Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám

Biró Lajos: Ámor és Psziche
- regény - (VII. Vége)

- Igen, - felelte Annie nem minden megilletődöttség és nem egészen meggyőződés nélkül.

- Mióta tudja ön, hogy Harvey úr német?

- Én azt ma se tudom.

- Szóval ön előtt is titokban tartotta.

- Nem tartott előttem titokban semmit, - mondta Annie bosszankodva.

- Vagyis ön mindent tudott.

- Nem tudtam semmit.

- A legdrágább kincsét ok nélkül áldozta volna fel?

- Milyen legdrágább kincsemet?

- Női hírnevét.

Annie elámulva nézett Csakrong doktorra. Csakrong doktornak felsőséges és finom mosoly volt az ajkán.

- Mindenki tudja, hogy az a házasság, amelyet ön kötött, ál-házasság. Mindenki tudja, hogy az állítólagos Harvey úr önnek nem férje. És mindenki bámulva kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy ön mégis szoros együttlétben él Harvey úrral és hogy Harvey úr szobájának ajtaja az ön hálószobájába nyílik.

Annie felháborodva keresett visszautasító és lesújtó szavakat, de Csakrong doktor kerek mozdulattal csillapítóan emelte fel a kezét.

- Én tudok mindent. Ön nagylelkűségből, szolidaritásból, nemzeti kötelességérzésből magára vette ezt a rettentő látszatot is, csakhogy senkinek eszébe ne jusson az ál-amerikaiban és ál-férjben német tartalékos tisztet keresni. Előttem az alkovoknak nincs titkuk. Én tudom önről...

Várt, mint aki ki akarja élvezni az atout kivágását, csattanó elcsattanását.

- Mit tud? - kérdezte dühös álmélkodással Annie.

Csakrong doktor közelebb hajolt hozzá.

- Hogy ön ma is lány - rebegte halkan.

Annienak nyitva maradt a szája. Erre a leleplezésre nem volt elkészülve. Csakrong doktor jóindulatú mosolygással, tőle és önmagától elbűvölten hajolt feléje.

- Szamár, - mondta bele Annie az arcába.

Tamás elégedetten hallgatta ezt a határozott nyilatkozatot. Szamár, - bölcs szamár, éles elméjű szamár, de mekkora szamár? Vajon mit fog most szamárkodni? Csakrong doktor ijedten próbált mosolyogni és rebegni tovább is, de Annie az előbbi rövid és határozott véleménynyilvánítás után beszüntetett minden további beszédet. Ígéretre, könyörgésre és fenyegetésre egyformán néma maradt. Szvaszti doktor tehát ugrásra készen húzódott össze és fenyegető tigrisdörmögéssel figyelmeztetett rá, hogy vannak eszközök, amelyekkel a legmakacsabb hallgatót is szólásra lehet bírni és ő ezeket az eszközöket mindjárt igénybe fogja venni. Tamás erre elérkezettnek látta az időt arra, hogy közbelépjen. Besétált a hallba. Annie feléje fordult. Ekkor észrevette a megjelenését Szvaszti doktor is.

- Halt! - kiáltott rá mennydörögve.

Hazai nyelven tüzes vezényszavakat rikoltott katonái felé és egyszerre egy szuronyerdő szegződött neki Tamásnak.

- Fel a kézzel, - ordította Szvaszti doktor, - különben halál fia.

Tamás felemelte a kezét.

- El fogom vétetni a fegyvereit és az írásait, - szólt keményen Szvaszti doktor, - és figyelmeztetem rá, hogy az első gyanús mozdulatra lövetek.

- Ne csiklandozzanak, - mondta Tamás, amikor két sziámi harcos nekiesett a zsebeinek, - inkább magam átadok mindent.

Átkutatta a zsebeit és átadott egy zsebkést, egy pipaszurkálót és egy töltőtollat, nemkülönben a pénzét és a tárcáját. Szvaszti doktor éles gyanakvással állt őrt e mellett a gyanúsan engedékeny tevékenység mellett. Csakrong doktor eközben közölte Annieval, hogy házkutatást fog tartani és elrendelte, hogy Annie vezesse őt és hat vitézét az állítólagos Harvey úr szobájába. Tamás ott maradt a hallban Szvaszti doktorral és a tárcát, a zsebkést, a pipaszurkálót és a töltőtollat, jobb keze begörbített ujjakkal a levegőben függött, mint egy lecsapni készülő, de még várakozó tigriskarom. Habozott. Tamás érdeklődve nézte, mire fogja elszánni magát. Szvaszti doktor egyszerre félfordulatot tett a szuronyerdő felé és a tigriskarom egy húzó és rántó mozdulatot végzett, mintha a levegőn keresztül előre akarna húzni vagy rántani valamit. A szuronyerdő ekkor szétnyílt és mögüle, Tamás nagy meglepetésére, az államhatalomnak még egy képviselője tipegett elő. Idősebb úr volt és úgy tetszett, nemcsak az európai ruhát, hanem a barna bőrt is bőre szabták neki. A bő barna bőrében enyhén lötyögő aggastyán odatipegett Tamás elé, részegezte elmosódott szemeit és igen rossz kiejtéssel, de német nyelven hirtelen így szólt hozzá:

- Német ön?

Tamás első elcsodálkozása mértéktelen jókedvnek adott helyet. Az, hogy ebben a házban, ahol mindenki tudta, hogy ő éppen olyan jól beszél németül, mint angolul, ilyen agyafúrt ravaszsággal, ilyen csalhatatlannak bizonyult angol rendszerességgel akarják őt leleplezni, kimondhatatlan derűvel töltötte el. Szvaszti doktor lesben állva figyelt, a tőrt vető kérdés pedig újra felhangzott türelmetlenül és parancsolóan:

- Német ön? Feleljen.

Tamás nem bírt magával. Odahajolt a bőre szabott aggastyánhoz és a fülébe súgott valamit. Klasszikus citátum volt, amit a barna fülkagylóba belehelyezett, klasszikus citátum, amelyet azonban nem szokás ilyen nyíltszívűen és világosan végigmondani, hanem amelyre csak talpig vasba öltözött szerzőjének a megnevezésével szokás utalni.

- Mit mond? - kiáltott bő bőrében megrázkódva az aggastyán.

Tamás odahajolt hozzá és jó szívvel megismételte. Az aggastyán nem találta helyét a bőrében és ruhájában. Szvaszti doktor hazai nyelven rekedt hangú, később hitetlenkedve felháborodott kérdéseket intézett hozzá és az aggastyán lötyögve erősítette, hogy valóban azt a választ kapta. Szvaszti doktor ráüvöltött Tamásra, hogy ne viselkedjék otromba barbárként, hanem viselkedjék illendően, mikor a birodalmi szuverenitás képviselőivel áll szemben, azután gyors elhatározással magához ragadta a kihallgatás munkáját.

- Hogyan küldte ön el a jelentéseit a német hadvezetőségnek?

Tamás nem tehetett róla, - nem bírt a jókedvével. Ennek az éles elméjű kultúrembernek igaza van. Illetlen dolog olyan illetlen citátumokkal ilyen érzékeny füleket megbántani. Ezt jóvá kell tenni. Ezentúl minden kérdésre egy-egy klasszikus citátummal felelt, de németül.

- Hogyan érintkezett ön a német hadvezetőséggel?

