Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám

Schöpflin Aladár: Mariska halála

Jogász ember vagyok, vizsgálóbíró úr, tudom cselekedetem minden súlyát, tudom vallomásomnak is összes büntetőjogi következményeit. Mégis, ha meg méltóztatik engedni, úgy fogom elmondani az esetet és körülményeit, hogy egy szó mentegetőzés nem lesz benne. Olyan lelkiállapotban vagyok, hogy nekem minden teljesen mindegy, elítélnek-e, hogyan ítélnek el? Ez a kérdés oly csekély jelentőségűnek látszik most a szememben, hogy nem érdemes miatta egyetlen tényecskét kiforgatni a valóságos képéből. Ha tehát kész engem meghallgatni, vizsgálóbíró úr, elkezdem.

Mariskát, feleségemet, akit megöltem, még első férjhezmenetele előtt ismertem meg. Húsz éves volt akkor, szép kis, nyugtalan fekete szemű lány, színésznövendék egy magániskolában s amint az adatokból méltóztatik látni, előkelő, majdnem történeti nevezetességű család leánya. Közös ismerősöknél kerültünk össze. Nagyon hamar bizonyos flört keletkezett közöttünk, amelynek azonban nem lehetett semmi komoly eredménye. Harmadéves joghallgató voltam, szegény fiú s a lány is szegény volt. Egyszer aztán nyár elején, az asszony-barátnőjénél tettem látogatást és őt is ott találtam. Ekkor azt mondta, haza kell mennie a szülővárosába, vakációra. Arról is beszélt, hogy alighanem férjhez kell mennie, mert igen előnyös kérője akadt, a színésznői pályán pedig nem sok kilátása van sikerre. Én úgy éreztem, hogy ha lebeszélném a férjhezmenetelről, ez vallomásszámba menne, felelősséget vállalnék magamra, ami semmiképp sem volt szándékom. Nem is voltam bele jobban szerelmes, mint ahogy az afféle jogászfiú szokott lenni a lányba, akivel egy télen át flörtölgetett. Azt mondtam neki tehát némi melankóliával, de némi pózzal is, hogy: menj férjhez, Ofélia! Ott maradtunk a barátnőjénél vacsorára, a budai kis kertes házban. Vacsora után ketten a kertben sétáltunk föl-alá. Mariska ekkor a nyakamba borult és elkezdett sírva csókolgatni. Kezdetben megijedtem egy kissé, - ez nem volt a programomban és még akkor tapasztalatlan voltam, komoly dolognak tartottam, ha egy asszony sír. Mégis, nagy, forró csókolózás lett a dologból, a kert sötétjében, olyan csókolózás, amilyet addig még sohasem próbáltam. Csak a háziasszony hívó szava választott el egymástól. Egy kicsit lehangoltan távoztam el, két oknál fogva. Először is a háziasszony mosolyából világos lett előttem, hogy ő előtte nem maradt titokban, amit csináltunk, nyílván előzetes terv szerint ketten rendezték el így a dolgot. A másik ok kényesebb természetű volt. A több, mint egy órai veszekedett csókolózás és ölelkezés dacára én úgy váltam el Mariskától, hogy a jövendőbeli férjének nem lehetett oka panaszra. Távozáskor azonban valahogy az az érzés támadt bennem, hogy ez csupán az én érdemem volt és a lány talán inkább csalódást érez miatta. No, de nem sokat törődtem tovább a dologgal. Mariska most majd hazamegy, férjhez megy, vidéki emberhez, talán sohase látom többet.

Nem is láttam, csak négy év múlva. Ekkor már én ügyvédi vizsga előtt álló ügyvédjelölt voltam, egy nagy ügyvédi iroda vezetője. Ő meg közben özvegyasszony lett, mintegy félévvel azelőtt temette el a férjét. Megint annál a közös barátnőnknél találkoztunk, akivel időközben néhány hónapig tartó szerelmi viszonyom is volt, amelynek megszűnése után is fenntartottuk a jó ismeretséget. Meg kellett ígérnem Mariskának, hogy meglátogatom Budakeszin, ahol valami rokonának egy üresen álló házában húzta meg magát, addig is, amíg viszonyai rendeződnek és beköltözhet Budapestre. Ígéretem teljesítését halogattam néhány hétig, tél volt, nagy esők és sarak, nem volt valami kellemes gondolat, ki-be kutyagolni Budakeszire. Mikor aztán két sürgető levelet is kaptam Mariskától, mégis csak kimentem, egy szabad délutánomon. Kora délután mentem oda, éjfél után távoztam. A dolog közöttünk mindjárt jóformán az első szó után ott folytatódott ahol négy év előtt abbahagytuk. De sokkal messzebb végződött. Már akkor én sem voltam huszonegy éves, közben pedig volt egy más asszonyügyem, a nők, akiknek a keze alatt voltam eléggé kitanítottak. Mariska is asszony volt már. Még pedig milyen asszony! Olyan vad és szenvedélyes volt, amilyet még eddig nem is láttam. Mondhatom, azon a délutánon és estén nagy dolgok történtek a kis budakeszi házban.

