van, jól van Parászka, tudom, hogy hűséges vagy hozzám, - tette vállára kezét a vénasszony, maga is meglehetős lágyadozóban. - Te, meg ez? - mutatott a pakulárra.
A pakulárról úgy rítt le, hogy kissé kényelmetlen és nyugtalanító számára a jelenet.
A vénasszonyon azonban mintha valami elbúsult, nemtörődöm, titokfakasztó indulat kezdett volna most mindjobban túláradni, neki-nekizúdulva józansága zsilipjeinek.
Parászka régi bizalmasa volt. Menyecske korában is csaknem egysorsú vele házasságában galád urával. Eléggé szerette és szánta mindig és sok panaszukat cserélték ki már.
A vénasszony kemény szemei egyszerre csak elborultak és ránézve a pakulárra és ránézve Parászkára, két emberre, akikhez egyedül húzta szíve, már nem bírta mellén a kinyomakodó szavakat:
- Igaz Parászka, te még nem csaltál meg engem. Te tudsz mindent. És biztosan már hallottál is rólam serte-pertét mostanában, meg erről itten. Erről a fiúról. Hát tudd meg hát. Ne titkoljam tőled. Azt mondják ezzel álltam össze. Nahát úgy van ahogy mondják. Vénasszony vagyok már, de te tudod, ki volt nekem az uram. Kellett ő nekem? Kellett nekem a jószága, ha nem szerettem? Azért vetettem egy pillantást másra rajta kívül? De látszik, hogy kiket hoztam tőle világra. Hogy nem anyjuknak, de cselédjüknek sem volnék jó, ha rájuk szorulnék. De nem szorultan soha senkire csak a két kezemre. A fiaimnak kiadtam az apjuk részét. Amim van azt én szereztem, te is tudod. Hát most háborodtam meg vénségemre! Hát megháborodtam és még jobban megháborodok. Ugassanak, mindegy már nekem. Szabad nekem is élni, amennyi napom van hátra. És azt teszem meg gazdának itten, akit akarok. Ezt teszem meg, ezt a bércről, a juhoktól. Mert ez különb, mint aki itt hat igát hajt. Ez nem ástál a jószágomra és a halálomra. Ebben becsület van. Én akarok a paphoz menni vele. Ő mondja nekem, hogy a piszkos kölykeimet nézzem. Nahát egy szeget nem látnak utánam. Ezé lesz, - mutatott a pakulárra, - ezé, amit én kuporgattam össze keservesen. Hát most már mindegy, most már hallottad tőlem. Azt sem bánom, ha te is elmégy és kikiáltod az utcára!
A vénasszony önön szavai kavargó igézete alatt, nem is vette észre, mint vált színt két hallgatójának arca.
A pakuláron valóságos lesújtottság révült. Szemeiben most is, az furcsa, idétlen kín jelent meg, mint valahányszor a vénasszonyhoz való kapcsok szorulása fenyegette.
Hanem Parászka! Parászkának asszonya ekkora bizalma valóságos dicsfényt sugároztatott szerte heges arcán.
- Igaz, igaz, igaz, az, az, az, - biccentett lelkesen a vénasszony szavai közé és mintha valahogy boldog mellékgondolataira vallott volna, hogy meg is feledkezett tiltakozni arra, hogy ő is postása legyen majd a hallottaknak, amint a vénasszony mondta végül. Arra is csak biccentgetett s helyeselt. - Hogyne, hogyne, hogyne nagyságám, drágám! Szeressen téged az isten!
Kisvártatva a vénasszony kissé lehűlt. Nyílván visszatért józansága és vele bizonyos aggodalmak, hogy heve túlragadta az okosságon.
- Jól van, jól van, - mondta tárgyiasabb hangon Parászka lelkendezésére, - hiszen megvoltál velem annyi ideig, tudom, hogy megleszel ezután is. Én is jót akarok tenni veled. Amíg nálam leszel, kiadom neked csak azt a bért, amit uraddal kaptatok eddig. Avval nem leszek szegényebb s te is rakhatsz félre valamit. Urad úgy is megitta a tieteket is.
Jól érzett már a vénasszony szavain, hogy ez mintegy lekenyerezése Parászkának azért, hogy a hallottak köztük maradjanak, Úgy hogy látszott Parászka is elérti, amint így felelt rá:
- Ó nagysága, ha nálad vagyok, akkor ne félj, nem akarok én tudni sem arról a hóhér uramról, sem másról.
*
Ennek a beszélgetésnek dacára, a vénasszony és a pakulár közt nem tevődött egyelőre újra szóvá, hogy a pap szentesítse viszonyukat. Maradt minden a régiben. Legfeljebb annyi változás esett, hogy a vén kocsis újra eljött visszakunyerálni magát a házhoz és a vénasszony újra elutasította. S így hát a vénasszonynak csakugyan magának kellett újra felülni a szekere deszkájára.