- Über allen Gipfeln ist Ruh, - felelte Tamás líraian ellágyulva.

- Feleljen, hogyan küldte a jelentéseit?

- Winterstürme wichen dem Wonnemond, - mondta Tamás rapszodikus lendülettel.

- Hogyan szerzett amerikai útlevelet?

- Frisch weth der Wind der Heimat zu, mein irisch Maid, wo weilest Du, - sóhajtotta Tamás melankolikusan.

- Bilincsbe veretem!

Tamás engedelmesen nyújtotta a kezét. Szvaszti doktor tajtékzó haraggal intett a szuronyerdő felé és a Tamás két kezén félperc múlva rozsdás, nagy bilincs csörömpölt.

- Siewert kisasszony mióta tudta, hogy ön német?

- Wer nie sein Brot in Tränene ass...

- Feleljen. Angolul. Felkoncoltatom!

- Der Knabe Karl fängt mir an fürchterlich zu werden.

- Felkoncoltatom.

A kihallgatást a legrettentőbb fenyegetések se tudták előre vinni. Tamás ragaszkodott ahhoz a szándékához, hogy ezentúl illedelmes citátumokkal védekezik a barbárság vádja ellen és ezért nagy élvezettel újra meg újra felragadott egy-egy gyöngyszemet a goethei, schilleri, de különösen a wagneri gazdagság kincsesházából. Minthogy Szvaszti doktor egy szót sem értett németül és a bő bőrű aggastyán német ismeretei is igen hiányosak voltak, a klasszikus sorokat csak ő élvezte, az ijedt aggastyán ellenben az erőlködéstől csaknem elveszett bő bőrében. Szvaszti doktor viszont - úgy látszott néha - éles csontjaival végleg átdöfi elviselhetetlenül szűkké vált epidermiszét és üvöltő csontvázként, de habzó szájjal meg fogja őt támadni. A meddő kihallgatásnak Csakrong doktor megjelenése vetett véget. A hat harcos Csakrong doktor mögött nemcsak a Tamás leveleit, könyveit és ruháit szorongatta barna ölelésben, hanem a könyvtárszoba faláról leszedett térképeket is. Csakrong doktor azonban nem látszott nagyon elégedettnek kutató munkája eredményével. Borús arccal vonta félre Szvaszti doktort és kettejük között halk, kételkedően és aggodalmasan gurgulázó szóváltás fejlődött ki. Tamás elégedetten látta, hogy Szvaszti doktor kérlelhetetlen energiája legyőzi Csakrong doktor kétségeit, de Szvaszti doktor hangja és gesztusai egyúttal azt a meggyőződést ébresztették benne, hogy nem lenne kellemes dolog bár csak futó ismeretséget kötnie a sziámi fogházak vallató módszereivel. Amikor ezért Szvaszti doktor ellenállhatatlan erőt sugározva kiadta a rendeletet, hogy a harminc fegyveres fogja őt közre, megcsörgette a kezén a bilincseket és engedelmet kért rá, hogy elbúcsúzzék - talán utolsó búcsú - a feleségétől. Csakrong doktor úgy érezte, hogy ezt a kérést nem lenne helyes elutasítani. Annie éppen bejött a hallba és elsápadva látta meg a rozsdás bilincseket Tamás kezén. Tamás odalépett hozzá és a homlokához hajolt.

- Semmi baj, - súgta neki, - de nem várni a telefonozással.

- Miért maga és miért nem ő - felelte lázadó keserűséggel Annie.

Ha Róbertet vitték volna el, éppen ilyen lázadó keserűséggel kérdezte volna, miért ő és miért nem Tamás. Tamás meghökkent. A kérdés lázadóan keserű volt és nem is volt elég halk. Meg kell szüntetni az ilyen veszedelmes fellázadás lehetőségét. Szívszaggatóan megcsörgette a bilincseit és még egyszer odahajolt az Annie homlokához.

- Csacsika, - suttogta gyöngéden és jókedvűen, - mert ő csakugyan német... Vigyázzon!

- Elég! - ordította Szvaszti doktor. - Előre.

A gyanakvó ordítás legjobbkor jött. Annienak a torkában akadt meg egy rémült felsikoltás. Megdermedve bámult Tamás után, aki elégedetten helyezkedett el a szuronyerdő közepett. Az iszonyat hidegsége terjedt el a vére minden cseppjébe. Csakugyan német? Tamás indult kifelé a nagy hadikísérettel és bilincseit hangosan csörgetve távolodott el egyre messzebbre. Ő bénultan bámult az elcsendesedett hall ijesztő ürességébe. Csakugyan német! Mi van ezen a közlésen olyan kimondhatatlanul ijesztő és rettenetes, hogy a szíve úgy dobog tőle, mint a félrevert, fellázadt harang és a gondolatok úgy rázzák meg az agyát, mintha villamos ütések lenének? Csakugyan német! Akkor soha semmiféle családi ügye nem volt és a döntő percben azért engedte át másnak, mert ő semmiféle védelmet nem tudott nyújtani neki. Átengedte másnak? Ki engedte át őt - Anniet - másnak? Tamás németül majdnem olyan tökéletesen beszél, mint angolul, mikor azonban a hangja suttogóvá vált - sötétségben, éjszaka, ha az angolt néha felcserélték a némettel - akkor elveszítette az idegen akcentusnak leheletszerű, végső ízét is. A Tamás hangja? Az előbb azt a reszkető kérdést tette fel neki egy suttogó hang, kit választana, ha a választás rajta állna. Miért siklott végig minden idegén olyan nyugtalanítóan ez a suttogó hang? És mit jelentett az életnek az a furcsa rendje ebben a házban hetek óta? Tamás, aki olyan érthetetlenül jött, amikor mindenki úgy tudta, hogy nincs itthon és aki... aki olyan érthetetlenül és olyan megfoghatatlanul viselkedett olyankor, amikor látni lehetett az arcát. És olyankor is, amikor nem lehetett. És a másik! "Csakugyan német". Hiszen akkor minden világos és minden érthető. Világos és érthető: rettenetes és halálos. Egyetlenegy adatra volt még szükség, egy mozdulat összeérint két fémcsúcsot és a villamos áram öldöklő ütésekkel korbácsolja végig a halálraítélt testét. A gondolatlánc bezárult. Ezer részlet villant egyszerre eszébe, kis megfoghatatlanságok, apró rejtelmek, amelyeknek a csodálatos érthetetlenségét ő vagy nem tudta vagy nem akarta feszegetni. A sötétség. A suttogás. Az éjszaka és a nappal. És Ámor és Psziche. Ámor és Psziche. Most minden titokzár felpattant, minden töredékmegfigyelés kiegészített egy másikat, minden gondolat olyan, mint egy öldöklő villamos ütés a halálraítélt testen. A kínzott test és a kínzott lélek fellázadt. Ezt meg lehetett tenni vele!? És ő ezt a csalást, ezt az alávalóságot, ezt a gyalázatosságot nem látta át, nem ismerte meg, nem hárította el és nem torolta meg azonnal! Micsoda szégyenletes vaksággal volt megverve a szeme, a világos látása, a józan esze, az önérzete és a büszkesége? Micsoda mérges bódítószer tartotta a hatalmában? Könyörtelen haragja végigfutott az elmúlt heteken. Kegyetlen őszinteséggel idézte fel a saját érzéseit, az egész bágyadt bódulatot, amely sokszor arra vitte, hogy ne is akarjon feszegetni kényelmetlen kérdéseket és amikor számot adott magának arról, amit mások tettek és arról, amit ő cselekedett és elmulasztott, akkor felsikoltott az égő szégyenérzéstől.