Gyalog mentem haza késő éjszaka Budapestre. A síkos, sáros erdei úton, ahol egy lélek sem járt, volt időm elmélkedni a most elmúlt órák történetén. Boldog voltam, nem tagadom, még bennem volt az asszony érzéki tombolásának reflexe, az én zsibbadt érzékeim gyönyörködve emlékeztek a táplálékra, amit a nőtől kaptak és arra, amit adtak neki. De már kérdéseket is vetettem fel magamban. Mi lehet a vége annak, ami most itt megkezdődött? Valahogy éreztem, hogy ez nem lesz az a könnyű, vidám szerelmi viszony, amilyenben már volt egyszer-kétszer részem s ami jött, elmúlt, minden konzekvencia nélkül. Itt most egy nagy, eseményekben gazdag szerelem kezdődött. Az asszonyban mohó szenvedély lobogott és belopta magát az én érzékeimbe is, - előbb-utóbb én is meg fogok vadulni vagy talán már meg is vagyok vadulva. És aztán? Elvenni Mariskát feleségül? Ettől a gondolattól visszariadtam. Szerelmes voltam bele, ő is úgy mutatta, de ebben a szerelemben nem volt egy árnyalta sem az erkölcsi vonzódásnak. Csupa merő érzékiség volt. Nem éreztem Mariskát jónak, becsületesnek, kedvesnek. Még rokonszenvesnek is alig. Nem tudtam elképzelni, hogy nyugodt meghittséggel ülünk együtt az asztalnál és csöndesen beszélgetünk. A fantáziám csak egyféleképp tudta megmutatni: a testi szerelem extázisában. Nem is becsültem őt sokra, csak mint az érzékiség edényét. Töprengésemben azzal nyugtattam meg magamat, hogy hiszen majd vigyázok magamra, temperálni fogom a köztünk lévő viszonyt, különben is ez, ami ma történt, az első összeborulás túlhevítettsége volt, majd lehűlnek a dolgok normális hőfokra. Ki tudja, az a leánykori flört Mariskánál talán csakugyan komolyabb volt, mint nálam és mai forróságában benne volt négy évi elfojtott vágyakozásának minden tüze. Mindenesetre azonban jó lesz vigyázni. Ezzel megnyugtattam magamat és mikor a hatalmas séta után hazaértem, az ágyamban már csak a kapott csókok boldog édessége foglalkoztatott.

Ettől fogva mindig Mariska jött be a városba. Így találta ő is jobbnak, mert a faluban nagyon kipletykázták volna. Rendszerint reggel jött be és másnap reggel ment vissza, de néha két napig maradt. Természetesen nálam szállt meg, abban a kis legénylakásban, amelyet akkortájban rendeztem be magamnak. Összeszoktunk, összepajtásodtunk, bár az, az emberi ellenszenv iránta, amelyet első szerelmes esténkkor éreztem, nem tűnt el azután sem, csak sikerült elaltatni az érzékek narkotikumával. Lassankint úgy voltam vele, hogyha távol volt, ha nem láttam, akkor szigorúan bíráltam, de ha együtt voltam vele, akkor már nem gondoltam intelligenciájának fogyatékosságaira, minduntalan kiütköző léhaságára, az előkelőség hiányára modorában és lényében. Csak a szép kis kerek arcát láttam, szikrázó fekete szemét, fekete haját, amint kibomolva elomlik az ágy fehérneműjén, lihegő, lángoló testét, amint odakínálja magát nekem. Ezek a napok, mikor nálam volt, az érzéki láz folytonos izzásában teltek el.

Én kérem, vizsgálóbíró úr, egész addig meglehetősen temperált és józan fiatal ember voltam. Úgy éltem, mint a legtöbb más fiatal ember és alapjában véve erkölcsösnek tartottam magamat. Mariska azonban úgy meg tudta gyújtani az érzékeimet, olyan dühös vágyat tudott bennem felcsigázni, hogy egészen kiforgatott magamból. Valósággal megmérgezte az érzékeimet. Eleinte csak olyankor éreztem ezt, amikor vele voltam, de később az érzéki túlizgatottság bizonyos állandó állapotába jutottam. Alig tudtam másra gondolni, mint a szerelemre, most már nemcsak a Mariska szerelmére, hanem minden nő szerelmére. Minden nőt, akivel akárcsak az utcán találkoztam, az érzékiség szempontjából kezdtem nézni. A munkámban is zavart ez az állandóan túlcsigázott állapot. A principálisom egy nap atyai hangon szólított meg, hogy mi lelt, mert egy idő óta mintha szórakozott volnék, az ügyeket nem intézem el olyan buzgalommal és energiával, mint azelőtt. Az ügyvédi vizsgámra is egyre későbbi terminusokat tűztem ki.