A vén kocsis rosszul járt. Arra, hogy a vénasszonytól kicseppent, a szekeres Krizsánok sem kegyelték többé. Hírhordójuk volt, szerelmesek nem voltak személyébe. Megtűrték ugyan istállójukban, de nem kínálták szolgálattal. Éppúgy mások sem, mert eléggé ismerték. Felesége is az engesztelhetetlent adta neki asszonya példájára.
Így virradt a vásár előtt való reggelre, mikor a vénasszony túl akart adni igáin s felmondani másik kocsisának is.
Akkorra látta be a vén kocsis is, hogy a kiakolbólíttatása visszavonhatatlan a vénasszonytól és miután a kapott öt pengő elfogyott, komolyan szolgálat után kell néznie. Elment hát batyujáért a vénasszony házához.
A vénasszony és a pakulár megint oda volt a réten. Az utolsó boglyát szállították haza. Még délután volt egy fordulójuk.
A vén kocsis természetesen tele volt feleségének szemrehányással, hogy nem jár közbe asszonyuknál, hogy visszafogadja.
Parászka is más hangon beszélt már vele akkorra. Húsz és néhány évi együttlét megszokásai nehezen szakadoznak el. És őszinte volt-e, nem-e az asszonyához való ragaszkodás, annyi biztos, hogy asszonya vallomásai úgy karmolásztak és viszkettek már begyében, mint a rossz köhögés.
Ura szemrehányásaira azt gondolta: hiszen holnap úgy is nyilvánossá tevődik asszonya szándékainak fele, hogy eladja fuvarjait. Ezzel a felével legalább védekezhet ura szemrehányásaitól.
- Eladja a két igát? - képedt el a vén kocsis felesége tudósítására.
- El bizony, - mondta Parászka. - És a másik kocsisnak is felmond holnaptól. És nem tart meg cselédnek csak engem meg a pakulárt.
Itt Parászka egy pillanatig máris küszködött magával, hogy ne bökje-e ki egészen a titkot? De elnyelte volna, ha a vén kocsis nem kezd el egyszerre csúfosan káromkodni.
- Azt a gyilkost a bércről meg téged? Na az igaz, éppen akik hozzávalóak vagytok. Ti ketten bolondítottátok meg a fejét a vén kocának. Ti vádaskodtatok mindig neki a szája ízére. Ti kelletek neki. Te neked is jobb volt más mindig, annál akivel megesküdtél. Ti rágtatok el engem is.
- Kellett téged rágni? - nyelvelt vissza Parászka. - A pálinka rág téged, ami elveszi az eszedet. Mondanék én neked valamit, hogy minek nem kellesz te itten. Mert ha van a fejedbe, nem tudod kibe kapcáskodjál. Kellett neked a pakulárral is mindig hergelőzni, mikor az sohasem bántott. Azért rúgnak ki téged innen, tudd meg hát. Őérte rúgnak ki, mert ő lesz itt a gazda, épp ahogy csúfoltad. Csakhogy nem csúfságból, hanem igazi gazda.
- Igazi gazda? Háháhá! Te tudod azt éppen! Háháhá!
A ravasz vén kocsis rögtön megérezte, hogy itt felesége kész, bizalmas titkot bökött ki, de a faggatás helyett, inkább így, ingerlésével látta jónak kiszedni belőle a továbbiakat. És az asszony csakugyan lépre ment neki. A vén kocsis öt perc múlva már értesülve volt a vénasszony vallomásairól, részletestől, mindenestől.
Ez már aztán körömfalat pletyka volt. A vén kocsis alig várta, hogy azon forrójában feltálalhassa a Krizsán-fiaknak. Meg is találta mindkét fivért a sörház előtt szekereikkel és ott mesélte el nekik nagy hűhohotával a feleségétől hallottakat.
A két Krizsán előtt ezúttal a falubeli sok hetye-petye után teljes hitelt nyert az ügy. A csúfság még hagyján rajtuk, de a kapzsiság ezer sátánja az kezdett éktelen farsangba lelkükben a veszélybe került örökség felett, úgy hogy első percben, éppolyan természetszerűleg forgott fejükben az anyagyilkosság gondolata, mint ahogy másoknak egy pálinkás-früstök.
- Látjátok uram! - mit mondtam én nektek? - diadalmaskodott előttük indulatuk szítva a vén kocsis.
*
Nos, a balhír már olyan természetű, mint a tengeri nyúl, hetet vet egyszerre. És ezúttal elég torz vetéléséről volt szó.
Egész véletlen a városban a fényképész Krizsán is épp aznap délelőtt határozta rá magát, hogy látogatást tegyen anyja házánál. Sőt csodálatosképp a fényképészt is olyasfajta balhír hozta a faluba, mint amilyenen bátyai emésztődtek.