Remegve keresett egy elhatározást, amelybe a sajgó szégyenérzése elől belemenekülhetne, de egyszerre ott állt mellette Róbert és felindultan beszélt hozzá. Ő megrettent undorral rántotta el magát a közekéből. Mit akar? Mit mond? Minden erejét össze kellett szednie, hogy megértse a kérdéseit és át tudja neki adni a Tamás üzenetét. Róbert sietett a telefonhoz, ő a fülére és a szemére szorította a kezét és rohant a szobájába. Bezárkózott, végigvetette magát az ágyon és jajveszékelve zokogott.

Róbert elvégezte a telefonozást, azután elgondolkozva várt a telefon mellett. Tamás szándékait ő tökéletesen megértette. Tamásnak kétségtelenül teljesen igaza volt. A Siewert telepért folyó harcban a támadókat elvakította a mohóság. Most viszik Tamást német kémként a főváros felé. De ebben a percben már úton van valaki az Amerikai Egyesült Államok képviseletéhez és az Egyesült Államoknak egy diplomáciai képviselője pár perc múlva halk és elégedetlen csodálkozással fogja megkérdezni a külügyminisztériumot, hogyan történhetett meg ez a hallatlan és példátlan dolog, hogy az Egyesült Államoknak egy polgárát minden ok nélkül letartóztatják és bilincsek között hozzák a fővárosba. A külügyminisztérium azt fogja felelni, hogy semmit nem tud egy amerikai állampolgár letartóztatásáról. Az amerikai sürgetésre azonnal kérdés intéztetik a belügyminisztériumba és a hadügyminisztériumba. Ott úgy tudják, hogy sem amerikai, sem angol, sem más efféle állampolgárt, vagyis semmiféle emberi és polgári jogainak birtokában levő fehér embert le nem tartóztattak, legfeljebb arról tudnak, hogy egy német állampolgárt tartóztattak le, egy német kémet, akinek hamis amerikai útlevele van, akit a sziámi államhatalom tehát fel is négyeltethet, ha akarja. Az amerikai képviselet bosszúsan feleli, hogy a letartóztatott nem német, hanem amerikai állampolgár, akit itt személyesen ismernek, akiért itt teljes felelősséget vállalnak és aki az Egyesült Államok teljes védelmét élvezi. A külügyminisztérium felajánlja, hogy az amerikai képviseletnek egy tagja a külügyminisztériumnak egy magas rangú hivatalnokával együtt állapítsa meg a tényállást. És mire Tamás a szuronyerdő közepette megérkezik a katonai fogházhoz, ott már egy nevető jóbarát várja, aki azonban nem habozik az Egyesült Államok egész sértett méltóságát éreztetni azokkal, akik egy amerikai polgárra minden ok nélkül bilincseket raktak. Mentegetőzések, bilincslevétel, elégtétel ígéret, megrovások, hosszú orrok - és a Tamás helyzete a Siewert telepért folyó harcban egy időre megjavult. Így lesz-e? Miért változtatta meg Tamás azt az utasítását, hogy kényelmesen várni kell az első értesítéssel, amíg ő a bilincsekkel a kezén, kellő feltűnést keltve, végigvonul a fővároson? Róbertben lassanként szorongó aggodalom támadt. Elmúlt egy óra, azután ismét egy és Róbert már új segítséget akart kérni, amikor megszólalt a telefon és a Tamás hangja nevetett ki belőle. Minden nagyszerűen ment. A fővárosba való bevonulás - a bilincsek sírva csörömpöltek - gloriózus volt. Persze, a legkisebb rendezési hiba is megbosszulja magát. Az első utcakereszteződésnél már ott várt a mosolygó jóbarát és a külügyminisztérium embere. De viszont nagy felháborodás volt és rettentő orrok. Most pár napig nyugalom lesz. A kis internacionális közvélemény pedig odalent remélhetőleg kellőképpen fel fog zúdulni. És ő ma már nem jön haza.

Róbert megkönnyebbülten sietett Anniehoz. De a jó hírt csak az ajtón át kiálthatta be és az örömkitörés helyett, amelyet várt, válaszként csak egy kurta furcsa jólvan-t kapott. Várt egy darabig az ajtó előtt, azután búsan elkullogott és megint rossz sejtelemi támadtak. Annie szótlanul vonaglott az ágyán és néma kétségbeeséssel tépte a haját. Nem, a zokogását ne hallja meg ez az ember itt az ajtó előtt. Ha valaha még szemben állnak még egymással, akkor ő nem lesz gyáva és síró asszony, hanem... Dühtől mámoros fantáziával próbálta elképzelni, hogyan fogja megölni Róbertet is, Tamást is. Ez az elképzelés azonban nem akart sikerülni, ezért gyenge, gyáva és hitvány teremtésnek érezte magát és úgy érezte, hogy nincs más megoldás, csak ha önmagát öli meg. Így nem lehet tovább élni. Ezt a gyalázatot nem lehet túlélni. Meg fogja mérgezni magát és annak a két alávaló férfinek az lesz a büntetése, hogy egész életükön át kísérteni fogja őket annak a szerencsétlen nőnek a fehér árnyéka, akit a halálba kergettek. Ekkor ismét lázadó zokogás tört ki az ajkán. Siratta önmagát és készült a halálra. A délután folyamán egyszer-kétszer benézett Rézihez, hogy nincs-e valamire szüksége, azután ismét bezárkózott a szobájába és fel-felgyulladó zokogással siratta magát. A délután haladt előre és a könnyei elapadtak. Gondolatban végigfutott egész életén. Búcsúzás. A távolabbi múlt - az egész gyerekkor és az utána jövő évek is - gyorsan elvillantak behunyt szeme előtt, de lányságának utolsó hónapjainál és utolsó heteinél hosszabban időztek búcsúzó gondolatai. Milyen szabad és büszke teremtés volt ő akkor, milyen erős akaratú, önálló és független, - milyen elégedett a maga tiszta egyedüllétében. Elégedett? Elégedett tulajdonképpen nem volt, bizonyos ellenséges sértődöttséggel nézte a világot és az embereket. Szegény Rézinek, azt meg kell állapítani, igaza volt, amikor rábeszélte őt a férjhezmenésre. Tulajdonképpen helyesebb a világot és az embereket kevesebb szigorral és több elnéző jóindulattal szemlélni. Emberi fogyatkozásoktól végre is senki se mentes és ő hibát követett el, amikor minden emberi gyengeséget olyan kérlelhetetlen gőggel ítélt meg. Ez a kérlelhetetlen gőg bizonyos szempontból bűnösnek is mondható, de ha ő így bűnt követett el az élet ellen, hát saját életével szemben vétkezett elsősorban. És ha büntetést érdemelt, a büntetésnek nem lett volna szabad ilyen elviselhetetlenül megalázónak és ilyen végzetesen lesújtónak lennie. Ez a két alávaló ember tulajdonképpen meddig akarta folytatni ezt a rettentő csalást? Annie elpirult és gyors zokogásra fakadt, amikor végiggondolta, hogy az egyik a kettő közül az egész idő alatt tudta, ami csak az ő és a másik titka lett volna szabad, hogy legyen. A gyors zokogást, azonban hirtelen megfékezte. Hogy az egyik tudta-e azt, ami a másik titka vagy a másik tudta azt, ami az egyik titka, az tulajdonképpen meglehetősen mindegy. Ha házasélete tökéletes tisztességgel szabályozott házasélet lett volna, a kettő közül az egyik akkor is néző és tudó maradt volna. Lánysága elmúlásának a titkát nincsen asszony, aki eltitkolhatja. Az asszonnyá levés szégyenét millió meg millió asszony büszke fénypalástként hordja, olyan diadalmasan, hogy szegény Rézi ötven évig foglalkozott azzal a kérdéssel, csakugyan olyan boldogság-e asszonynak lenni. Nem ez a baj és a szégyen és a gyalázat, hanem az, hogy őt félrevezették és kijátszották. Hazudtak neki. Azt a tragikus helyzetet, amelyet egy talán megbocsátható szédülés, egy szédült és részeg perc véletlene teremtett, józanul és tudatosan eltitkolták előtte. Eltitkolták előtte? Annie búcsúzott az élettől és úgy érezte, most teljes igazságot kell szolgáltatnia mindenkinek. Az igazság az, hogy ez a bűnének súlya alatt kétségtelenül roskadozó két ember különböző kísérleteket tett rá, hogy őt a tragikus helyzet tudomásvételére előkészítse. Az egyik: rideg volt hozzá, kétségtelenül azért, hogy elidegenítse magától. A másik: a másik hetek óta forró könyörgésekkel ostromolta őt egy olyan igenért, amely a tragikus helyzet közlését kétségtelenül lehetővé tette volna. Miért utasította ő vissza ezeket a forró könyörgéseket? Mivel utasította ő vissza ezeket a forró könyörgéseket? Annienak eszébe jutott Róberttel való sok beszélgetése. "A kötelességem!" - mondta ő fenségesen. Fenséges és hűvös kötelességérzéssel elutasította a könyörgőt. A kötelességérzés bírta rá, hogy elutasítsa? Annie halkan sikoltott egyet, arccal fordult és beleharapott a párnájába a szégyenkezéstől. És a másik tudta róla, miért utasítja el ő olyan magasztosan a könyörgését. És az egyik azért volt hozzá olyan rideg, hogy magától őt elidegenítse, és a másik tudta, miért nem tudja őt az egyik elidegeníteni és tudta miért fogadja ő mártírtürelemmel azt a hírt is, hogy a férje erkölcstelen viszonyt folytat egy idegen asszonnyal.