A derék öregnek erre a jószándékú figyelmeztetésére magamra döbbentem. Én kérem, vizsgálóbíró úr, ambiciózus fiatal ember voltam, jó ügyvéd akartam lenni és volt egy titkos vágyam: hogy egykor társtulajdonosa lehessek annak az országos hírnevű ügyvédi irodának, amelynek most csak az irodavezetője voltam. A jó öreg principális is tett egy-két óvatos célzást arra, hogy ez a gondolat az ő fejében is megfordult. Hát most ezt kockáztatom ezzel az ostoba szerelmi históriával! Megdöbbenésem világításában azt is láttam, hogy erkölcsileg is züllés útjára kerültem és azon az úton vagyok, hogy rendes, tisztességes fiatalemberből a szennyes kéjelgők típusába csússzak le, amelyet eddig gyomrom mélyéből utáltam. Itt akarom megjegyezni, hogy bár mint magamfajta ügyvédjelöltnek, nem volt valami sok jövedelmem, anyagi kellemetlenségeim nem igen voltak, mert azt mondhatom, Mariska anyagi dolgokban teljesen igénytelen volt velem is, másokkal is. Néha egy szál virág, uzsonna a cukrászdában, vacsora egy szerény vendéglőben, színház vagy mozijegy, - többet nem kívánt és nem is fogadott el. Neki nem volt pénze, csak a kevéske nyugdíjából élt, amit az ura után kapott, nagyon szerényen öltözködött, de tőlem nem fogadott el semmit. Néha ez engem bántott is, szerettem volna, hogy szebben öltözzön, hadd lássák az emberek, hogy nemcsak szép, hanem elegáns szeretőm is van, de ő benne volt ebben a tekintetben, - sok másban is - bizonyos bohém vonás. Nem törődött a külsejével és határozottan tiltakozott, ha valami ruhafélét akartam neki venni ajándékba. A születésnapjára fogadott el egy fél tucat kesztyűt, ez volt az egész.

- A szertőd vagyok, de a kitartott szeretőd nem akarok lenni, - ezt mondogatta és ez a szó tetszett neki.

Tehát mondom, a föleszmélésem nagyon sivár volt. Erős elhatározással szakítani akartam. Az ügyvédi vizsga jogcímén hatheti szabadságot kértem és kaptam az irodában és hazautaztam falura az anyámhoz, aki özvegy jegyzőné volt. Mariskával, aki elutazásom hetében véletlenül nem jött be a városba, levélben tudattam elutazásomat, s az volt a szándékom, hogy alkalmas időben megírom neki hazulról a szakító levelet is.

Április volt, gyönyörű szép, friss, napos tavasz eleje. Ezt az időszakot, mióta az eszemet tudom, még sohasem élveztem falun, mindig városi iskolában sanyarogtam a tavaszon. A mi vidékünkön, az enyhe, dombos zalamegyei tájon különösen szép ez a tavasz-kezdet, csupa friss erő és testi-lelki egészség. Az anyám is nagy-nagy melegséggel, buzgó szeretettel fogadott, úgy találta - és ebben Mariskának is megvolt a maga része - nagyon sovány és pápistaszínű vagyok, különben is évek óta nem voltam már ilyen hosszú ideig otthon, hát tőle telhetőleg igyekezett a kedvemben járni. A faluban bizonyos tisztelettel fogadtak, mint nagyra menendő pesti fiatalembert, akiből talán még a kerület képviselője is lehet. A csekélyszámú intelligencia azzal a tapintatossággal bánt velem, amely a jobbfajta embereknek a természete: az idősebb férfiak komolyan, mint magukhoz hasonlóhoz beszéltek hozzám, a fiatalok természetesnek fogadták el a fölényemet, a menyecskék ártatlan hamissággal néztek rám, a lányok azzal a melankolikus kacérsággal, hogy hiszen úgyis elérhetetlen vagyok a számukra. De mind arra igyekeztek, hogy ne lehessen panaszom és jó emlékeket vigyek haza Budapestre a falumból. Nagyon erős, egészséges fizikai és erkölcsi levegő volt ez számomra, gyorsan gyógyultam benne. Az első napokban még nagyon sóvárogtam Mariska, azaz hogy nem is csupán Mariska, hanem az érzékileg túlfűtött élet után, esténként, kis szobámban szent Antal látomásai kápráztak előttem és nem hagytak elaludni, de mondhatom, minden nap egy félórával hamarabb aludtam el és két hét múlva már azok a látomások csak egész messziről, halványan, erejüket vesztve lebegtek előttem. Napközben keményen, elszántan dolgoztam, készültem az ügyvédi vizsgára és különös gyönyörűségem telt ebben a magányos, komoly, hűvös légkörű munkában. Gyorsan gyógyultam szerelmi morfinizmusomból, az érzékeim megcsillapodtak, a fantáziám kitisztult, az energiám felfrissült, olyan boldog voltam, mint egy rekonvalescens beteg, valami csúf, megalázó betegség után. Azt a bizonyos szakító levelet Mariskának már egész elszánt, majdnem hűvös lelkiállapotban írtam és nagy-nagy felszabadulást éreztem a megírása után.

A levélre nem jött válasz és ez egy kissé nyugtalanított. Igyekeztem azzal megnyugtatni magamat, hogy Mariska meg van sértődve, büszke hallgatással veszi tudomásul a szakítást, de ez a megnyugtatás nem egészen sikerült, mert nem egészen egyezett azzal a képpel, amelyet Marikáról alkottam magamnak. Mindazáltal ténynek, befejezett dolognak vettem a szakítást és azt képzeltem, hogy ezután már legfeljebb véletlenül, akkor is jó ismerősök módjára találkozunk Mariskával. Utólag elismerem, naiv voltam, nem is gondoltam arra, mi mindenféle hátsó gondolatai és eszközei lehetnek egy nőnek.