A fényképész ugyanis, aznap reggel sétáját tevén a város heti-vásárában, két falujabeli kohómunkásné beszélgetését hallgatta ki anyjáról, mely egy egész regényt tartalmazott. És pedig a következőt:
Mikor Krizsán meghalt, hát Krizsánnénak volt egy állhatatos kohókezelő kérője, akivel csak azért hiúsult meg a házassága, mert gutasimítást kapott. De akkoriban Krizsánné kéthetes búcsún járt egy csodatevő Máriánál a bércen túl. Azám, de a csodatevő Máriának a szentelt gyertyákon kívül, valami eleven ajándékot is vitt a szíve alatt. Ez az eleven ajándék egy piciny fiúcska volt a kohókezelőtől, akit otthagyott gondozásban útközben egy pakulárnál és lett a fiúcskából is pakulár. Nemrégiben aztán Krizsánné egy vásáron találkozott a pakulárral és viszontlátta társaságában naggyá cseperedett fiát. Láttára Krizsánnéban megmozdult a lelkiismeret és elhatározta, hogy magához veszi a fiút és örökbefogadja. Hát ezért járt aztán olyan buzgón a törvénybe a pakulárért, mikor Bogya Gazsit leütötte és ezért tartja olyan nagy becsben cselédei közt. És azért vett neki utóbb gazdazekét, mert úgy akarja lassanként kiöltöztetni a világ szeme előtt a mokányból szekeresnek. Majd csak akkor fognak még baltára kapni a törvényes Krizsánfiúk az örökségért, ha megtudják, hogy még egy zabi Krizsánnal is kell osztozniuk rajta.
Valóban a fényképész csaknem szóról-szóra elhitte ezt a mesét és bár a balta helyett új Kodakját kapta hóna alá, avval a szándékkal jött egy kohófuvaros szekéren a faluba, hogy puhatolózásokba bocsátkozzék anyjánál az új testvérről. A kapzsiság, féltékenység, méreg természetesen őt sem emésztette kevésbé bátyjainál.
A két szekeres Krizsán kissé dühlohadtabban tanakodva a szörnyűséges eseten a sörházban, épp azt sütötte ki végezetül, hogy legokosabb, ha a városba egy ügyvédhez fordulnak tanácsért, a gyilkos tervek helyett.
Ekkor egyikük megpillantotta a fényképészt távolról az országúton a szekéren.
- Te, - szólt fivérének, - nézd csak ez is most jön ki. Tán ez is hallott valamit. Én azt mondom, most kár haragot tartani ezzel, mert ennek van szája és jobban ismerős a városban is. Biztosan ez sem hagyja annyiba, ha megtudja miben sántikál a vén becstelen anyja.
- Igaz hallod, - hagyta helyben a másik Krizsán és odaszólt a vén kocsisnak. - Fuss csak ki ahhoz a borzoshoz és mondjad neki, jöjjön be egy cseppet, mi vagyunk itt. Mondjad, hogy nem bántani akarjuk, mert még azt hiszi, hanem valamit akarunk beszélni vele.
A fényképész csakugyan bejött a hívásra, szentül meggyőződve, hogy az új fivérről való hiedelmei valóak s bátyai is abban ógnak-mógnak. Volt alkalma aztán két kézzel esni nagy bozontjának megrökönyödésében a még cifrább hírre.
Azzal a derék három Krizsán fivér közt megkezdődött a tárgyalás az ellenintézkedésekről. Odalyukadtak bennük, hogy onnan mindjárt testületileg elmennek anyjukhoz és ha lehet szép szóval és megszégyenítéssel beszélik le ocsmány szándékairól.
A fényképész kötötte ki külön is, hogy őt hagyják beszélni és semmi körülmények közt nem kezdi a másik kettő az ordibáláson. Ha semmire sem mennek, akkor az ügyvéddel, is elvégzi maga.
Elindultak tehát.
A vénasszony kevéssel azelőtt hajtott be a rétről a szénával. Benn volt egyedül a házban, a pakulár még a lovakat itatta az istállóban, hogy az utolsó fordulóra készítse őket, kis vártatva vissza a rétre.
Így toppant Krizsánnéra három fia, élükön kedvencével a fényképésszel.
A vénasszony nem kis szemeket meresztett láttukra és meglehetős zavarba is jött. De igyekezett leleplezni. Sejteni sejtette miről lehet szó, már abból, hogy a két nagyobb együtt jön a kissebbel.
- Adjon isten! - fogadta illedelmeses üdvözletük, - hát mit akartok?
A fényképész olyan tartásba vágta magát, mint mikor előkelőbb rendelőknek áll szolgálatukra a műteremben. Mögötte pedig két bátyja, kétfelől, zordonan, ostoraikat a padlóra eresztve, akár a Zsuzsannás karácsonyi játékban az arkangyalok, lefordított pallosukkal.
