Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám
Kevés nevesebb író van, kinek oeuvreje, haladása olyan világos rajú volna, mint Huysmansé. Bár élete sok problémába, ingadozásba keverte, olvasója előtt nem lehet kétséges az irány, melyet lavírozásaiban kényszerűen követnie kellett. Ez onnan van, hogy művészete, mint maga az ember, egysíkú. Egyetlen rétegben gyökerezik s csak onnan szív nedveket. Perceptiv író és művészete pórus-művészet. Nem élet-kutató, megoldás-kereső germán Faust, sem rendszeralkotó francia, holott ez a két vér keveredett benne. Passzív alany, akin átfolyik az élet s a rohanó, gyökerükig átélt benyomásokat izzadja ki magából művészetté. Egyetlen problémája: hogyan megegyezésre jutni az élet ezerféle benyomásával, hogyan megtalálni a kulcsot, amely mindegyikre illik. Ez a végső benyomás, mely a többi rabságából kiragad, nem lehet a művészet, mert az maga is sokoldalú, nem lehet a tudomány, mert az eleve ingadozó s nem lehetett, Huysmansnál, a szeretet, mivel Huysmans nem tudott szeretni. Így nem marad más, mint a hit, mely a túlvilágba emel a benyomások káoszából s valóban mindegyiknek fölötte áll.
Története a tönkrefinomodott emberé és élete, bár egysíkú, külső megjelenésében ellenszenves, mégis nagyszerű és csodálatos. - Mikor Huysmans a világra jött, szívében egész bizonyosan undort érzett ezen világ iránt, melynek tagja lett. Ez az érzés tette őt íróvá.
Zola nyomdokain indul, de írói készsége már sokkal differenciáltabb s szemüvegének diafragmája megszűkül. Zola kész gépezetnek tartja a világot, mely úgy forog, amint megcsinálták, egyforma, de alapos érdeklődéssel írja le a rútat és a szépet, amint a dolgok rendje tolla alá igazítja. Az undor és a lelkesedés egyképp távol áll tőle, mert egyszerűen beleéli magát a dolgokba, azzá lesz, amit leír. Huysmans undora univerzális és felfokozott, a legfinomabb érintésre reagál, akár a szeizmográf. Bizonyos monoton, gépszerű iparkodással üldözi a túlcsigázott benyomásokat s ha nem olyanok, felcsigázza őket. Első regényeinek majd mindegyikében van egy-egy alak, kinek kölcsönadja ezt a derűtelen hangulatot, ilyen a Marthe Léoja s a Soeurs Vatard Cypienja. Ezen a módon csakhamar oly magasra hatol az undorodás művészetében, hogy a legártatlanabb dolog láttára is elmélyed. Egy széndarab valamely vállalat kirakatában, egy zsemle vagy akármi hirtelen malaisezel tölti el, amit siet lejegyezni, mert sajátságos makacssággal mégis csak ezek lefestésére fordítja minden buzgalmát és tehetségét. E tulajdonságokat boszorkányos észrevevő képesség egészíti ki, a legkisebb villanás, eltűnő színfolt, hangárnyalat vagy röpke mozdulat galvanizált élességgel vésődik be érzékeibe örökre. - Innen adódik ki írói módszere: lapos emberek lapos története vulgáris környezetben. Regényei hatalmas képek sorozatai, miket a cselekmény rövid jelzései kapcsolnak össze. Néha még a cselekményt magát sem a szereplőkkel történteti, hanem maga mondja el helyettük, sőt tovább megy, olyat is előad, amiről alakjai tudomást sem vehetnek, belecsöppent például valakit egy vásár közepébe, melyet a maga ezerhúrú megfigyelőképességével tüneményesen leír, aztán hozzáteszi: ámde x ebből ugyan semmit sem látott. Hogy ezt a nehézségét elkerülje, az En menage hőséül egy naturalista regényírót tesz meg, aki aztán maga szemével nézheti a dolgokat.