Tökéletesen gyógyultnak és erősnek éreztem magamat, mikor visszaérkeztem Budapestre. Mariskára már tulajdonképpen alig gondoltam és az érzéki túlingereltségem teljesen elmúlt, már nem jöttem semmi különösebb izgalomba, ha egy szép nőt láttam az utcán. Az ügyvédi vizsgát hamarosan letettem és nyugodtan, boldogan néztem magam elé, mint akire szép, tevékeny, sikeres élet vár. Egyre közelebb láttam a napot, amelyen principálisom felajánlja, legyek a társa az iroda tulajdonában. Ez pedig, vizsgálóbíró úr épp úgy tudja, mint én, a biztos nagy ügyvédi karriert jelentette volna számomra, az összes velejáró anyagi és társadalmi lehetőségekkel.

Egy este barátaimmal vacsoráztam, tizenegy tájban kerültem haza. Meggyújtottam a villanyt a szobámban és rémülten vettem észre, hogy a pamlagon egy nő fekszik. Mariska volt, abban a rózsaszínű pongyolában, melyet a számára vettem annakidején és a szekrényemben tartogattam, hogy mindig kéznél legyen, ha hozzám jön. Persze, a takarítónő, aki a konyhában lakott, beeresztette, mert jó viszonyban volt vele. Később tudtam meg, mikor már a feleségem volt, hogy Mariska különös jó viszonyban tudott lenni mindig és mindenütt a személyzettel, szállodákban, fürdőhelyeken a pincérekkel, szobalányokkal, odahaza a cselédeivel, a házmesternéppel, még az én irodaszolgámmal is. Valami különös érzéke volt arra, hogy az ilyen embereket mind bűntársaivá tegye tehát most ott feküdt a pamlagon és aludt. A lámpagyújtásra fölébredt. Fölugrott a pamlagról, álmosan hunyorgó szemekkel, de kedvesen és jóízűen nyújtotta a kezét felém. Én meg voltam ütődve, mogorván néztem rá, mire ő alázatosan mondta:

- No, ne haragudj, hogy idetolakodtam. Csak búcsúzni jöttem - utoljára... nem háborgatlak többet ezután...

De otthonosan viselkedett, azonnal előkereste a feketekávéfőzőt - bocsánat, gyöngém a jó feketekávé - és az asztal közepére téve, mint annyiszor máskor, meggyújtotta. Nem sokat beszéltünk, én zavarban voltam, lovagiatlan mégsem akartam lenni, ő meg csöndesen, szomorkásan, szerényen viselkedett, keveset beszélt, azt is diszkréten, a köztünk fennálló szakítási ügyet nem is érintve. Én nem voltam teljesen ura magamnak, a vacsoránál a szokottnál több bort ittam s ettől mindig labilis szokott lenni a lelkiállapotom. Hogy került, hogy nem, azt nem tudnám megmondani ma már, feketézés közben egyszer csak megcsókoltam Mariskát. Ő enyhén, erélytelenül tiltakozott, rám mosolygott szomorúan, megadóan, úgy mint akkor, első budakeszi látogatásomkor és aztán csakhamar ott voltunk, ahol elutazásom és a szakító levél előtt.

A felújult mámor első vonaglásai után, az ágyban, valami különös, eddig nem látott vonást vettem észre Mariska arcán. Halk, rejtelmes mosoly volt rajta, nem tudtam, mit jelent ez a mosoly: szomorúságot, gúnyt, lemondást, iróniát, bosszút vagy megalázkodást? Kényelmetlenül éreztem magamat erre a mosolyra, amelyről nem tudtam, ellenség-e vagy jóbarát.

- Mért mosolyogsz úgy? - kérdeztem idegenkedve.

Nem felelt, mosolygott tovább. A mosolya egy-egy gondolat reflexe volt, azt éreztem, hogy olyan gondolaté, amely előttem zárva van. Faggattam sokáig, végre szándékosan olyan hangon, hogy ne tudjam, tréfál-e vagy komolyan beszél, ezt mondta:

- Arra gondoltam, milyen szerencséd, hogy ma mégis feljöttem hozzád. Holnap már megcsaltalak volna.

Elképedtem ezekre a szavakra és erős düh fogott el, mintha sohase lett volna bennem szakítási szándék.

- Meg akartál csalni? - mondtam, - Gyalázatos vagy!

- Kérlek, ne izgatódj, - mondta ő hűvösen, - Hát olyan nő vagyok én, akit el lehet két hónapig férfi nélkül hagyni?

Még nagyobb dühbe jöttem, ezek a szavak úgy hatottak rám, mint valami hallatlan cinizmus, nyílt erkölcstelenség.

- Neked mindegy, kicsoda, csak férfi legyen? - kiáltottam felháborodva.

- Kérlek, ne kiabálj, - mondta ő még hűvösebben. - Mire való ez a kiabálás? Ha nem tetszik, amilyen vagyok, - úgyis szakítottál velem.

Mosolygott. A mosolyát úgy is magyarázhattam, mint igenlő választ az előbbi kérdésemre. Ekkor valami új dolgot éreztem, amit még addig soha: iszonyatos féltékenységet. Föltérdeltem az ágyban, megragadtam Mariska karját, fönt a vállánál, leszorítottam a párnára és úgy kiáltottam rá:

- Megcsaltál, gyalázatos vagy, valld be, hogy megcsaltál!

Mariska nem sodródott ki nyugalmából, még a mosolya sem tűnt el. Egykedvűen felelt:

- Csacsi vagy. Nem csaltalak meg.

A szava azonban úgy hangzott, mint a kitérő válasz. Csak annál nagyobb dühbe jötten, faggattam, fenyegettem, de ő nem mondott többet, csak ezt:

- Nem csaltalak meg.