Annie a párnájába temetett arccal feküdt sokáig. Azután megfordult és néhány hosszú lélegzetet vett. Ebben a házban volt és van egy-két tettető, de aki közülük legjobban megérdemelte a büntetést, az Siewert Annie volt. Mikor ezt megállapította, akkor tisztában volt vele, hogy az öngyilkosságot tulajdonképpen már az egész idő alatt megbocsáthatatlan véteknek érezte és hogy az első perctől fogva tudta, hogy ezt a bűnös szándékot fel fogja adni. Most már nemcsak feladta, hanem fanyarul el is mosolyodott rajta. És abban a mértékben, amint a délután belehajolt az estébe, egyre inkább érezte, hogy kérlelhetetlen őszinteséggel kell önmagát és kérlelhetetlen igazságossággal kell másokat megítélnie. "No lássuk", mondta magában, "mi minden telt ki az én Siewert Anniemtól." Mihelyt ilyen fanyar felsőséggel állt meg önmagával szemben, rögtön meg kellett látnia, hogy az ő Siewert Annieja tulajdonképpen derült és jóindulatú asszonnyá lett abból a keserűen fonnyadó lányból, aki volt és hogy az ő Siewert Annieja a világ sok tarkaságát derülten, a világ sok furcsaságát pedig jókedvűen nevetve nézi. Nincs igaza az ő jóindulatúvá és jókedvűvé vált, nevető Siewert Anniejának? Az este haladt előre és ő nemcsak egyre több mentséget tudott felhozni a mások bűnei számára - ezt az igazságossága diktálta - hanem egyre világosabban látta, mi bírja rá erre a nagylelkű igazságszeretetre. Mosolygott magán. Az elmúlt hetekre gondolt és az elmúlt hetek emlékei egyszerre új oldalról mutatkoztak meg neki. Róbertnek egy-egy ijedt szava csendült meg a fülében, egy-egy kétségbeesett mozdulata villant meg előtte, egy-egy ügyetlen könyörgését, balul sikerült előnyomulását hallotta és látta újra, és Róbert olyan furcsa volt az ostromló szerepében és ő maga olyan nevetséges volt a magasztos védekező szerepében, hogy mind a kettőjükön csak nevetni lehetett. Honnan vette az ő Siewert Annieja ezt a felsőbbséges jókedvet és ezt a nyugodt szembenevetést a mások és az önmaga gyengeségével? Ez a felsőbbség megvan. Szembenevetni az embernek magával jó. Ez elég. A két gonosztevőnek ebben a házban kijár a büntetés. Meg fogják a büntetésüket kapni. De meghalnia nem kell éppen senkinek. Vannak dolgok és vannak események, amelyekkel szemben csak kétféle állásfoglalás lehetséges: vagy öl miattuk az ember - magát vagy másokat - vagy nevet rajtuk, hogy a könnyei csurognak. Egészségesebb nevetni, különösen, mikor a nevetni vágyó jókedvnek annyi friss forrása bugyog az emberben.

Az este eltelt. Előrehaladt a maga rendje és módja szerint az éjszaka is. Róbert a karjában tartotta Anniet. Ma se történt semmi különös, semmi, ami előre vinné a fájdalmas, nagy és édes hazugság tisztázását. Annie elalvóban volt, de még egyszer megmozdult a feje.

- Azt a mesét, - mondta álmosan - Ámor és Pszichét: nem értem.

- Nem? - kérdezte Róbert elfogódottan.

- Nem. Mert hiszen ebéd után itt soha sincs sötétség.

Róbertnek megrándult az egész teste.

- Nincs?...? - kérdezte elhalóan.

- Miért nem akarta, hogy erről beszéljünk?

- Nem akartam?

- Pedig maga olyankor a legkedvesebb, - mondta Annie álmosan befészkelve magát puha párnák és reszkető karok közé.

Végighúzta lágy kezét a Róbert arcán.

- És az arca is simább a délutáni borotválkozás után, - mondta még félálomban.

A feje mozdulatlanul pihent a Róbert mellén. Aludt. Róbert azután felkelt és kivánszorgott. Fagyos kétségbeesés ült minden csontjában. A hallban leroskadt egy székre és várt.

Kint reggeledett már, amikor jött Tamás. Meglepetve állt meg, amikor egy karosszékből elé sötétlett Róbert.

- Mi az?

- Nem teszek szemrehányást.

- Mi a csudáért?

- De nem hiszem, hogy mind a ketten élhetünk tovább is. Vedd a pisztolyodat és gyere le a kertbe.

- Őrülési roham?

- Nem teszek szemrehányást. Ott voltál mellette, - csak egy ajtó választott el tőle, - a helyzet mindent megkönnyített, - nem tudtál ellenállni. Jó. De letagadni: gyávaság. A következmények elől elbújni: hitványság.