Az élet undora és az örökös érzékelésre szomjazás viszi el az Á rebours ötletéhez, mellyel megkezdődik Huysmans Ich-Romanjainak sorozata. Menekül. Egy önalkotta fiktív világba, hol végre undortól mentesen maga válogatja meg benyomásait és kedve szerint fokozhatja őket. Soha még a dekadenciának tökéletesebb megtestesülését nem adták, mint Huysmans teszi az A rebours hősében. Ez a Des Esseintes herceg a maga szájorgonájával, illatszimfóniáival, szárazföldi kajütjével, drágaköves teknősbékájával és virágszörnyetegeivel sűrített dekadencia-kivonat. Egyetlen józan cselekedete sincsen, szinte csalódás látni, hogy megelégszik a természetes levegővel s nem mesterségesen előállítottat szivattyúz be tüdejébe. Rabja a művészetnek, de csak a finoman primitívnek és a degeneráltnak, pesszimista, az undoron kívül kutyabaja, szeretne megszűrt, pőre lélek lenni, melynek életét nem korlátozza az érzékek kurtasága, szeretne katolikus lenni, mert a katolikus vallásban művészi terméket lát, amolyan átélhető műtárgyat, de visszariad, mert az áldozati ostyát gipsszel hamisítják s a mise borába fukszint öntenek a szállítók, utálja az embereket és megunta önmagát, nem szeret senkit, csak az édes egy impressziót. Ez Huysmans.
A menekülés nem sikerül. Belebetegszik a perverz benyomásokba s haj! vissza kell térnie az emberek közé. Megkezdődik Huysmans kálváriája. Most már igazán elfogja a keserűség az élet kietlenségén, nyomorú voltán, vigasztalanságán. Visszaborzad a reménytelen gondolattól: bár mindig így lesz? És tragikus gesztussal újra menekül lá bas le, oda le, ahova csak a lélek szárnyain lehet hatolni: a pokol kapujához. Igen, ámde hogyan odajutni, mikor ezen az úton cserbenhagyják dédelgetett érzékei? A realitásokra rögződött szemmel hogyan meglátni azt, ami a realitásokon túl való? Vak buzgalommal gyűjti az adatok tenger sokaságát, egymásra halmozza a tényeket, íródeákjává szegődik a pokol sekrestyésének, Gilles de Rais-nek s a bűnök hekatombáit áldozza az új ideál előtt: naturalista regényt akart írni a szatanizmusról. A realista módszer beidegződött agyába s tehertételévé vált, elhagyja a földet, de a levegőben is követi a földi ösvény kanyarulatait és megtartja a közlekedési szabályokat.
Huysmans nem lehet igazi sátánhívő, mert szkeptikus. Az istengyűlölet a hitnek éppoly égő foka, mint a szentek elragadtatása. A középkor kereszt-taposói, ostya és bor fertőzői a legvakabb hittel hittek Istenben, legcsekélyebb kétely lelkükben soha föl nem merülhetett, a pap minden szavát tiszta igazságul kellett venniük, hogy méltóvá legyenek a kárhozatra, melyet fanatikusan fejükre idéztek. A modern ember már ritkán képes ily halálosan hinni valamely távoli szellemi hatalomban, de azért áhítozza a földöntúli izgalmakat, "a ma már lehetetlen gyönyöröket és fájdalmakat". Ezt maga Huysmans mondja, kiben a velőtrázó szenzációk megint csak ürességet hagytak maguk után s ő újra kérdőleg állt szembe önmagával. Annyi haszna lett belőle, hogy megismerkedett a misztikával, mely egyszeriben magához rántotta, mint a mágnes a vasszilánkot, soha többé le nem szakadt róla életében. És megtalálta a középkort, a középkori Egyházat, ezt a szezámbarlangot, hol életének kincseit tartogatta: a primitíveket, a gregorián zenét, az ősi himnuszokat, a gótikát, a súlyos és ragyogó liturgiát, az összes művészeteket "melyek kévéje ott lobogott, egy csokorba kötve, az oltáron".
