Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám · / · Figyelő
Zsolt Béla egyik legkülönb érték azok közül, kik a háború után jelentkeztek. Nem könnyű hibátlanul és teljesen jellemezni egy költőt, ki a semmiből bukkan elénk. Keresek rá jelzőket: gazdag és hömpölygő, ideges és finom, beteg és túlfűtött, elmés és ékes szóló, formás és regényes, emberi és magyar. A főnevek pedig, melyek nála a legnagyobb idegreakciót keltik, körülbelül ezek: halál, ifjúság, nő, Budapest. Ezzel talán valamicskét szűkítettem azt a kört, mely művészi mivoltát körülzárja.
Engem mindjárt jelentkezésekor meglepett szavainak bősége és az a dús formakincs, mely a fiatalkorban előhírnöke a későbbi mondanivalónak. Mint egyszer már írtam, azt tapasztaltam, hogy a természet ezen a téren nem cselekszik oktalanul és azzal, kinél előre ennyi izmot fejleszt ki, magasabb célja van. Ha valaki sokszólamú, művészien hangszerelt versekkel lép elém, melyekben mintegy össze van fogva a nyelv múltja és jelene, nem ily fiatalon, hanem pályája derekán, akkor is elismerésem érdemli meg. De ez itt csak a kezdet. Zsolt Béla ismeri a stílus minden boszorkányságát s új aránylatokkal gazdagítja. Megindító nemesen őszinte a könyvnek tett szerelmes vallomása a "Beteg lelkek kertje", s tökéletes stíl-próba az "Ének az életről", melynek régi Balassa-verse harciasan felesel az új tartalommal. Szeretem az "Öreg vidéki színésznő" című költeményét. Ezekből és több pesti verséből ("Egy nap Pesten vagy egyebütt") dereng felém leginkább halvány, rokonszenves költőarca, mely egy háború utáni hitevesztett s hinni akaró lélekről beszél.
Még valamit meg kell jegyeznem. Könyvében találtam két szabadverset is, mely külső mivoltával az expresszionizmust juttatja eszembe. Belső mivoltával nem. Maga is kísérletnek nevezi. Valóban az. Aki ennyire benne gyökeredzik a hagyományban, nem szakadhat el tőle, kísérletképp. De örvendetesnek érzem, hogy ilyesmikről is gondolkozik, mert azt következtetem belőle, hogy már unja, amit tud és a költészetet többre tartja ragyogó képességnél. Tagadhatatlan, hogy a legjobbak vesei, elvetve minden díszt, ma a realizmus, a szókimondás felé billenek. Higgye el azonban, sem a zárt, sem a nyílt formában nincs a megoldás, csak abban, hogy mennyi erkölcsi fedezete, lelki végzetszerűsége van szavunknak, melyet leírunk, mennyi új tárgyat - igen, tárgyat is - tudunk meghódítani a költészetnek s reá nyomni hasonmásunkat. Akkor mindegy, hogy terciákban írunk-e, vagy kötetlenül. Ha nincs mögötte kemény igazság, a szabad vers is kattog, akár a jambus. Kár lenne tehát a zárt formát egészen összetörni. Szívünk is gép, szabályosan hatvan és egynéhányat ver minden percben, éveken át s az, amit dobog mégis rendkívüli és csodás - mégis élet.