A fényképész reszketeg szavalatára a vénasszony kissé elvörösödött, de különben egy vonása sem rángott meg arcán, mikor így válaszolt:
- Igaz. Úgy igaz minden, ahogy hallottátok, ha már hallottátok. Látom a posta jól jár a házamtól. De amit te mondasz fiam, hogy szégyellnetek kell magatokat, hogy egy mokányhoz és egy nyálashoz akarok menni vén fejemmel, azt már nem tudom minek kellene nektek szégyelleni? Mondjátok meg inkább, hogy szégyellitek a kis jószágaimat, amit utánam vártok, hogy kirántja alólatok a mokány. Hát én erre azt mondom nektek. Ti is tudjátok, hogy amim van, azt ezzel a két kézzel szereztem. Az apátokról való részt kiadtam nektek. Nem azért megyek férjhez, mert ki akarlak semmizni benneteket a vagyonkámból, hanem azért, mert, amilyen jó gyerekeim voltatok eddig mind, hát felőletek úgy vagyok, akár az égből estem volna. Nincs senkim és öreg vagyok. Húzódjak meg talán nálatok valamelyiteknél, hogy vagy engem, vagy egymást rontsátok meg a hagyatékom miatt? No ugyebár! Hát amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ti sem érdemeltek kíméletet tőlem, ahogy viselkedtetek. Félni nem félek sem tőletek, sem a világ szájától. Menjetek hát isten hírével és ha nem a vagyonkámért áskálódtok rám, akkor ne törődjetek velem, mit csinálok.
A pakulárnak odahátul az istállóban úgy tetszett egyszerre nagy ordítozást s a vénasszony visítását hallja a házból. Sőt úgy tetszett a saját nevét hallja segélyért.
De mire az első udvar kerítéséig ért, hát csak a két handabandázó szekeres Krizsán hátát látta, amint távoznak a kapun. Így egy kevés rebbent s komor töprengés után a pakulár nem ment tovább. Ne ártsa bele magát szükségtelen a viszályba, ha már vége lett. Ment befogni a rétre, mintha még értesülni sem kívánt volna, mi történt a háznál.
A családi értekezés csakugyan a szokott módon végződött odabenn. A szekeres Krizsánok ostornyéllel s ököllel rontottak anyjukra. De a vénasszony jó előre élve a gyanúval, néhány ostoros suhintás árán ki tudott menekülni fiai keze közül s magára zárva az első szoba ajtaját, megint a puska segélyéhez folyamodott.
A fényképész Krizsánban még mindig maradt annyi gyöngédség, becsület, gyávaság vagy alattomosság, hogy a bátyjai gyalázatos tettlegességénél hangosan méltatlankodott. És aztán, mikor távoztak, maga ott maradt és rákopogott simándian anyjára.
A vénasszony azonban dühös volt és keserű:
- Hogy te vagy? - szólt ki a szobából, - hallom, hogyne hallanám. De csak eredj, eredj te is a gazember bátyáid után. Ha összebírtál fogni velük ellenem, hát csak maradj ezután is velük.
Hiába volt a fényképész minden mentegetőzése, a vénasszony süket maradt iránta. Mit volt tennie, bőszen útjára indult.
Éppen mikor az udvaron ballagott át magában füstölögve, a pakulár akkor jött kifelé a szekérrel a hátsó udvarból, egyik lovát kantáránál vezetve, hogy előbb kinyissa a kaput a szekérnek, aztán üljön fel.
A fényképész mikor meglátta a pakulárt, minden bajok gonosz szerzőjét, egyszerre oly éktelen dühbe jött, hogy átkozódva mindkét felemelt öklével rohant neki, de aztán öklei szokatlan használata helyett fél lépésre tőle, csak hadonászva arcába köpött:
- Te piszkos, nyomorult juhpecér! - üvöltötte szemébe. - Mit adtál be asszonyodnak, hogy megbolondítottad magadba? De még megállj én foglak megrohasztani a tömlöcben!
A pakulár aki a kocsmák rémét nyomorékra gyurkálta, a csenevész fényképész előtt úgy állt ott, mint a béna. Letörölte homlokáról a köpést inge ujjával mint annakidején a vért és szinte könnyfojtott hangon mondta:
- Ne bánts engem uram. Nem vagyok én oka semminek. Elmegyek én innét, ne bánts uram. Nem kell nekem semmi a tiétekből.
*
Mire már a vénasszony kijött a házból, a pakulár szekere tovagördült az utcán.
A vénasszony pedig okvetlen s rögtön beszélni akart vele. Egyrészt aggódott érte, hogy egyedül ment a távol bércalji rétre s feldühödött fiai nyilván minden gonoszra készek ellene s figyelmeztetni akarta. Másrészt megmondani neki, hogy most már nyilvánosságra került viszonyuk s ne halogassák tovább egybekelésük.
