Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám · / · Figyelő
Basilidesz Mária operaházunk művésznője, egyike azoknak a csendes művészi jelenségeknek, melyek sohasem keresték egyéniségük megnyilatkozását másutt, mint művészetükben. A karrier, a siker elkényeztető örömeinél ő mindig többre becsülte a komolyan végzett művészi munka nagy belső megnyugvását, nem törekedett fényes pozíciókra, nem harcolt divatos szerepekért, teljesítette kötelességét ott, ahova állították. Nem beszéltetett sohasem személyéről, nem fűződtek nevéhez szenzációk. A művészi kritika sem foglalkozott "egyéniségével". Dicsérte páratlan énekkultúráját, csodálatos elmélyedését, de sohasem írta meg ki is tulajdonképpen ez a nagy művésznő. Csak annyit tudunk róla, hogy ő a tökéletes Erda, ő a tökéletes Orfeusz, ő a tökéletes Heródiás, szerényen és alázatosan húzódott meg szerepei mögött s ma mégis mindenki tudja, hogy ő a magyar énekművészet legnagyobb büszkesége s talán a leguniverzálisabb művésznő, aki valaha magyar nyelven énekelt.
Talán egyetlen előadóművész sem hajlik olyan könnyen a külsőséges színészkedés önmagát mutogató felületes modorához, mint az énekművész. Még a legnagyobbak is gyakran kellemetlenül tudatában vannak előadásuk vonzó erényeinek s ezeket az erényeket önkénytelenül aláhúzzák. Az ujjunkon számolhatjuk meg azokat a művészeket, akik nálunk megfordultak s a kifejezés olyan tökéletes objektivitását, a költészet olyan tiszta koncepcióját hozták magukkal, mint Basilidesz Mária. Helge Lindberg gigantikus egyénisége mellett egyedül Wildbrunn Helén, Mayr, Burián és a mi Székelyhidynk nevét hozhatjuk fel, mint a teljes művészi objektivitás példáit. Basilidesz Mária maradéktalanul átönti egyéniségét abba a szerepbe vagy dalba, melyet énekel, nincs egyetlen érzésrebbenése sem, mely ne volna hangszere annak a szellemnek, melynek alkotását tolmácsolja. Ez a minden világiasságtól elforduló, mélységes alázat vezette őt Bach művészetének teljes átértéséhez. Az Erbarme dich... ez Es ist vollbracht, a Bach passiók két legnagyszerűbb alt áriája, még sohasem szólt ilyen benső áhítattal hozzánk a magyar hangversenydobogóról.
Ahhoz, hogy az ilyen rendkívüli tehetség teljesen kibontakozhasson természetesen megfelelő kultúrkörnyezet szükséges. Ha az operaházban komoly Mozart-kultusz lenne, olyan elsőrendű Mozart énekes, mint Székelyhidy, nem állna elszigetelten, művészetét szerves, biztos vágányú fejlődéssel építhetné ki. Basilidesz Mária teljes, művészi megnyilatkozása is valami szervesen összefoglaló, magasabb ideálokra törő művészi kultúrát követel. Ilyen kultúra kezd most kialakulni a legnagyobb élő vokális szerző: Kodály Zoltán körül. A legkiválóbb magyar énekművészek végre Kodály költészetében, hogy úgy mondjuk, közös működési "platform"-ra találtak. Kodály szerzői estjein legjobbjaink nyújtották egymásnak kezüket, a közös ideál hatalma fűzte őket egymáshoz s ha felismerik teljesen ennek az egymásra utalásnak jelentőségét, a magyar énekművészet gyönyörű reneszánszát érthetjük még meg. Ennek a kezdődő kultúrának leglelkesebb, legodaadóbb apostola Basilidesz Mária, aki Székelyhidyvel, Kálmán Oszkárral és a fiatal Szegővel elsőnek állt a nagy magyar alkotózseni szolgálatába. Gyökeres magyarsága, objektív művészi koncepciója előtt azonnal felpattant a magyar népzenéhez vezető ajtó zára, s a magyar népdal legbiztosabb lépcső Kodály művészetéhez. A régi magyar népzene bevonulása az előadóművészetbe forradalmi esemény, ha meggondoljuk, milyen ég és föld különbség választja el a nép öntudatlan, az egyéniség ápolását