Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám · / · Földi Mihály: Egy nagy tehetség a csöndben

Földi Mihály: Egy nagy tehetség a csöndben
- Kádár Endre -
1.

Ímmel-ámmal lapozgattam annak idején a Nyugatnak azokat a lapjait, amelyekben Kádár Endre regénye, a Balalajka folytatólagos közleményekben megjelent. Csipegettem belőle itt-ott, elolvastam egy-egy mondatot, bekezdést, de amire érdekelni kezdett, már el is fárasztott. A regény úgy jó, ha rázuhan az emberre és elmeríti, mint egy égő szenvedély, amely hírtelen kigyullad s magával ragadja az embert széles lávahátán addig a napig, addig az utolsó oldalig, amelyen kiég s megválik tőlünk, hogy megmaradó forró hamuja hosszú, hosszú ideig melengesse idegeinket. De nemcsak a szakadozott közlés, hanem nevetségesen apró kicsinyességek is hosszú ideig távol tartottak tőle. Furcsa nyomtatási technikát követ a Balalajkán az író, egyes szavak közt lyukak tátongnak s a mondatokat néha fehér foltok választják el egymástól. Minek ez? - tűnődtem s azt hittem, modorosság. Jelentéktelen, de talán árulkodó póz, amely értékek hiányát takarja el. A mondatai sem csengettek hívogatóan a fülemnek. Félszegeknek éreztem szavait, csökevényeseknek kifejezéseit, töredezettnek a stílusát.

Nem olvastam el.

Akkor sem, amikor könyvben megjelent. Felvágatlanul elsüllyedt könyveim között s néha, amikor megkopott idegekkel, nyűtt kedvvel megálltam a polc előtt, hogy felfrissüljek egy jó író világában, idegesítően bámultak rám fekete betűi a fehér papirosról: Kádár Endre: Balalajka. Már megismertem az írót s halk szavú társaságában néhány nagyon kellemes félórát töltöttem el. Tetszett a zárkózottsága, testi-lelki begombolkozottsága (hiszen vannak emberek, akik ismerkedéseknél szinte testileg kitárják magukat), finom gesztusaiból, egy-egy elejtett szavából nagy kultúrát éreztem ki, sovány arca mögött az érzések, tépelődések nem mindennapi, nagy világát sejtettem meg... magányos percekben néha elém villant az emléke, furcsa képzőművészeti emlék: van, akiről egy szájat őrzünk, van, akiről egy hangot, van akiről egy kézfogást, ő elém libbent olykor a múltba bukó jelenből mint egy nagyon finom, nagyon halk vonal, amely önmagába hajlik, akár mint nehéz fejével a hosszúszárú tulipán... könyvét, a Balalajkát mégsem, még mindig nem olvastam el.

Aztán egyszerre a kezembe került, s a szomorú órák, melyekben ez a találkozásom egy könyvvel történt, egyszerre megvilágosodtak. Tudatosan írom ezt a szót: találkozás, s azt hiszem, most talán nem rontja meg ízét széplelkek érzelgőssége. De mit is mondhatnék egy könyvről, amely fáradt és keserű órákban oly ellenállhatatlanul megenyhített és megvigasztalt! Kimondottan nincs benne semmi vigasz s mindenhez közelebb áll, mint az öröm mozarti zavartalanságához. De a legtisztább, a legnemesebb irodalom. Egy élet, nem - az életnek egész tengere zúg lapjain, emberek raja tódul ki soraiból, jönnek csapatostól, körülvesznek, sírnak, mosolyognak, tűnődnek, gondolkodnak, beszélnek és hallgatnak és hallod a szívük dobogását, az idegeik reszketését. És megnyugszol, észre sem veszed, hogyan, már magadhoz tértél.

Itt eszedbe jut, hogy láttál már egy színdarabot ettől az írótól: A szerelem elmegy, a Belvárosiban játszották. Az is remekmű a maga nemében. Körülnéz az ember. Hogyan? Hisz itt egy nagy tehetség él?! Valaki, aki a legelsők közül való! Mért nem beszélnek róla, mért nem szeretik, mért nem olvassák, mért nem népszerű?

E szubjektív sorokat azért kellett előre bocsájtani, mert jellemzők Kádár Endre írói pályájára. Ritka időközökben néhány novellát írt, aztán egyszerre megjelent egy befejezett alkotással. És nyomon követte egy másik. És valljuk be: némi irodalmi elismerésen kívül a közönség mindennel adósa maradt neki. Sikerrel, érdeklődéssel, tapssal. Kára az írónak, de éppen úgy kára a közönségnek is, amely ilymódon rendkívüli élményektől fosztotta meg magát.