De hiába kiáltott a szekér után a kapuból, a pakulár nem hallotta meg...
A vénasszony nem bírt nyugtalanságával. A másik két igája nem volt otthon s már gyalog akart neki indulni a rétnek. Szerencséjére, a kocsis fia jött vissza üres szekérrel a kohó felé a ház előtt.
A vénasszony leszállította róla a fiút s felült maga s elhajtott a pakulár után.
Nem kímélte a lovakat s valamivel a kohón túl már megpillantotta elől az úton a pakulár szekerét. Épp odaért már, ahol az országútról feltérül egy düllő út a bércoldalra. De épp ennél a fordulónál, a vénasszony egyszerre azt látta, hogy a pakulár megállítja a szekeret.
Megállítja a szekeret és leugrik róla, hogy az úton egy szemközt jövő katrincás kis parasztnőhöz siessen és hosszan-hosszan összecsókolózzék vele. Majd, a nő keblén hozott kis jószágot is külön karjaiba vegye és azt is magához szorongassa s együtt nézzék s csókolják az úton a szekér mellett.
A vénasszony nagyot rántott lovai gyeplőjén, hogy az álló szekérről jobban megszemlélhesse a jelenetet.
Anyja lenne? - riadoztak fejében a gondolatai. Nem! - a nő még onnan is sokkal fiatalabbnak látszott.
Testvére? Nem! - hiszen azt mondta nincsen testvére.
A vénasszony érezte, mint áll fagyos szorongás szívébe s sápad el arca.
Ott bámulta már jó ideje a párt s szinte ereje sem volt elég, hogy tovább hajtson és rajta érje kedvesét a hűtlenségen. Észrevétlennek könnyen maradhatott, mert az országúton onnan a faúsztatótól a kohóig folyton jártak-keltek a szekerek.
Egy idő múlva aztán a pár kiölelgetőzte s kiértekezte magát. A pakulár tüszőjébe nyúlt s valamit, nyilván pénzt számlált a párja tenyerébe. Azzal még egyszer hosszan összeborultak és a nő jött tovább az országúton, a pakulár pedig felugorva a szekerére felhajtott a dűlőn.
A vénasszony még most sem csapott lovai közé. Ott akarta bevárni a nőt, kíváncsiságtól emésztve.
A kis nő szapora léptekkel, s láthatólag gondtalanul közelgett. Csak akkor lassított kissé léptein, mikor a piros keszkenővel nyakába kötött kicsikéjét hajukázta meg néha keblén s összecsókolgatta.
Mikor közvetlen a szekér elé ért már, vénasszonyban kétségei között valahogy inkább a jóremény felé hajlott érzése a nő láttán.
A vetélytársnő olyan csöppecske volt s hozzá olyan fiatalnak nézett ki, hogy a vénasszony el nem tudta képzelni a keblén hordott pirinyó anyjának. Azt gondolta talán pesztonkája. Ám következő pillantás már meggyőzte az ellenkezőről. Megismerte, hogy a kis teremtés asszony, kendőviseletéről, mely a vidék szokásaként homlokára volt húzva, ahelyett, hogy szabadon hagyta volna kunkor fürtjeit azon.
A kis nő a vidéki szokásként illedelmesen ráköszönt a szekéren ülő termetes asszonyságra, anélkül, hogy figyelembe vette volna firtató tekintetét s tovább akart haladni. De a vénasszony megszólítására megállt.
- Hová mégy? - ezt kérdezte tőle a vénasszony.
- A városba, - felelte.
- Mi járatba?
- Piócát és pokolvizet veszek apámnak és piros szalagot ennek a kicsinek. Látod, hogy nincs a pólyáján, mutatta a kis nő bizonyos büszkeséggel kicsikéjét kebléről a vénasszonynak.
Oly bájos volt. A hangja is mint valami fecskefiókáé. Maga is gyermek még s már gyermekéről gondoskodik.
A vénasszonyban akaratlanul enyhültek a rosszindulatok, ahogy nézte.
- A tied a kicsi? Ilyen korán csináltad, hiszen alig látszol menyecskének. Hány éves vagy? - kérdezte a vénasszony.
- Ó tizennégy elmúltam már. Olajos héten betöltöm a tizenötöt, - felelt a kis nő.
- Hm, hm! Hamar szaporítottad a nyomorúságot a világra, - csóválta fejét a vénasszony. - És kitől van a kicsi? Tőle? Akivel itt találkoztál a szekérrel.
- Tőle, igen.
- Az urad. Meg vagytok esküdve?
A kis nő kissé elpirult. De nem látta érdemesnek habozni a felelettel: csak sóhajtott egyet borúsan:
- Nem vagyunk nagysága. Most fog összeesketni a pap, ha az isten is megsegít. Most már megígérte.