- De minek a következményei elől, az istenfáját?

- Vagy te, vagy én. Ha csak nem akarod, hogy a szemed előtt lőjem főbe magam, vagy, hogy lelőjelek, mint egy...

- De mi-é-é-é-ért? - üvöltötte Tamás,

- Mert megcsaltál.

- Ki? Én?

- Mert félrevezetted.

- Kit? Őt?

- Csaló módon elcsábítottad.

- Én? Én? - Te!

- Amikor azt hazudtad, hogy ebéd után aludni mégy, akkor visszaéltél a tájékozatlanságával.

- Honnan tudod ezt?

- Minek hazudni is még.

- Ki mondta ezt?

- Minek hazudni is még?

- Ki - mond - ta - ezt? - üvöltötte Tamás.

- Ő mondta.

- Gyere. Gyere hozzá. Ezt álmodtad. Megőrültél. Kérdezzük meg tőle.

- Nem engedem, hogy terrorizálni próbáld és hazugságra próbáld bírni. Egyikünknek el kell tűnnie.

- Gyere hozzá.

- Neki nem szabad még ezt is megtudnia. Halálos lenne. Nekem kell meghalnom, - vagy neked.

- Gyere hozzá, - üvöltötte Tamás.

Mellen ragadta Róbertet. Dulakodni kezdtek.

- Mi az? - kérdezte egyszerre egy frissen csengő hang. - Mi baj van itt?

Annie ott állt egy ajtóban. Az ágyból kelhetett fel. Dús barna haja még kibontottan omlott le a fejéről és aranyhullámosan bújt a köpönyeg alá, amelyet pongyolájára húzott. Rózsás, kedves és üdítő jelenség volt. Róbert megrettenve nézett rá. Tamás is habozott.

- Jó, hogy jön, - mondta aztán elszántan. - Feleljen, kérem, teljes őszinteséggel erre a kérdésre: mikor léptem én át nappal a maga szobája küszöbét. Őszintén! Mikor?

- Ma nem, - mondta szelíden Annie.

Tamás visszakapta a fejét.

- Ma persze nem, - szólt meghökkenve. - De mikor máskor?

- Őszintén! - horkant fel Róbert.

Annie bársonyos, derült és tiszta szemmel nézett rájuk, azután lesütötte a szemét.

- Mikor? - mondta lassan. - Tegnap... Tegnapelőtt...

Felnézett. Alázatos asszonymosoly volt az ajkán.

- Nyolc-tíz napja délutánonként nem volt olyan álmos, mint azelőtt - mondta kedvesen.

Róbert keserűen felkacagott. Tamás úgy nézett Anniera, mintha kísértetet látna.

- Én? - hördült fel azután, a saját mellét a mutatóujjával kalapálva. - Én?

- Maga. Ma nagyon hiányzott nekem.

- Én? - kiáltotta a kétségbeeséstől szinte sírva Tamás. - Nem téved? Én? Gondolkozzék.

- Hogy tévednék, - felelte duzzogva Annie. - Hiszen a szobában világos volt.

- És maga azt mondta... és bizonyos benne, hogy: én? - én? - én?

- Hát ki más! - szólt Annie sértett szemérmességgel. - Hogy tud ilyet kérdezni tőlem?

- Irtózatos. Végzetes.

Tamás a két kezét az ég felé emelte, azután a fejére szorította. Fejére szorított kézzel fel és le rohant párszor, azután belevetette magát egy karosszékbe.

- De hát miért kérdezik ezt tőlem?

Senki nem felelt. Róbert is beleroskadt egy székbe. A kezébe temette az arcát, mint aki gyászol. Tamás a homlokát szorította a két kezével, mint aki az ép elméjét félti. Hosszú és fájdalmas csend volt. De a két búslakodó egyszerre furcsa hangot hallott. A hang olyan volt, mintha egy kosárral leborított jókedvű madárfióka kezdene el csipogni vagy mintha egy nevetést nem tudna valaki elfojtani. Nevetés? Sírás? Ijedten mozdultak meg. A nevetés lassan lerázott magáról minden féket és csilingelve szaladt fel a magasba. Annie nézte a két gyászolót és csengettyűhangú kislánynevetéssel nevetett rajtuk. A két búslakodó talpra szökött, erre Annie ült le egy székbe és a könnyei folytak a nevetéstől, amelyet nem tudott és nem is akart már megfékezni.

Tamás gyanakodva nézett rá. Róbert ijedten. Mit jelent ez a nevetés? Nem a megbillent kétségbeesés hangja-e? feszült figyelemmel vizsgálta az Annie arcát. Merjen-e hinni annak a sejtésnek, amely egyszerre kinyílott a szívében, mint egy bátortalan bimbó: hogy ez a fiatal szépség, ez a világító kedvesség, ez a fiatal asszony nem gyűlölhet és nem büntethet többé semmit, ami élet és szerelem. Nincs benne nyoma se többé szigornak és fanyarságnak, felsőséges jókedv van benne, amely kötekedik az emberekkel és boldogan ránevet a világra. Annie összeszedte magát.

- Szégyelljék magukat, - mondta szigorúan. - Alávalóak. Két gonosztevő.

A két gonosztevő feszült figyelemmel várt.

- Nagyon sajnálom, hogy nem engedtem, hogy megöljék egymást. De akkor nem szidhattam volna össze magukat. Szégyelljék magukat.

- Hja úgy, - mondta Tamás szárazon. - Akkor jó.

Róbert felindultan rohant Annie felé. Annie egy kézmozdulattal megállította. Várjon. Róbert várt. Annie Tamáshoz fordult.

Róbert ajkán hálás ujjongás tört ki. Megmozdult, de Annie ismét megállította.

- De semmi esetre sem megyek magához, aki ilyen rútul és gonoszul megcsalt. Olyan férjet választok, aki bebizonyította, hogy hű hozzám, aki soha félre nem vezetett és aki megmutatta, milyen határtalanul bízik bennem.

- No! - szólt gyanakodva Tamás.

- Maguk leszoktattak a faji előítéletekről: én beláttam, hogy igazuk van és annak a férfinak az oldalán keresem a védelmet és a boldogságot, aki...

- Suvikszból készült, - mondta Tamás.

Róbert azonban olyan ijedt arcot vágott, hogy Annie újra elkezdett nevetni és Róbert így végre odarohanhatott hozzá, levethette magát előtte a földre, a ruhája szegélyét csókolhatta és könnyes szemmel és reszketve kérdezhette tőle, meg tud-e neki bocsátani. Tamás egyelőre diszkréten elsétált. Annie a Róbert szőke haját simogatta és szórakozott, meghatott kíváncsisággal nézett Róbert arcába. Azután lehajolt hozzá és azt súgta neki, hogy Ámor és Psziché meséje azzal végződik, hogy Ámor és Psziché a nagy szenvedések után az istenek kegyelméből mégis találkoznak. Róbert mámorosan tárta ki a karját, de ekkorra visszajött Tamás. Annie tehát azt mondta Róbertnek, hogy álljon fel, mert egy fontos dolgot akar tőle kérdezni. Róbert feszült figyelemmel várta a kérdést.

- Mondja meg végre a nevét, - szólt Annie. - Végre is jogom van rá, hogy tudjam, hogy fognak hívni.