De mindig olyan hangon és olyan arckifejezéssel mondta, mintha hazudna, mintha kigúnyolna. Egy pillanatig sem lehetett neki hinni. A szemében valami gúnyos diadalmaskodás volt, fölény és egy kis lenézés. Mindez, a nyugalma, a hallgatása, az egykedvű szava, a nézése annyira felingerelt, hogy egészen magamon kívül voltam. Én, aki még soha embertársamhoz durva kézzel nem nyúltam, a balkezemet belemélyesztettem a homloka fölött a dús fekete hajába, a térdemet egészen a testéhez szorítottam és fölemeltem a jobb öklömet.

- Megcsaltál! Valld be, hogy megcsaltál.

Csak az a bizonyos elviselhetetlen mosoly volt a válasz. Nem bírtam már magammal, az öklöm lecsapott az arcára és ettől az ütéstől megszilajodva ütöttem, vágtam a testét, téptem a haját. Ő nem védekezett és nem próbált menekülni, vinnyogva sírt, tűrte az ütéseimet, behunyt szemmel, minden ütés után megvonagló testtel. Mikor végre lihegve, pihegve abbahagytam, felnézett rám könnyesen, szomorúan és boldogan. Melléje hanyatlottam, tönkre fáradva a szörnyű izgatottságtól, beteg szívvel, ő a karjába vett és anyásan, csöndesen vigasztalni kezdett, - csodálatos volt, nem tudtam elképzelni, honnan vette, - mint valamikor kisfiú koromban az anyám, ha megvertek a pajtásaim és sírva jöttem haza. Sírva fakadtam a karjai között, - nehezen síró ember vagyok, az apám sírjánál se sírtam, még az anyám temetésén is alig jött könny a szemembe, - de azon az éjszakán zokogva sírtam, bő könnyáradással, mint a beteg gyermek. Ő simogatott, a karjába ölelt, csókolgatott, amíg elfáradva a sírástól, kimerülve az izgalomtól, mint valamikor gyermekkoromban az anyám karjában, elaludtam.

Bocsánatot kérek, vizsgálóbíró úr, hogy ezeket a részleteket így elmondom önnek, holott nem is tartoznak önre, mert tulajdonképpen nincs szoros közük a fennforgó eset büntetőjogi megítéléséhez. De el kell mondanom, mert különben nem tudom magamat kifejezni a dolog lényegéről és mert mégis kell valami magyarázatát adni, hogy követhettem el én, a becsületes ember, önmagára kényes úriember, a képzett ügyvéd, olyan rettenetes dolgot, mint amiért most ön előtt állok.

Tehát, hogy folytassam, reggel, mikor én bágyadtan, nagy, nehéz katzenjamerrel fölébredtem, Mariska már ébren volt, friss volt, derűs volt, mint reggel mindig, a nagy szerelmi csaták után. Kedves volt, a rózsaszín pongyolában forgolódott a szobámban, teát főzött a villamos forralón, kitöltötte és mosolyogva, kedves szóval nyújtotta nekem a csészét. Én elfogadtam tőle a teát is, utána a csókokat is, ernyedt és energiátlan voltam, szomorú és mindenbe beletörődő. A tegnapi éjszaka eseményei csak úgy kóvályogtak a fejemben, mint a bódult álom.

A méreg megint a véremben volt, azaz, hogy csak hittem, hogy hatheti falusi bujkálás után kitisztult belőlem, most egyszerre teljes virulenciával kiújult bennem. És most még gyilkosabb volt, mert új méreg is került hozzá: a féltékenység. Eddig egyáltalán, soha nem gondoltam arra, mit csinál Mariska, mikor távol van tőlem, úgy tekintettem, mint kezes és tüzes szeretőmet, ha velem van jó, ha nincs velem, semmi közöm hozzá. Most kutatni kezdtem az élete után. Megtudtam, hogy még a férje életében, a vidéki városban, viszonya volt a főispáni titkárral. Megtudtam azt is, hogy Budakeszin már régebb ideje kacérkodott a postamester nagy diákfiával, mostanában pedig, amíg én falun voltam, valami káplán féle fiatal pap járt hozzá sűrűn, ő pedig csak úgy bejárt Budapestre ezalatt is hetenként, mint azelőtt. Mikor kérdőre vontam, a főispáni titkárt bevallotta, a diákfiúról nevetve beszélt, mint ártatlan szórakozásról, a papot pedig határozottan tagadta. Nem tudtam semmit, nem hittem neki semmit, gyötrődtem tovább a bizonytalanságban, mint afféle féltékeny ember.