- Hát mi az, nem akart összeesketni benneteket? Na beszéld csak, hát miért? Már kíváncsivá tettél, hogy látlak, olyan kicsi vagy. Várj, leszállok a szekérről. Ülj le te is egy kicsit, ráérsz. Tudom jól esik elmondani az embernek a baját.
- Köszönöm nagysága a jóságodat. De azt sok volna elmondani.
- Csak mondjad, mondjad, hátha én is segíthetek rajtad. Látod öreg vagyok sokat megértem. Hát látom nem laksz az uraddal, mert onnan a bércről láttalak jönni.
- Nem, nagysága, az uram itt szolgál, nagyon jó helyben, egy nagyon jó nagyságánál, de talán mostan visszajöhet már a faluba, azért jöttem hozzá éppen megmondani.
- Hát hogy? - kérdezte a vénasszony, miközben nyájas kérdéseire a vett hallomások úgy érték, mintha rusnya patkányok kapnának szíve eleven húsába. De erőszakkal egyengette el a rángásokat vonásain. - Beszélj csak el mindent. Én szívesen hallgatom.
- Hát az én uram a papnak őrizte a juhait, - kezdte a kis nő, - apámmal együtt. De őnéki nem apja az én apám. Nekem más anyám volt, de meghalt és én kicsi voltam, mikor elvette apám az ő anyját. Így vagyunk csak testvérek. Hát aztán mi, azt gondoltuk jól vagyunk egymásnak és nagyon szerettük egymást. És most már több egy éve, elment az én uram a paphoz és kérte, hogy eskesse össze. De a pap az nem jó ember. El akarta kergetni. Azt mondta, - hogy veszed el a testvéred? - Hiszen nem testvérem. Nem egy az anyánk, sem apánk, - mondta az uram. Erre meg a pap azt mondta: - hogy veszed el, hiszen még szopni kell neki is, sem hogy asszony lehessen. Persze, a pap nem ezekért, hanem azért nem akart összeesketni, mert azt gondolta: akinek felesége van a faluban, az után jár az esze, nem a juhokon. Engem pedig aztán hítt a pap oda magához cselédnek, de nem mentem, mert nincs felesége és féltem tőle és az uram sem engedett. Hát nagyon búsultunk az urammal. A pap aztán pedig csak abba járt, hogy hibát találjon a bércen a juhokkal és lehúzza az apám, meg az uram bérét. Egyszer is, múlt tavasszal az apám kevesebbet kapott a bárányokért a vásáron, ahová leküldte eladni. Pedig nem volt oka, mert egy városi ember, erővel elvette tőle a bárányokat és még bele is rugdosott, hiszen gyenge, öreg ember. Most is mindig piócával kell rakni a hátát. De a pap csak levonta a bérét és fenyegette, hogy elcsapja. Másnak meg ott csak két gazdának vannak juhai és azoknak mind van cselédje. Mi meg szegények vagyunk, még kertünk sincs, csak a házikónk. De az uram akkor megfogadta apámnak, hogy ő teszi rá kezét a városi emberre. Kicsi ember, de ha te ismernéd nagysága, Isten őrizze a kezétől, mert már hozott haza egyszer egy farkast is, amit úgy ölt meg a botjával. Most a tavaszi vásáron aztán, az uram meg is találta a városi embert és nagyon megtaposta. Úgy megtaposta, hogy bevitték a csendőrök a tömlöcbe. Persze a pap alig várta ezt, mindjárt mást tett a juhokhoz helyette és visszatartotta a telelési bérét is, mert nálunk így egyeznek. És apámnak is felmondott egy hétre rá, mert az az idegen vádaskodott rá és akarattal csinált bajt a juhokkal. De az volt a nagy szerencsénk, hogy ebben a faluban van egy nagysága, nagy gazda. Áldja meg az Isten! Az kivette az uramat a tömlöcből és megfogadta cselédnek. Hát messze van tőlünk. De mit csináljunk? A fizetésre rá voltunk szorulva és a nagysága elengedte az uramat mindjárt-mindjárt, hogy haza jöjjön hozzánk. Küldött is mindig nekünk mindent mert az uram nagyon hűséges cseléd és az a nagysága nagyon jószívű, az Isten adjon neki szerencsét! De az uram csak haza akar jönni hozzám, mert látod, itt van már azóta a kicsi. Hát most aztán a pap látta, hogy lopnak más cselédek és hete megint hívta apámat és az uramat vissza. De az apám volt lent az uramnál és az uram azt mondta, csak úgy megy vissza a helybe, ha engemet összeesket vele a pap, mert szégyelljük a faluban, hogy itt a gyermek és csak úgy vagyunk. Na, aztán a pap már beleegyezett ebbe is. Egyik cselédje már ott is hagyta és a másik nem bír a juhokkal a bércen. Azért jöttem le most én, hogy megmondjam az uramnak a jó hírt. Úgy örülünk. Szerzett az uram egy kis pénzt is, mert sokkal jobb fizetése van itten. De nem hagyhatjuk el a szüleinket, hogy ide jöjjek én is hozzá. Öregek és nincs ki segítse őket. Most az uram felmond itt és jön haza. Csak azt nem tudom én, hogy minek tilt el engem, hogy én egyszer-másszor lejöjjek hozzá. Mert én nem is láttam még a jó nagyságáját, pedig többet áldatom az istennel, mint az életemet. Most is azt mondta az uram, a másik falun menjek vissza, mert az közelebb van. Hát kitudja miért? Fél talán, hogy az asszonya nem enged el, ha meglát. Ő tudja jobban. Hála istennek, hogy így vagyunk.
