Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám · / · Földi Mihály: Egy nagy tehetség a csöndben

Földi Mihály: Egy nagy tehetség a csöndben
- Kádár Endre -
3.

Még be sem teltünk az ízlésesebbnél-ízlésesebb miniatűr arcképekkel, az égő szavakkal, a világító mondatokkal, már az elénk táruló embergaléria köti le minden figyelmünket. "A szerelem elmegy" drámájában két modern ember szerelmi vívódásáról pattannak le a pecsétek, a Balalajkában egy egész világ nyílik meg. Először is: egy új világ, amelyet így teljesen és ennyire megfoghatóan Kádáron kívül senki sem írt le. Európainak nevezhetjük ezt a világot, amely magába foglalja a kontinens minden népének szülöttjét. Oroszok, franciák, magyarok, németek, görögök, angolok, svédek, hollandusok hemzsegnek a svájci város panziójában s a történelemnek egy oly rendkívüli atmoszférájában, aminőt a világháború teremtett. A regény három főalakja, a bonyodalmas, de minden ízében látható francia Marie, orosz Andrej, és magyar Makai körül még vagy huszonöt ember él, lélegzik, szenved és nevet, csupa számkivetett ember, akinek ha többé-kevésbé sajognak is még faji és népi kötelékei, sehol sincs már teljes hazája, de mindenütt van otthona. Bolyongók és hazátlanok, elszakadtak és eltépettek, európaiak, akik szenvednek az alapítók nosztalgiájában, de akikben már ott kacagnak a jövendő: az európai faj, az európai közösség, az európai népcsalád gyermekei.

Egyelőre még tanyáznak a mai és tegnapi élet zavarában, öntudatlanul és gyakran egymás ellen fordulva, súrlódva és pillanatokra kiengesztelődve s az egyéni ellentmondásokat néha még túlharsogják a faji disszonanciák. A faji ellentétek vörös vonala egyébként is egyik legélesebb színe a Balalajkának, a francia Marie, az orosz Andrej, s a magyar Makai szerelemi leírásában sokszor uralkodóan vonz és taszít a fajiság motívuma. Ezeket a gyakran egyesítő ellentéteket senki sem tudta oly finoman és élesen megrögzíteni, mint Kádár, aminthogy az egész modern regényirodalomban ő az egyetlen, aki ezt a forrongó, érdekes, új világot a világháború fullasztó börtönében ily tökéletesen megörökítette.

Európa frontjain dúl a harc s a kontinens szívében, egy svájci panzió börtönében fulladozik egy egész népcsalád. Noé bárkája. Minden népnek van egynéhány képviselője. S mindegyiket látjuk, mindegyiket megtapogathatjuk, mindegyiknek látjuk kacagásban vagy érzésben vonagló szívét, mindegyiknek a világa valami végzetes törvényszerűséggel illeszkedik bele az egész világ zűrzavarába. Mindegyiknek bonyolult a világa, de itt minden ízében láthatóvá válik, pedig hányféle világ zsúfolódik itt össze! A fantaszta orosz forradalmár, aki elveszíti éltető földjét s nem talál másikat, amelyben gyökeret verhet: nosztalgiás, vegyülésre képtelen, passzív s mégis őserőtől duzzadó, magát tépő s önmagába roskadó, szociálforradalmár s kispolgár! - a kokett Marie, a francia, az érzéki és kedves, a bölcs és együgyű, a jó és rossz, a lelkiismeretes, akiből gyakran hiányzik a felelősségérzés, a polgári, aki sokszor szabadabb forradalmár férjénél! - a magyar Makai, a leghazátlanabb, a szerelmes és önző, az érzéki és álmodozó, a hívő és kétkedő, - az önzetlen és hirtelen sárba hulló hollandus, a gyáva és lángoló Tatjána... nagyon kevés író tud ennyi embert meglátni és megrögzíteni, sokrétű karakterüket, bonyodalmas sorsukat ennyire megmutatni, lelkükbe ily mélyen leszállani, gondolataik és cselekedeteik gyökerét ily tisztán kiboncolni.

De kiboncolni úgy, hogy az életből ne váljék hulla s a részletek feltárásában ne vesszen el a művészet. Kádárban ember áll az emberekkel szemben. Megértő és résztvevő, aki gyöngeségek és aljasságok mellett meglátja a szépnek és magasabbrendűnek virágzását.