Ő nem beszélt soha házasságról, nem is tudom, akarta-e, úgy tetszik, jól érezte magát ebben a szabad, korlátok nélkül való életben. A házasság társadalmi előnyei iránt nem sok érzéke volt sem azelőtt, sem azután, már mint a feleségemnek sem voltak e téren ambíciói, a nők ismeretségétől vonakodott, lenézte a szolid, tisztességes nőket. Amint mondtam, anyagi dolgokban nőknél egészen szokatlan módon igénytelen volt. Különösen mióta - azalatt történt ez, amíg én oda voltam, - valami mérsékelt örökségre tett szert, teljesen meg volt elégedve anyagi helyzetével. Hát nem mondhatom, hogy ő húzott volna bele a házasságba. Én magamtól kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni, de eleinte csak halvány gondolat alakjában. Egy természetes nagy akadály tette lehetetlenné, hogy ez a gondolat konkrétté váljék: az anyám. Az ő házába bevinni, az ő menyéül egy olyan nőt, mint Mariska, ez lehetetlenségnek tűnt fel előttem. Szerencsétlenségemre ősszel meghalt az anyám. Nagyon bánkódtam miatta és ez a bánat is csak annál jobban elgyöngített Mariskával szemben. Az első gyász két-három hete után, mialatt ő diszkrét tapintatossággal viselkedett gyászommal szemben, csak úgy folytattuk a bőszülten szeretkező viszonyt, mint eddig. Már ekkor ez a vad érzékiség volt számomra a szerelem rendes kiélési formája és már jóformán leszoktam az eddigi skrupulusaimról is.

Anyám halála után nem maradt senki bizalmasabb rokonom. Nagyon egyedül éreztem magamat és ez is közelebb vitt a házasság gondolatához. Egyszer szóba hoztam Mariska előtt. Ő vonakodva felelt:

- Mi szükség van arra? Nem jól megvagyunk így is, amíg szeretjük egymást?

Játék volt ez vagy csak annál biztosabban akart megfogni? Ezt magam sem tudom. De ha játék volt, akkor ő mesterien játszott. A húzódozásával csak annál makacsabbá tette bennem a házasság gondolatát, úgy, hogy végül is én nekem kellett csaknem erőszakosan kapacitálni, amíg beleegyezett, hogy hozzám megy feleségül. Egy újabb féltékenységi krízisem után beszéltük ezt meg. Akkor újra megvertem Mariskát, ő ugyanolyan megadással, majdnem azt merném mondani, gyönyörrel tűrte s utána azt mondta:

- Azért szeretlek, mert olyan haragos és erős vagy...

Én újra szégyenkezve bántam a durvaságomat, szidtam, gyaláztam magamat és ő védelmezett önmagammal szemben. Úgy beszélt és azt kell hinnem, hogy őszintén beszélt, mintha különös erény, férfiúi qualitás volna, hogy néha megverem. A másnap reggeli bágyadt, bűnbánó hangulatomban újra szóba hoztam a házasságot és ő ekkor azt mondta:

- Nem bánom. Ha azt hiszed, hogy ez téged megnyugtat, hát hozzád megyek. De jegyezd meg magadnak: te akartad, nem én.

Rövid időn megtartottuk az esküvőt. A principálisom volt az én tanúm. Mariska nagyon kedves, mondhatni finom volt vele. Azt meg kell adni, férfiakkal szemben mindig feltalálta magát, mindegyikkel pontosan el tudta találni azt a hangot, ahogy beszélni kell vele. A nőkben azonban, leszámítva a cselédféle műveletlen nőket, kivétel nélkül ellenszenvet keltett, úgy látszik, ösztönnel megérezték, hogy miféle és már előlegben rossz véleményt alkottak róla. Így volt a principális felesége is, igen kedves, okos, előkelő öreg asszony, akihez házasságunk után hat héttel elvittem bemutatni. Finom asszony volt, látogatásunkkor nem árult el semmit, talán csak hűvösebb volt irántam egy-két fokkal, mint máskor, a vizitünket is visszaadta a férjével együtt, persze olyankor, mikor nem voltunk odahaza, de aztán, ha találkoztam vele az irodában vagy másutt, sohase kérdezte a feleségemet. Nekem volt annyi finom érzékem, hogy ezt megértsem, bánkódtam is miatta, annál inkább, mert szívem mélyében igazat adtam a principálisnénak. Bizony nem voltam büszke férj, önmagam előtt is szégyenkeztem a feleségem miatt, nem éreztem méltónak sem magamhoz, sem ahhoz a körhöz, amelyben éltem. Ezért kerültem az ismeretségeket, amennyire lehetett és Mariska sem biztatott ebben az irányban. Ha néha étteremben vagy kávéházban összekerültünk egy-két fiatalember barátommal, köztük jókedvű volt, kacér, élénk, jól érezte magát. Én nem örültem az ilyen találkozásoknak sem, rendszerint annál szótlanabb és kedvetlenebb lettem, mennél zajosabb volt ő.

A principálisom közben a maga finom, közvetett módján tudtomra adta, hogy elejtette a régi tervét és nincs szándéka többé engem társául fogadni. Ez persze nagyon rosszul esett. Mariskának tulajdonítottam a dolgot, miatta idegenedtek el tőlem, talán megtudtak róla valamit, talán csak az öreg asszony ösztönszerű averziója tette. Nem vettem rossz néven tőlük, beletörődtem abba, hogy Mariska akadálya a karrieremnek is. Nagy maghasonlás volt bennem, mindig azt éreztem, hogy erkölcstelen levegőben élek és ez az érzés megbénított. Az erkölcsi gyanú, melyet Mariskával szemben kezdettől fogva tápláltam, most már azzá a bizonyossággá lett bennem, hogy a feleségem erkölcstelen nő. Kétségbeesett féltékenységgel gyötörtem magamat és őt is, bár ő nem igen szenvedett emiatt, sőt mintha gyanakvásom, inszinuációim, durvaságaim gyönyört okoztak volna neki. Akárhányszor ő maga, szándékosan provokálta a szcénákat, különösen lefekvés után az ágyban, a csókok közben vagy után. Méltóztatik elképzelni, a házaséletünk nem volt tisztes polgári házasélet, a szerelmi része csak olyan dühösen szeretkező volt, mint azelőtt, egyébként nagyon sokat civakodtunk, többek közt azért is, mert Mariska nagyon rendetlen és gondatlan volt a háztartás körül, én pedig mindenáron pedáns, tiszta úrias házat akartam.