*
A vénasszonyban ezalatt az elbeszélés alatt olyan visszás, olyan keserves, olyan kegyetlen zűrzavara kelt az érzéseknek, akár megható, szelíd körmenet keverednék össze duhaj, gonosz, farsangi csőcselékkel.
Olyan helyes volt együgyűségében néha akarva, nemakarva szemeinek a beszélő csöppség, hogy ölébe tudta volna kapni és összecsókolni kicsinyestől. Mintha a pakulár iránt való minden szenvedélye átcsapott volna a szerette e kis szerettére is. Hogy a másik pillanatban szinte görcs álljon karjaiba, hogy rávesse magát erre a gőgicsélő jószágra s megfojtsa két kezével.
Azért egyszerre maga sem tudta hogyan vett erőt jobb indulata a gonoszakon.
- Megyek, elengedsz nagysága, messze a várostól haza nekem, ezzel az aprósággal, - kelt fel a kis nő az útszéli pázsitról.
- Na várj egy percet még, - tartotta vissza a vénasszony. - Biztosan szeretnéd látni az urad asszonyát, akit úgy áldasz az istennel, milyen jó az uradhoz. Hát akkor nézz meg engemet mert én vagyok az.
- Te vagy nagysága? - sugározta be őszinte öröm a gyermekasszony arcát. - Ó hát te vagy? Hogy nem gondoltam!?
Azzal mielőtt a vénasszony tiltakozhatott volna, mindkét kezét egymásután kapta el és összecsókolta hálásan. Annyira, hogy hozzá a könnyei is megeredtek.
A vénasszonynak is afféle langy buzgás emelkedett felfelé kebléből, mikor kiszabadítva kezeit, így szólt:
- Ha láttál, ne menj hát el tőlem te sem üres kézzel. Nesze, ezt adom neked, végy ne csak piros pántlikát a kicsinek. Végy rajta magadnak is fehér kendőt az esküvődre, ilyet viseltek, tudom, a faluban. Hadd, hadd, hadd a hálálkodást. Isten áldjon meg téged is!
Egy bankót adott a gyermekasszonynak és meghatódásától kényelmetlen, a lovai gyeplőjét akasztotta le a lőcsvégről.
- Gyere csak erre vissza, majd addig beszélek én az uraddal. Áldjon, áldjon Isten! Eredj mostan.
*
A vénasszony a szekérről kétszer fordult még hátra és mind a kétszer láthatta, hogy a kis asszony arca is feléje fordulva.
A vénasszonyon valami bódulatféle volt. Valami ismeretlen érzése, a jóság, az enyhületnek, de fájó-fájó zsibbadtsággal elegyen. Nem is tudott, szinte nem is akart tovább gondolkozni a dolgokon. Itt végére járt valaminek, amit nem jó bolygatni mint a szemfedő fehér ékét, mert csúnya, idétlen hulla bámul elő alóla. Nincs többé becse, vigasza az életnek, de van megnyugvás és van feledés.
Ilyes valami zúgott, zengett a vénasszony lelkében, mint a gyászinduló. A késő boldogság gyászindulója.
Csak benn, az erdei dorongúton fölfelé zökkenő szekéren kezdték beleártani magát a vénasszony süket, csöndes borongásába egymásután a való, a köznap csúfondáros, nyomorú rémei.
Hisz a falu tele már a fiai ordítozásaival, hogy a pakulár lesz atyjuk házának gondozója.
Milyen szemmel néz bele ezentúl az emberek szemébe? Milyen szemmel, holott még nem is tudják milyen szomorú kudarc érte a szeretőjével éppen legfentebb való beszéde után?
De nem ez! A gyűlölet tette egyszerre vad boszorkává a vénasszonyt. A gyűlölet fiai iránt. Nem bosszulhatja hát meg magát rajtuk? Mégis ők diadalmaskodtak? Mégis övék lesz a keserves, örömtelen éveinek minden kuporgatott gyümölcse.
