Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám

Laczkó Géza: Jubileumra

Nemrégiben Romániában - Kolozsváron - negyvenéves jubileumát ülték meg egy magyar színésznőnek - Kassán - született Laczkó Arankának, az édesanyámnak.

Nem tehetek róla: hiába igyekeztem úgy futásnak lódítani az itt következő sorokat, hogy a magyar vidéki színészet tarka háttere előtt komoly életed szelíd szobra épüljön fel belőlük. Nem tudom. Az őszinteséghez, a keresetlenséghez menekülök, a lírához, a kuszasághoz... Hogy objektív legyek? Nem tulajdonságom a nagykép. Nem megy.

Becsületes munkás vagy a színpadon, becsületes munkása akarok lenni a tollnak. Mindig erre törtem, itt sem állok el tőle.

És töprengek, kegyetlenül vívódom, mit írjak, mit ne írjak, hol kezdjem, hol végezzem s mivel töltsem ki e boldog és boldogtalan két határ közét.

És látlak olyannak, amilyen most vagy, törékeny testben szívós léleknek, szőke hajad fehérbe csillog, szavad finom, halk, de tiszta csengésű s apró, gyermeki kék szemed vékony egyvonalú egyenességgel pasztellesen sugárzik. Fiatalabbnak látszol, mint éveid mutatnák s apró a lábad akár egy bakfisé.

Mikor váratlanul bezörgött a siető konflis kis utcánkba, a kapuban azzal öleltél magadhoz: - Itt van, megjött a legszebb jubileumi ajándék.

S a jubileumi ajándék elfelejtette, hogy pesti író úr, akkordos betűmunkás, őszülő öreg fiú, Párizs levegőjét szívó két leány apja, csúcsosodó hasú széken feszengő, komplikált s némiképp bomlott gépezet, szigorú volt-tanár, pápaszemes okos, hosszú lábú és hajlott hátú homme de lettres és minden egyéb, s úgy érezte, mintha most jött volna haza az iskolából, a fekete szoknyás piaristák nagyszerű gimnáziumából, amelynek hívó harangocskája reggel háromnegyed nyolckor s délután háromnegyed kettőkor elkotyogta giling-galang "primus"-át, amire fölkeltem a császárszakálas virágágy mellől, a vékony körtefa alól és mentem...

emlékszel? Te szerepet tanulva ültél az ajtónk előtt s míg szemed csókot mosolygott és ajkad mosolyt csókolt rám, furcsa mondatot mondtál, szerepedből valót, a helyzethez nem illőt: "Armand fiam, mondhatnám azt is jövőd érdekében..."

kisiettem a kis utcán, szembe a kétágú templommal, jobbra vágtam egy Szűz Mária "Státova" előtt el neki a gimnáziumnak s mielőtt beléptem volna kapuján, egy pillantást vetettem le végig a Farkas utcán az öreg, sárga, régi színház felé.

Furcsa háromszög: iskola, templom, színház. Az iskolában értelmem viaskodott a pozitívumokkal, a templomban a filozófia két különös serpenyője rántott hol föl a magasba, hol a mélybe: a misztikus rajongás s a racionalizmus, a színházban a sok pergő kép igyekezett - hiába! - versenyt futni fantáziámmal, amelynek Rómeó és Júlia izzása szürkének, elégtelennek tetszett.

Emlékszel? Kolozsvárra úgy szerződtünk - így mondtuk: "szerződtünk", Te, Nagyi és én, bár csak Te játszottál, Te kerestél - hogy anyaszerepeket fogsz játszani s botrányosan fiatal voltál, hiába kented tele arcod, finom kis telt fehér arcod nagy fekete barázdákkal.

Milyen furcsa! Lám, mi ide-oda futó kis pontocskái voltunk annak a világfolyásnak, amelyet a nagy monarchiába ékelt kis Magyarország játszott meg német hasznára, világ mulatságára virtusból, kényszerből, lustaságból.

Bizony! Eleintén még szekéren utaztunk, Sanyi bácsi kivette fél üvegszemét s azt vágta a somogyi paraszt kocsishoz, hogy nem hajt elég gyorsan. Az igali csárdában Savanyu Jóska betyár-bandája rendelt vacsorát s mi kicsöppentünk vissza az esőbe, menekülve, bár egyetlen értékesebb holmink - az egész társulatnak - a bonvivánt fehér flanel nadrágja s egy kanáris kalicka volt.

Aztán vonaton utaztunk Pozsonytól Kézdivásárhelyig, Kassától Pancsováig. Mennyi vendéglő, mennyi új ágy, mennyi idegen pohár, mennyi új gazda! Mily sok alak és esemény. Jó pandúr lett volna belőlünk, mindenütt jártunk és mindent láttunk. Mennyit veszekedtünk kofákkal, ténsasszonyokkal, tárgyaltunk hatósággal, kedveskedtünk mecénással. Itt a plébános úr traktált meg, ott a főbíró úrnál voltunk szálláson, amott a Nőegylet estélyén jelentünk meg szavalni.

Ó, és Rakodczay bácsi! A felvidéki Shakespeare-ciklus. Egy egész vándortársulat, amely csak Shakespearet játszik! Mily gigászi vállalkozás. Vándor-ciklus! Mi ahhoz képest a Nemzeti mostani Shakespeare-ciklusa!? Portiát is játszottad s Brutusod egy fejjel kisebb volt.

De hogy is volt csak? Olyan egyszerű, kedves, csöndes, rendes, szinte pedáns voltál otthon, nem ugráltál fel s le a szobában, tükör előtt tanulva a mozdulatokat, arcjátékot. Ültél és hangosan tanultál s annyifelé tudtál lenni a színpadon! Egy szíved volt s ezer arcod. Az ezer arc, az egy szív: ezek voltak tanítómestereim.