Önálló ügyvédi irodát nyitottam, amely elég jól bevált, voltak némi összeköttetéseim, némi renomém is és a volt principálisom is segített, elég kiadósan. Most már az volt az ambícióm, hogy magam fejlesztek magamnak elsőrendű irodát. Az anyagiakkal nem volt bajom, a jövedelmemből tisztességesen telt mindenre. Nyáron, júliusban lementünk Velencébe három hétre. Itt nagyon szép napokat éltünk, nekem az volt az illúzióm, hogy kiránduló szerelmes pár vagyunk, minden kötelék és felelősség nélkül. Ismeretségeket kerülve, kettesben jártuk a várost, fürödtünk a Lidón, már amit Velencében lehet csinálni. Egy ismerősre mégis tettünk szert: egyszer egy fiatal olasz csatlakozott hozzánk a vaporettón. Nagyon kicsiny, vékony fekete fiú volt, mint egy gimnazista, tiszta és nett, kedves és előzékeny. Nekem is megtetszett, jól tudott franciául, Mariska örült, hogy fitogtathatja a francia tudományát. Erre a fiúra nem gyanakodtam, olyan gyerek-külsejű volt, hogy nem jutott semmi rossz az eszembe.

Egy napon Mariska otthon maradt délután, azt mondta, nem jól érzi magát. Engem küldött egyedül, megnézni a Frarit, programom szerint el is mentem. Estefelé tértem vissza barangolásomból, a velencei sikátorokból, hoztam magammal Mariskának ajándékul egy régi cifra vas gyertyatartót, amit valami ószeres kötött rám. Kevéssel a szállodám előtt szembejött velem a kis olasz. Meg akartam szólítani, de ő köszönt és elsiklott mellettem, mintha nagyon sietne. Csak mikor a lépcsőn mentem fölfelé, akkor villant fel az eszemben: az olasz csak akkor kezdett sietni, mikor engem meglátott! Az olasz itt volt Mariskánál! Rettenetes érzés fogott el. Berontottam a szobába, komikus lehettem vas gyertyatartóval a kezemben, Mariska elnevette magát. Máskülönben teljesen felöltözve, frissen, üdén állt a tükör előtt, mintha sohase lett volna semmi baja.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte nevetve és egy lépést tett felém.

- Itt járt nálad az olasz! - ripakodtam rá.

- Járt a fenét, - mondta az ő nem túlságosan finom módján.

Nagy civakodás támadt közöttünk, miközben én bősz dühömben feléje vágtam a vas gyertyatartót, szerencse, hogy félre tudott hajolni előle, mert különben baj történt volna. Mariska máskor szelíd megadással tűrte durvaságaimat, de most ő is dühös lett, nem maradt semmiben adósom. Nehezen csillapodtunk le, becsomagoltam, hogy másnap reggel indulunk haza. Az éjjel szokás szerint összebékültünk. Én az ágyban könyörögve kértem Mariskát, mondja meg, hogy járt-e nála az olasz. Ő tagadta. Aztán elgondolkozó arccal tette hozzá:

- Talán kár is, hogy nem járt itt. Milyen lehet egy ilyen kis olasz fiú csókja?

Ekkor bizonyos voltam, hogy az olasz csakugyan itt volt, az asszony most gondolatban újra élvezi a csókjait itt, ahogy mellettem fekszik. Nagyom boldogtalan voltam, tehetetlen nyomorult. Nem tudtam káromkodni, átkozódni, nem tudtam szólni sem Mariskához, mélyen undorodtam tőle. Halvány árnyalata sem volt bennem a kétségnek, hogy csakugyan megcsalt, de tudtam, hogy vallomást úgyse tudok kicsikarni belőle. A hazugság és becstelenség hurkában éreztem magamat, amelyből szabadulni lehetetlenség. Utolsó velencei éjszakám azzal telt el, hogy kezdtem barátságos viszonyba lépni az öngyilkosság gondolatával.

Hazajöttünk Budapestre. Nem akarom untatni vizsgálóbíró urat a tárgyhoz szorosan nem tartozó részletek elmondásával, fáradt is kezdek lenni, hát sietek az utolsó jelenetek felé. Idehaza a megcsalt férjek tipikus életét éltem. Figyeltem és figyeltettem a feleségemet. Biztos tudomásom volt nem egyszer arról, hogy megcsalt, anélkül, hogy bizonyítékot tudtam volna szerezni. Nem is nagyon kellett a bizonyíték. Mert a válás gondolata természetesen minduntalan megfordult a fejemben, de az a különös dolog, hogy nem akartam komolyan elválni. Mérhetetlenül gyűlöltem az asszonyt, föllázadó erkölcsi érzésem minden undorával gondoltam és néztem rá, de az érzékeimet fogva tartotta. A nappali gyűlölködő marakodások után éjjel olyan kimondhatatlan gyönyöröket tudott adni, hogy úgy szomjaztam utána, mint a morfinista, aki rég nem kapott morfiumot. A gyönyörnek ezek az emlékei és az eljövendő gyönyörök kilátásai elszakíthatatlanul hozzá kötöttek. Mondtam már, megmérgezte az érzékeimet a csókjaival, úgy hozzászoktam a méreghez, hogy többé nem tudtam nélküle meglenni. Vele élni, gyanúban, gyűlöletben, szégyenben, a halál volt, nélküle élni százszor rosszabb a halálnál. Nem voltam én kérem akkor már józan ember. Beteg szenvedély fészkelte magát az idegeimbe, nyomorult, hitvány teremtés voltam, tehetetlen roncsa egy hajdani erkölcsi embernek. Már nem is igen érdekelt, kivel, mikor, hol, hányszor csal meg az asszony. Csaknem elvont tény volt már számomra az, hogy megcsal, a férfiakra, akikkel teszi, nem is voltam kíváncsi.