Ez a gondolat volt legelviselhetetlenebb a vénasszonynak. És ezzel együtt támadt újra szívében a görcsös szenvedély a pakulár iránt.
Már megoldásokat kutatott. Már képes volt áltatni magát, hátha a pakulárt ahogy szeretőjének, úgy férjnek is megveheti és úgy jár majd el falujába kedveséhez és hitegeti mint eddig. Vagy marad minden a régiben.
Már ilyeneket forgatott a fejében a vénasszony.
*
- Tudod miért jöttem utánad? - szólt a vénasszony a pakulárnak a rétre érve.
A pakulár arcán most is csak a rendes kifejezéstelenség fogadta a kérdést. És ez a vénasszonyt ezúttal mintha valami kölcsönös leplezgetőre késztette volna, hogy így folytassa:
- Láttad, hogy a fiaim nálam voltak és megöltek volna, ha el nem futok előlük? Gondoltam egyedül jössz, leütnek itt valahol, azért jöttem utánad. De most már tudja az egész falu mit akarok veled. Most már mindegy, akár már ma kihirdetjük magunkat a plébánián.
A vénasszony először látott a pakulár pillantásában bizonyos dacot.
- Nem való vagyok én hozzád nagysága - szólt, - hogy tegyem én azt? Az imént szemembe köpött egyik fiad. Én nem akarom, hogy még egyszer szembeköpjenek. Inkább elmegyek.
A vénasszony ugyan csak képletesen értette a pakulár megbecsteleníttetését, de rá azért indulatra gerjedt s elvesztette kedvét a további titkolózástól.
- Minek köpjenek szembe? Minek mennél? - pergett rá a pakulárra. - Minek kelljen neked szégyellni magad miattam és kitől félnél? Hazug vagy te, hazug. Ez a te neved! Hazug voltál hozzám. Tudd meg hát, hogy tudom miért nem kellek én neked! Láttalak amint csókolóztatok és beszéltem a kedveseddel. De nem tudtad te előbb megmondani nekem és hogy szégyenbe hagyjál előbb az egész falu előtt? Ezt nem érdemeltem meg tetőled! De nem baj!
A vénasszonynak egész más forgott a nyelvén, mint ezek a szemrehányások. De szavai közben egyszerre olyan mélységes keserűség fogta el, hogy hangjában nem bírt beleilleszteni holmi alkudást. Hiszen inkább így esengett volna a pakulárnak: kedvesem, szánd meg öreg vívódásaimat, maradj velem, ahogy akarod, csak ne hagyj el!
De a vénasszony egyszerre csak elfordult és két szeméből két nagy könnycsepp fordult alá kemény arcán. Letörölte őket bujkája ujjával és nem szólt többet.
Ilyen nedvet sem látott még emberfia abból a két öreg szemből, hacsak a zimankó nem facsarta ki belőlük.
A pakulár is félrenézett és hallgatott.
Ebben maradt.
*
Ebben maradt. Csúfságban, gyötrelmekben és vigasztalanságban a vén Krizsánné késő, nagy szenvedélye fiatal szolgája iránt.
Nem volt vállalkozása életében a vén Kriszánnénak, amit sikerre ne vitt volna akaratával, ravaszságával. De ez ebben maradt.
A botrány, a szóbeszédek elcsitultak aztán, hogy a pakulár nem soká eltűnt a faluból. Arról sepitéltek még egy darabig, hogy nemsoká erre, a vén Krizsánné megint odavolt napokra a réten túl a csudatévő Máriához. Sepitélték, hogy kiházasította fiát, vagy babáját és rétet, házat vett neki falujában és titkon találkoznak néha.
Egyik mende-monda így, a másik úgy.
Különben maradt minden a régiben.
A vénasszony megtartotta igáit, visszavette öreg kocsisát s a pakulár helyett nem fogadott más cselédet. Megint maga hajtotta csikóit, csak terhelni vitte magával a kocsisa suhanc fiát. És megint ott lehetett látni Krizsánnét mindig a többi szekeressel, pipával a szájában a korcsmában, egy pohár pálinka mellett.
Még az öregség sem babrált ki ezzel a marcona ravasz vénasszonnyal. Úgy fordult le egyszer az országúton szekere ülésdeszkájáról. Szívszélhűdés érte.
A fiai még a halotti toron befakasztották egymás fejét baltával az örökség miatt. És a fényképész Krizsán öcsike Kodakját megint eltörték hátán lemezestől, melyen a díszes gyászvendégkoszorú negatívja volt megrögzítve az utódoknak.
Na, a Krizsán-utódok azért élnek és viszálykodnak mind máiglan a faluban s ha súlyos testi sértéssel vádolt kerül a közeli város járásbíróságához, az írnok a nacionálé fölvételénél csak a keresztnevet kérdezi, a vezetéknevet előre beírja, hogy: Krizsán.
Vége