Csavargott egyik templomból a másikba, fölzaklatva, elernyedve, vissza-vissza esve régi életébe, hajszolva valamit, valami újat, ami még nem volt s amiről nem tudta, hogy mi lehet. Ez a valami megjött akkor, midőn egy napon ráébredt, hogy megvan a hite, szépen, szabályosan, meg nem ingathatóan. Az új állapot azonban nem hozott magával semmi boldogságot vagy nyugalmat. A húsz évi züllött élet megteremtette a keserű gyümölcsöt, megutálta magát és jobbá akart lenni. De köntörfalazott "kóválygott az Egyház körül", a hit tolta befelé, a félelem a teljes, integráns hitélettől visszatartotta s évődött tovább azzal az érzéssel, hogy a helyzet tarthatatlan. Hosszú és kínos vargabetűk után végre útra - en route - kelt a helyzet tisztázása felé, de a teljes lecsöndesedést voltaképpen sohasem érte el.
Huysmans a klasszikus megtérő, ahogyan ma elképzeljük. Látni való, hogy a belső forradalom kifejezés nem igen talál az ő megértéséhez s általában ritkán talál a megértés pszichológiájához. A lélek lassú megtörése és lealázódása után a hit megszilárdulása és az Istenben való bizalom ritkán hozza meg a belső nyugalmat. A megtérő lelke hasonlatos lesz a viharban lehorgonyzott hajóhoz, melyet a hullámok egy szilárd pont körül hajszolnak tovább. Az elhagyott élet vergődéseinek helyébe a földi pokol: a bűn tudata lép, az én megsemmisülése, a lemondás keserves parancsa, a bűnhődés és az önbüntetés kínos szükségérzete. Innen ered az aszkéták sok embertelen önsanyargatása, gyakrabban, mint a hús kísértéseinek félelméből, mert kihűlt aggastyánok és halálos betegek is gyakorolták makacs szenvedéllyel, kiket nem háborgattak a lenyűgözött test ösztönei. Ebben a nem csábító lélekállapotban felelte Huysmans egy látogatójának arra a megjegyzésére, hogy még vissza megtér pogánynak, sóhajtva azt: "Je ne demanderais pas mieux, mais il est trop tard".
Saulusból Paulus lett, de a két névhez hasonlóan ő is csak keveset változott. A válogatás nélküli szeretet korántsem lett uralkodó sajátságává. Képtelen volt lemondani arról, hogy művészetet és raffináltságot követeljen mindentől, ami a szeme elé kerül. Egyedül a nyomorgók és a szegények iránt volt szánalommal s erején felül költött rájuk. Élete végéig Párizsban élt, elbújva szobájában, hol a könyvek, primitív festmények s a Vierge noire társaságában a csúcsos fejű, hajlott hátú, mamuszos kis ember szörnyű szóáradatokban öntötte ki harapós véleményét a "bondieu-seriekről" s mindenről, ami ízléstelen dolgokkal kapcsolatba hozható.
Huysmans stílusa külön fejezet. Mindent hatványra emelt intenzitással, érzékkel s így is adja vissza. Az igazi dekadens stílus: fittyet hány a választékosságnak és a szóalkotás szabályainak, minden szót, kifejezést elfogad, ha a dolgokat a természetet megközelítő plaszticitásban tünteti föl. S amellett klasszikus is: a mondat zeneisége és konstrukciója ellen soha sem vét. Mint egy végtelen archimedesi csavaron pördül előre a színek, a képek, a hangok, hasonlatok, jelzők, igék fogyhatatlan regimentje. Rengő hullámhegyekként indulnak előre a mondatok, miket egy gyors közbevágással visszatorlaszt s a hullámok ringanak, fölcsapódnak, újra lendülnek kápráztató kavarodásban. Bejárja az emberi nyelvkincs leglakatlanabb területeit, sőt újakat fedez fel. A fölszított lobogású ékesszólásba belerikkant az argot, az elvont filozófiába a blague, a művészi képzelet minden raffinált fogása, a műhelyszók, szakkifejezések, váratlan hasonlatok tömege. Soha el nem hagyja az emberi érzékelés és kifejezés szélső határait. Mondhatnánk: stílusát nehezebb megérteni mint életét.