Egy távoli rokonom látogatott meg, most érettségizett, tejfeles szájú, tapasztalatlan fiatal fiú. Jogásznak iratkozott be az egyetemre, szegény fiú volt, az volt a szándékom, hogy magamhoz veszem az irodámba írnoknak. Mariska, jól láttam, ezzel a gyerekkel is kikezdett, mindjárt az első alkalommal, amikor meghívtam vacsorára. Láttam a fiú kigyulladt szeméből, hogy ő rá is rászuggerálta már az érzéki rontást.

Mikor egyedül maradtunk az asszonnyal, fenyegetően mondtam neki:

- Minden gyalázatosságodat elnézem, de ha ezt a gyereket is megrontod, akkor nagy baj lesz.

- Őrült vagy, - mondta Mariska unottan és láttam az arcán, hogy máris a fiúra gondol.

Átmentem a dolgozószobámba. Ekkor egy hideg bizonyosság omlott rám. Nincs más kivezető út, meg kell ölni magamat vagy őt. Elhatároztam, hogy megölöm magamat. Egész lényemet olyan émelygés fogta el, hogy nem bírtam tovább. Nem bírtam már élni. Az öngyilkosság gondolata megnyugtatott, valami kietlen, nyugodt hidegséget éreztem magamban. Mintha egy nagyon magas hegy nagyon ritka levegőjében jártam volna. A gondolataim is tiszták, élesen körvonalazottak, pozitívak voltak, mintha nem is én gondoltam volna őket az én beteg, tétova agyammal, hanem úgy kerültek volna belém kristályosan, keményen, hidegen. Még az éjjel megölöm magamat, - ez a világon a legegyszerűbb dolognak tűnt fel. Mintha már meg is történt volna.

Gyorsan, nagyjából megírtam néhány rendelkezést, az irodai dolgaimra nézve, a segédemnek. Ezek az iratok a vizsgálóbíró úr asztalán vannak, olvasta is őket, bizonyítják szavaim valóságát. Aztán revolvert vettem a zsebembe és bementem a hálószobába. Mariska fölébredt, meggyújtotta a villanyt az éjjeli szekrényén és rámmosolygott, mint mindig, a meztelen karját nyújtotta felém. Hideg elszántságom ebben a pillanatban irtózatos, soha eddig nem érzett dühbe csapott át. Magamból végképpen kikelve rohantam rá, mint egy őrült és elkezdtem vele dulakodni. Most nem tűrte ő sem megadással ütéseimet, érezte, hogy ez most másféle dolog, mint máskor, védekezett, karmolt, kiáltott. Én befogtam a száját, aztán a nyakát kezdtem fojtogatni, - gyönyörű fehér, puha nyaka volt, belemélyesztettem a körmömet. Ekkor ő egy végső erőfeszítéssel eltaszított magától és megnyomta a villamos csengő gombját, amely az éjjeli szekrényen volt s a cselédhez szólt a konyhába. Ekkor én a csengőgomb mellett megpillantottam azt a hosszú, hegyes tőrt, amelyet Mariska papírvágónak használt, mikor az ágyban olvasott. Megragadtam a tőrt és beledöftem az asszony födetlen mellébe. A cseléd közben beszaladt, sikítva ragadta meg a karomat, de már késő volt. A tőr, mintha kiszámítottam volna, pontosan a Mariska szívébe fúródott. Alig serkent vér a nyomában.

Ekkor újra az a szédült hidegség szállt rám. Mindent teljesen tisztán láttam és teljesen nyugodt voltam. Míg a cseléd jajveszékelve borult a holttestre, én szilárd léptekkel átmentem a dolgozó szobámba, telefonon értesítettem a rendőrséget. Nem tudom, elhiszi-e, vizsgálóbíró úr, de a hálószoba és a telefon közti úton arra gondoltam, vajon a büntetőtörvénykönyv melyik paragrafusa szerint minősül, amit tettem. Mintha nem is én gyilkoltam volna, hanem valami tőlem idegen jogesetről kellene véleményt alkotni magamnak.

Ez az, vizsgálóbíró úr, amit erről a szörnyű tettről el tudok mondani. Ebből talán meg lehet konstruálni a gyilkosság tényálladékát. Most már nagyon elfáradtam. Amennyiben vizsgálóbíró úr még kérdéseket kívánna intézni hozzám, kérem, méltóztassék nekem némi pihenőt engedélyezni.

Köszönöm, vizsgálóbíró úr.