nem ismerő művészetét a múlt század népszínműveinek derék-riszálós csinoskodó primadonnavilágától. Basilidesz Mária ajkán a népdalból nem lesz "helyzet-költemény". A népies helyzet-művészetben valami belső hang mindig túlkiabálja a rendesen túlzott népies hangsúlyt: "nézzetek ide, most öt percre parasztmenyecske leszek! Mert tudok ám én így is!" Basilidesz Mária tempo giustója nem a magyar parasztruhába bújtatott úrilányok álarcosbál csárdása. Tempo rubatójában sohasem a Munkácsy képein színpadias pózban búsuló szegénylegény szólal meg. Nagy énekművésznőnk leszáll magába a legáltalánosabb, legprimitívebb érzésekhez, leszáll abba az ősi világba, hol a modern lélek komplikált redői elsimulnak s úgy hozza fel szívéből ezt a világot, mintha azelőtt sohasem énekelt volna, elfelejteti nagyszerű énekkultúráját, önkénytelenül, vulkánikus tragikummal vagy épp oly vulkánikus humorral szakad ki melléből a dal, énekel, mint maga a nép, a nép mely nem tudja mért énekel, talán nem is ő énekel, hanem maga az egész világot keresztülzengő szellem, a költészet, melynek csak öntudatlan hangszere az egyén.
A népköltészet világából már csak egy lépés és ott vagyunk Kodály "Énekszó" c. dalfüzetének népi versekre szerzett melódiáinál. Nehezebb feladatot el sem képzelhetünk az apró és mégis annyira monumentális daloknak helyes interpretálásánál. Goethe a népdal "esztétikai lakonizmus"-át említi egy helyen, Kodály művészetének lakonizmusa csak olyan köztudomású, mint magának az ember-Kodálynak szűkszavúsága. A kifejezés szinte misztikus tömörsége az a fegyver, mellyel kezében Kodály a zene kiszélesítő szellemét, a lakonikus népdal-líra szolgálatába kényszeríthette. Ezért az Énekszó az előadóművésztől is a kifejezés sohasem álmodott koncentráltságát követeli. Ez az épület, ha csak legkisebb építőköve meglazul, már összedűl, de ha minden alkatrésze helyén van: sziklaszilárdan áll. Ilyen sziklaszilárd Basilidesz Máriának minden egyes Énekszó száma. (Gondoljunk csak a "Vékony a pókháló", a "Tudtad, tudtad" nagyvonalú felépítésére.)
Kodály december 10-iki szerzői estjén énekelt először Basilidesz Mária a "Megkésett melódiák"-ból. Legkongeniálisabban talán Berzsenyi "Élet dele" versének grandiózus megzenésítését szólaltatta meg. Berzsenyi Kodály és Basilidesz itt teljesen összetalálkoztak valamiben, amit talán legtalálóbban az "életbölcsesség" szóval jelölhetjük meg. Egyikük sem "filozófus", azaz egyikük lelkében sem kínzó probléma az élet értelme. Nem keresnek, nem kutatnak, az életismeret lázas kérdései, nem háborgatják gondolataikat. Egyikük lelkében sincsenek kérdések, csak feleletek, ezért "bölcs" ez a lélek vagy ahogyan a német esztéta mondaná "Inhaberjeder Philosophi". Minden kép amit kiszakítanak a világból, megindítja szívük háborgását de kép marad, vízió melyet nem kell tovább boncolni, valami nagy eltökéltség, nagy határozottság ez, az élet sötét látomásai közepette. Az élet titokzatossága nem szüli a kíváncsiság ingerét csak nagy ámulásokat vált ki lelkükből. Felsorolhatnánk még az "Elfojtódás", a "Magányosság" gyönyörű interpretálását, de csak Csokonay "Farsang"-jánál állunk még meg egy pillanatra. Ez a dal Kodály tragikus humorának legnagyszerűbb megnyilatkozása. A húshagyó kedd és a hamvadó szerda, a duhaj mulatozás és az orgonaszó csengenek benne össze. A dalt határozottan férfihangon képzeljük: Basilidesz Mária azonban zseniális virtuozitással transzponálta át altjára. Bizonyos fölényes, konferansziészerűségét nem kerülhetett ugyan el, de bebizonyította, hogy igazi nagy művésznek minden sikerül.