Róbert megmondta neki, hogy fogják hívni. Annie nem volt elégedetlen és Róbertet mindig újra vissza kellett tartani attól, hogy a lába elé vesse magát.

- Ebből elég volt gyerekek, - mondta azután Tamás. - Fontosabb dologról van szó. Most, hogy ilyen szépen együtt vagyunk, ezt el kell intézni.

Leült és részletesen és pontosan elmondta, hogyan áll a Siewert telepért folytatott küzdelem. Az ő feladata sokkal - sokkal, sokkal - nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. A főváros kis internacionális közvéleményében szinte legyőzhetetlennek mutatkozott az a dühös követelés, hogy minden német vállalatot szét kell rombolni és ha neki, Tamásnak... hm... olyan okos tanácsadói és... hm... nagylelkű támogatói nem lettek volna, akkor ez a követelés talán már győzött volna is. A sziámi kormány egyelőre semmi elhatározó lépésre nem szánta rá magát, várja a nemzeti közvélemény kialakulását és természetesen nehéznek, nagyon nehéznek, majdnem lehetetlennek találná, hogy a nemzeti közvélemény szavát elfojtsa vagy hogy egy hazafias fellángolás fait accomplijával szemben éppen erőszakot alkalmazzon. Az amerikai külképviselet természetesen készen áll rá, hogy egy amerikai állampolgár minden jogát megvédje, de különös energiát éppen ebben a kérdésben nem fejthet ki, különösen nem addig, amíg tulajdonképpen sérelem nem is történt és amíg a sziámi kormány csak azzal a joggal élt, hogy egy megfigyelőt helyezzen el az amerikai állampolgár tulajdonává lett Siewert telepen. Az ügy tehát függőben van. De meg kell állapítani, hogy az idő ellenünk dolgozik. A nemzeti közvélemény mozgósítása egyre bőszültebb energiával folyik és a csokoládészínű Dantonok nem válogatnak az eszközökben. A Sziámi lobogónál már ki van szedve egy második csevegés... egy novellisztikus közlemény... a magányos lovag folytatása... amely, hm, még arcátlanabb, mint az első és amely egyebek között azt a titkot árulja el, hogy egy fiatal asszony, aki egy kínai tetős villában lakik és akinek a házassága olyan feltűnést keltett annak idején, tulajdonképpen még lány. Na, - és azonkívül a Siewert telep állandó ostromállapotban van, a fegyelem idebent teljesen felbomlik, a hazafias felháborodás holnapra valami új és hatékonyabb támadást szervezhet ellenünk - ez így nem megy tovább. A vállalatot el kell adni.

- Eladni! - kiáltott fel Annie fájdalmasan.

Tamás ránézett.

- Én is nagyon nehezen szántam rá magam erre a megoldásra, - mondta lassan - és a döntő szót természetesen magának kell kimondania. De le kell számolnunk a helyzet kényszerűségeivel. Így például... Róbert sem maradhat itt tovább. Át kell surrannia holland területre... Jávába... mert ha itt még egyszer német kémet keresnek, nem hibázhatják el az igazit.

Annie egy mozdulatot tett Róbert felé és Tamás elégedetten látta, hogy az eladás kényszerűségének a gondolatát ettől fogva sokkal hidegebben mérlegelte, mint az első percben. Tehát az eladás. Ő, Tamás, erre az eshetőségre már készült és úgyszólván összehozott egy amerikai, angol és francia üzletemberekből álló konzorciumot, amely tisztességes, - nem fényes, de tisztességes - árat fizetne a Siewert telepért. De nem siettette a dolog véglegesítését, egyrészt azért, mert mindig remélte, hogy el lehet kerülni az eladást, másrészt azért, mert a konzorcium tagjai nem látták a tulajdonjogi viszonyokat elég tisztázottnak, a vételt tehát eléggé biztosítottnak. Tegnap azután fordulat történt. Az ő - Tamás - elfogatása nagy balfogásnak bizonyult a mohó hazafiak részéről, egy fehér ember és amerikai állampolgár láncainak csörgése a kis internacionális közvéleményt nagyon felzúdította és a megzavarodott hazafiak így megpróbálják egycsapásra és pedig üzleti módon elintézni az ügyet. Csakrong doktor pár óra múlva meg fog itt jelenni és kétségtelenül rettentő fenyegetések kíséretében azt az ajánlatot terjeszti Annie elé, adja el a vállalatot. A csokoládészínű Rockefellerek is alakítottak Trikupisz úr vezetésével egy konzorciumot. A vételár, amelyet kínálnak, a tizedrésze egy tisztességes árnak. Ha Annie a másikat - a tisztességes árat - el akarja fogadni, tegyen úgy, mintha komolyan venné ezt az ajánlatot és kérjen huszonnégy órai gondolkozási időt. Ez alatt a huszonnégy óra alatt most már talán véglegesen nyélbe lehet ütni a dolgot a másik konzorciummal, hiszen ez az ajánlat - a csokoládészínű - ha az államhatalmat nem is kötelezi, mégis bizonyos precedenst jelent és némi biztosítékot ad. Annie gondolja meg jól a dolgot. Elvégre nem kell feladni azt a reményt se, hogy háború után a - hm... férjével visszajön ide és ha a körülmények kedvezően alakulnak, visszavásárolhatja a vállalatot. Annie gondolkozott. Tamás is töprengett. Hiszen nem kell rögtön határozni, mondta, sajnos azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy a szilvalekvár-Rockefellernek ajánlata, esetleg nagyon óvatosan fogalmazott ajánlata, nem ad elegendő megnyugvást és biztosítékot a konzorciumnak. Jó üzletemberek. Óvatosak. Bosszantó, hogy nem lehet kitalálni valamit. Teljes hatékonyságú védelmet... végleges megnyugtatást... Bosszantó, na...

- Miért nem veszel be te is a konzorciumba vagy az igazgatóságba egy-két...

Tamás rámeredt. A tekintetéből Róbertnek torkán akadt a szó. De Tamás, rámeredve, mint aki álomban beszél, folytatta a megakadt mondatot.

- Egy-két bronzszínű közgazdasági geniet? - mondta hipnotizáltan.

Róbert igent intett. Tamás egy robbanással felugrott, a nyakába esett és megcsókolta.

- Az istenek súgták neked, - mondta táncolva. - Hol volt az eszem, hogy ez nekem nem jutott eszembe? Tudom, hogy hol volt az eszem... a Sziámi lobogó novellái foglalták le. Most nem fekszem le, hanem átöltözöm és rögtön hajtatok be a fővárosba. - Hahó hojotohó!

Rohant átöltözködni. Azután visszajött. Lelkére kötötte Annienak, hogy gondolja meg jól a dolgot és elment. Annie gondolkozva nézett utána. Az első percekben úgy érezte, ijedten kellene messzire elhúzódnia tőle. Félve emelte rá mindig újra a tekintetét, mert az volt az érzése, hogy olyan pillantással néz rá, mint az elmúlt hetekben. De azok a gondolatszálak, amelyek hozzáfűzték, nagyon gyengéknek mutatkoztak. Minden szó és minden mozdulat eltépett egy párat. Szakadozva hullottak le, mint a pókháló. Mire Tamás jókedvűen elrobogott, Annie nyugodt szimpátiával nézett utána és egy zavartalan és tökéletes odaadás csendes mosolygásával fordult a minden mozdulatát aggódva és áhítatosan leső Róbert felé.