Emlékszel, mikor az öltözőben aludtam a színházi ruhás kosárban, akkor még szende szerepköröd volt. Kis szelíd leánykák, kék ruhában, bóbitás fejjel és sokat sírtál s lesütötted a szemed és szenvedtél s a színház tombolt, virágcsokrokat, ezüstbabért, sok cukrot kaptál. Az állóhely pedig tombolt, tömören üvöltve: Lacz - kó A - ran - kaaa!

Jó, hogy eszembe jut! Tegnap bementem egy nagy és fényes szerkesztőségbe s egy öreg bácsitól a külföldi lapokat kértem, mondom a nevem, kedvesen elmosolyodik: "Ó, sokat tapsoltam kedves édesanyjának az állóhelyen, Debrecenben!" s egy nyolcvanas évekbeli dátumot mondott. Látod, erre büszke vagyok. S megesik, hogy el sem mondtam még neked, hogy egyszer külföldi úton valahol a tekervényes Svájcban véletlen úgy hozta, hogy valakinek, egy magyar úrnak bemutatkoztam. Morzsolta egy ideig a nevemet szájában, aztán hangosan mondta: "Csak nem annak a drága egyetlennek, legkedvesebb színésznőmnek a rokona, akit személyesen nem volt szerencsém ismerni, de akiért majd minden este dagadtra tapsoltam a tenyerem az állóhelyen, Győrben?"

Hány ilyen ifjú lélekben gyújtottál csóvát a színpadról nem női, csak színésznői mivoltoddal!

Életednek ez a szaka úgy káprázik most elém, mint a mesemondás. Ideges, méla, furcsán víg, izgékony s ok nélkül sokszor szomorú gyerek voltam s körülöttem minden csupa mese: szende kis lányokról, könnyes fél-tragédiák, kék álom-mese, csupa szívszorongás, csupa könny, könnytenger s nagy mosoly-szivárványok állnak benne enyésző lábakon.

Aztán áttértünk a hősnő szerepekre. Hangosabb lett a tanulás. Gyorsabb, határozottabb a szavad. Gyakoribb a sikoly s a színpadon végigzuhanás. S furcsa összekerülés: a magyar élet, az életünk nehezebb lett ekkor. Harcoltunk a betevő falatért s zihálva futott a nagynémet vonat kocsisora végén országocskánk keskenyvágányra épített s erőszakkal széles vágányra terpesztett árva vagonja. Shakespeare-rel ébredtem s rajta aludtam el. Lady Macbethet soha nem felejtem. Ma is félek tőled, amint kusza hajjal, elmerevült tekintettel elésuhantál s egyetlen eleven valami rajtad a kezedben tartott gyertya libegő fénye volt.

Láda!

Mily nagy szerepet játszott életünkben. Két óriási ládánk volt a kisebbek közt. Az egyiket fölállítva szekrénynek használtuk. Uszályos ruhák szépen kilógták magukat benne. Életünket vittük bennük, itt-ott kiteregettük, aztán újra begyömöszöltük a két nagy fekete ellenséges, tányértörő, blúzszakító állatba s álmatlan, várakozó, üres arccal ültünk a vonaton, amely ide-oda lötyögtette fáradt fejünket.

Csupa szín, kavargás, mozgás! Mindig más szín, más zavar, más vonalak más mozdulatai! Hogy is bírtuk! Hogyan is tudtuk megőrizni énünket! Na, az enyém egy kissé nagyon hajlik annak az edénynek alakját ölteni, amelybe öntik, de hagyjuk ezt!

Aztán a nagy készülődés - mire készültünk? - megállt.

Mi megpihentünk s az ország millenniumot ült. Mi néztünk most, mi, akiket eddig mások néztek.

Kolozsvár jött. A nyugalom, az állandó rend - a nagy láda végképp szekrény lett s én kezdtem meglátni azt az életet is, amelyet nem pódiumon, színen, festett arccal játszanak el, hanem amelyet utcán, szobában, rendes polgárok hazudnak szemérmetlenül egymás arcába. Jól játszanak, de a darabok kuszák és gonoszak.

És fölnőttem. A primus csilingelt, Te szerepet tanultál, botrányosan fiatal voltál. Aztán Pestre kerültem. Már nagyon szerettek. Színpadi anyák! Gőgösek és szűkszavúak, oktalanul gyöngék vagy indokolatlanul szigorúak. Pergő nyelvű némelyik és anyós s az állóhelyen jó ízűket hahotáztak.

Mi is történt azóta? Én is játszottam valami életet és rossz színésznek bizonyultam. Gúnyolódó fehér foltokat kent barna halántékomra a sorsom és közben egyedül maradtam. Egyedül vagyok itt Pesten, s Te még mindig játszol, huszonnyolc év óta Kolozsváron.

Ott fogalom lett a neved. S még mindig játszol.

Negyvenéves jubileum! Milyen különös, hogy most már nincs körülöttem színpadi életed meséül, álom-életem mese-keretéül. Nem ringat el, nem népesíti álmom alakokkal, s ha Rád gondolok, csak egy soványodó szép fehér, egyszerű, tiszta arcot látok, nyílegyenes kék tekintettel, amelyet mintha - igen! - könny homályosít érted, értem vagy azért az országért, amelyről múltadat, magyar művészi múltadat, lemetszette Trianon?

Ne félj, hogy homokba építettél, ne félj, én átveszem - talán vettem is már! - a feladatot s építek, ha homokra is - és hadd hajtsam le fejem az öledbe, hogy ne lássuk az arcom, az arcod... Minek?