A nap csendes elégedettségben telt el. Róbertnek ezer boldog mondanivalója volt Annie számára és Annienak százezer kérdeznivalója volt Róberttől. Sokat nevettek. Déltájban megjelent Csakrong doktor. Fuvolahangon magyarázta el Annienak, hogy nála jobb barátja nincs és rettentő fenyegetések kíséretében közölte vele, hogy ő egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy Annie számára megmentse, ami megmenthető. Van egy nagylelkű hazai üzletemberekből álló társaság, amely hajlandó megvenni a Siewert telepet, bár a telep tulajdonképpen a sziámi birodalom birtokába ment át a lefoglalás által. De ő, Csakrong doktor, mindent meg fog tenni, hogy a dolog sikerüljön, mert tudja, hogy, ha Annie ezt az ajánlatot elutasítja, a nemzeti közvélemény haragjának egy rettentő kitörése söpör el minden ellenállást. Annie megköszönte a jóakaratot, írásban kérte az ajánlatot és huszonnégy órai meggondolási időt kért. Csakrong doktor sem az egyik, sem a másik kérést nem akarta teljesíteni, de Annie olyan szívre hatóan kérte, hogy végül mind a kettőt teljesítette. Délután Rézi rosszabbul érezte magát és sürgető kérésére ekkor papot hívtak hozzá. Este lett, mire a pap - rendkívül intelligens francia jezsuita - megérkezett és bement Rézihez. Tökéletes német nyelven beszélt hozzá és Rézi hálás odaadással és boldog áhítattal meggyónt. A gyónás után jobban érezte magát. Estére Tamás hazajött és jókedvtől bugyborékolva beszélte el, hogy minden rendben van. Ha Annie vacsora utánig elszánja magát, holnap már mindent alá is lehet írni. Annie kijelentette, hogy már el is szánta magát, de Róbert ekkor arra kérte, hogy várjon még pár percig, mert neki nagyon komoly mondanivalója van. Gondolják meg mind a ketten, - Annie is, Tamás is, - hogy ő vétkes feledékenységgel máris heteket veszített itt el. A kötelességére való gondolás volt az oka, hogy az élete boldogságát majdnem eljátszotta, de az élete boldogsága sem tarthatja vissza - és Annie nem fog kísérletet tenni rá, hogy lebeszélje - nem tarthatja vissza attól, hogy a kötelességét teljesítse. Ő nem mehet Jávára. Vagy ha Jávára megy, onnan rögtön tovább kell indulnia.

Annie nagy szemmel és sápadtan nézett Róbertre. Tamás csendesen lehajtotta a fejét. Róbert arra kérte, hogy feleljen és ne tagadja meg tőle a segítséget.

- Drága fiam, - mondta erre csendesen Tamás, - hát lehet az, hogy te ne érezted volna, hogy a te maszkod már régen átlátszó és hogy te kísérletet se tehetsz rá, hogy hazajuss?

Róbert összerezzent. Az elmúlt hetekben úgy élt, mint egy álomjáró, - egy holdkóros, - egy hipnotizált, aki a mélység szélén jár, de aki nem tud és nem akar a mélység veszedelmére gondolni, mert megszállva tartja a lelkét egy erős igézet. Anniera gondolt és nem akart tudni másról. De a lelke mélyén hetek óta ott volt az az érzés, hogy ő csak valami láthatatlan kegyelem erejéből jár még szabadon. Tamás csak illusztrálhatta az ő érzését, de abban, amit most Tamás elmondott neki, tulajdonképpen semmi új és semmi meglepő nem volt számára. Tamás emlékeztette őt arra a látogatójára, aki holland nyelven köszöntött be hozzá. Nos, azóta részletesebb és pontosabb információk gyűltek össze róla, annyira, hogy már a ropogós barnára sült sziámi fülek is meghallottak belőle valamit. Ha jó barátok nem segítettek volna vagy ha ő egy gyanús mozdulatot tett volna, akkor senki el nem hárította volna a leleplezését és a letartóztatását. Így is - ez volt a Tamás elbeszélésében az egyetlen, kissé meglepő részlet - így is... hm... csak egy előkelő állású és nagyon jószívű hölgy elszánt támogatás tette lehetővé, hogy az összegyűlt információk végre is felhasználatlanul maradtak, mert ez a... hm... jóindulatú hölgy egyrészt rendkívüli jóindulatot érzett Annie és Róbert iránt, de másrészt némi idegenkedéssel értesült arról a házasságról, amely ebben a házban köttetett és helyesnek tartotta, hogy - itt a házban - legyen valaki, aki mindenre készen őrt áll, nehogy a házasságból... hm... házasság találjon lenni. Ah igen, ilyen különös oldaláramlatai vannak a világtörténelemnek. Ebből elég ennyi. A fontos az, hogy két nap óta itt horgonyoz a Macmillan-yacht. Azt, hogy Róbert átjusson Jávába, azt szívesen segítik mindazok, akik rá és Anniera és hm... megpróbáltatásaik történetére szimpátiával gondolnak, de Jáván túl Róbertet az első órában leszednék a hajóról. Különben híre jár, hogy az Egyesült Államok be fog avatkozni a háborúba. Az azután sok mindent lehetetlenné tenne. Tehát: minél előbb át Jávára.

Másnap dél tájban Csakrong doktor Szvaszti doktorral együtt megjelent Annienál. Annie közölte velük, hogy a tegnapi érvek őt tökéletesen meggyőzték. Elszánta tehát magát a vállalat eladására és a különböző ajánlatok közül azét a konzorciumét fogadta el, amelynek a képviselői odaát a dohányzóban - a szerződés aláírása után - éppen most beszélik meg az új üzleti tevékenység első teendőit. A két úr rettentő fenyegetésekbe tört ki és Szvaszti doktor odáig ment, hogy kilátásba helyezte az odaát tanácskozó társaság börtönbe juttatását is. Annie erre meginvitálta őket, jöjjenek át a dohányzóba és folytassák ott az oda amúgy is áthalló beszélgetést. A két úr Annie mögött bement a dohányzóba: Csakrong doktor komor méltósággal, Szvaszti doktor mintegy ruganyos tigrisugrásokkal. És Annie ekkor megért egy olyan jelenetet, amelyről utóbb mindig azt állította, hogy érte érdemes volt a Csakrong doktor minden kedvességét és a Szvaszti doktor minden zsarnokságát heteken át elszenvedni. A dohányzóban a nagy asztal körül, kényelmes karosszékben és whiskys üvegek mellett, amerikai, angol és francia üzletemberek ültek. A nagy szövetségesek látása már magában véve is rosszul hatott volna Csakrong doktor és Szvaszti doktor idegeire. De a nagy szövetségeseken kívül még három úr ült az asztal mellett: az arcuk tagadhatatlanul csokoládébarna volt, de látszott rajtuk, hogy amilyen jókedvűen végzik új közgazdasági funkcióikat, annyira hozzá vannak egyébként szokva, hogy szigorú és rögtön teljesedő parancsokat adjanak ki. A legfőbb, országos méltóságok közül valók voltak, közel állók a trónhoz, egyikük a Csakrong doktor és Szvaszti doktor legfőbb feljebbvalója. Ez a legfőbb feljebbvaló most nemcsak az ajtó felé nézett, mint a többiek is, hanem jóakaratot semmiképpen nem mutató arccal fel is kelt. Ekkor történt meg. Csakrong doktor megállt. Szvaszti doktor megtorpant. A méltóságnak és a kérlelhetetlenségnek minden kifejezését egy másodperc alatt elveszítették. Duzzadt gyerekajkaik kinyíltak. A kinyílt ajkak között a férfimellben székelő tüdő és a férfimellben dobogó szív olyan gyorsasággal és olyan tömegben szippantott levegőt magához, hogy ez a tevékenység hörgő sóhajtásszerű, siralmas zajt keltett. A beborult arcú feljebbvaló viszont egy mordulásszerű, rövid hanggal kérdezte, mit jelentett a kiabálás odaát a szomszéd szobában. Csakrong doktor éppen olyan kevéssé tudott felelni, mint Szvaszti doktor. A szemek forogtak és a szájak remegtek. Csakrong doktor arca az oltatlan mész színét vette fel. Szvaszti doktor feszesen sima, szép barna arcbőrén viszont fehér foltok jelentek meg. Az ingerült feljebbvaló ismét mordult egyet. Szavait nem lehetett érteni, de a mozdulatot, amely a szavakat kísérte, mindenki megérthette. Csakrong doktor összementen próbált még egy búcsúzó, korrekt meghajlást jelezni, azután ingadozva indult kifelé. Szvaszti doktor feldúltan követte. Az a csendes méltóság, amelyet Csakrong doktor királyi palástként viselt, összetépett rongyokban lógott le róla. Szvaszti doktor talán még tragikusabb látványt nyújtott, soha tigris ilyen gyorsan és tökéletesen át nem alakult még ázott és girhes macskává. Elvonultak. Két barna kísértet.

Azt az elégedettséget, amely a Siewert villában tanyázott, megrontotta, hogy a Rézi állapota hírtelen nagyon rosszra fordult. Jelentkezett a tüdőgyulladás. A nagy láz és a szúró fájdalmak kezdték megzavarni Rézi eszméletét. Annie, aki Róberttel együtt ott volt az ágya mellett., még megsúghatta neki, hogy Róberthez fog feleségül menni és megnyugtathatta arra nézve is, hogy templomban is meg fognak esküdni. Rézi megtört kék szemmel nézett rájuk és bágyadt, ferde mosolygással rájuk mosolygott. Még mindig almagömbölyűségű kezével sokáig simogatta Annie arcát és Róbert fejét. Azután jött a láz és jött a fájdalom, de nem tartott sokáig. Egy hosszú sóhajtás volt az egész. Rézi nem kérdezhette meg többé sem Annietól, sem senki mástól ezen a földön, csakugyan olyan nagy boldogság-e asszonynak lenni. A gyenge szív megállt és Rézi kedves lelke elszállt mélységes messzeségek és tündöklő magasságok felé, ahol bizonyosan kegyes fogadtatás várt rá.

Az új tulajdonosok átvették a Siewert telepet. A nemzeti közvélemény meglepő mérsékletet tanúsított az események megítélésében. A Sziámi lobogó - előzetes szerkesztőváltozás után - kifejtette, hogy az a megoldás, amelyet hosszú fáradozás után ebben a kényes kérdésben sikerült megtalálni, a sziámi nemzeti lélek hagyományos, bölcs józanságának a remekműve. A Sziámi hazafiak ligája választmányi ülésén nemcsak magáévá tette ezt a felfogást, hanem lelkes örömének adott kifejezést afelett, hogy a közélet legelőkelőbb képviselői részt vállalnak az ipar és a kereskedelem tevékenységében és így hathatósan hozzájárulnak a gazdasági élet felvirágzásához. A Tigris-szövetség viszont megszívlelte azt a szelíd intést, amelyet felülről kapott és amely különösen azokra a hátrányos következményekre utalt, amelyek elháríthatatlanok lennének, ha az ifjúság megfeledkeznék arról, hogy elsősorban tanulmányainak kell élnie és az országos ügyek vezetését át kell engednie az arra hivatott tényezőknek. Csakrong doktor és Szvaszti doktor egy kényes ügy kezelésében való sokszoros tapintatlanság, a nemzetközi illedelem megsértése, az aktív politikába való beavatkozás és a kormány intencióinak otromba félremagyarázása miatt - büntetésből a birodalom távoli vidékeire helyezték át. A két úr az internálásból időközben hazaérkezett. Windelband doktortól azt kérte, hogy az egészségtelen tájakra való tekintettel, ahová el kell költözniük, legalább azzal a bizonyos általános védőoltással lássa el őket. Windelband doktor csendesen nevetett és azt mondta, hogy várjanak pár évig, amíg a gonosz német kémiai tudomány a terápia sterilisans magna csodatevő szerét csakugyan meg fogja szerkeszteni, pár nap múlva Schumann is visszaköltözött Kávébabbal együtt a napfénnyel telt faházba és rövidesen megkapta azt az engedelmet is, hogy folytassa régi tevékenységét a Siewert telepen, mert hiszen most már úgy lehetett tekinteni, hogy nem idegeneknek dolgozik. A vigyázatlan Dzselel Achmed halálbüntetését egyszerű internálásra változtatták. Jangcekiang dús jutalmakat kapott, megtakarított pénzén egy honfitársától így kis papírüzletet vásárolt és a Siewert telep szállítója lett, amikor Róberttől mosolyogva és hajlongva elbúcsúzott, Róbertnek az a biztos érzése volt, hogy a jövőnek egy ipari kapitánya vagy kereskedelmi tábornoka búcsúzik el tőle. Tamás az új rend első napját azzal ünnepelte, hogy válogatott élvezettel és azonnal való hatállyal kidobta Trikupisz urat. A jók így részben megkapták a jutalmukat, részben meghaltak, a rosszak részben megbűnhődtek, részben nem és a világ foroghatott tovább keserű levében.

A Macmillan-yacht néhány nap múlva csendesen úszott le a Menamon. A fedélzeten bő öblű fonott székben ült Annie. Az ölében tartotta Girardit és csendesen simogatta. Girardi feledékeny elégedettséggel dorombolt. Róbert a szék mögött állt. Előttük a távolban már megcsillant a tenger üveges zöld vize, Róbert ekkor megfordult és visszanézett. Csendes keserűséggel mosolyodott el, amikor eszébe jutott, hogy pár hónappal azelőtt Ázsia nyugalmát és bölcsességét érezte ezek felett a partok felett. Végiggondolt azokon az indulatokon, amelyek az ő lelkét rázták itt és azokon az indulatokon, amelyeknek a csatakiáltásai körülötte zúgtak és egyszerre úgy érezte, hogy ezek az indulatok mind dőre múlandóságok és szent és örök csak az a meghatott elragadtatás, amellyel ő ezt a szép fiatalságtól tündöklő és boldog szerelemtől rózsásan ragyogó teremtést nézi itt maga mellett. Ettől a heretikus gondolattól nagyon megrettent. Lelkifurdalása támadt. De azután kénytelen volt belenyugodni abba, hogy az ember nem tehet többet, mint, hogy mindenképpen megpróbálja a kötelességét teljesíteni. Az ember mindent megtesz, hogy a kötelességét teljesíthesse és azontúl rezignált vállvonogatással nézi a megőrült világot.

Vége