Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 23. szám
Még ébren volt. Az utca zaja, mint langyos hullámverés nyaldosta lágy árjával kis értelmét, amint elomolva feküdt a piszkos lépcsőn, a kapualj hűs léghuzamában. Még érezte és hallotta az élet zakatolását, behunyt szemei előtt olykor foltok cikáztak tova, melyek elmosódott tudatokat visszhangzottak az ebéd után és a nyári meleg e finom kábulatában. Ez a fiatalúr a tizenhatból... ez talán az Irma néni... - gondolta - ez a Márton bácsi... tán érdemes volna felébredni, tán cukrot adna... De ekkor már továbbgördültek volt a kemény, kellemesen ismert léptek és vitték magukkal a kifürkészhetetlen akarat vezényelte titokzatos és szigorú lényt, ki néha magasztosan édes kockacukrot szokott elővenni, mindenféle mondások között, melyekre nem érdemes figyelni, de mielőtt ideadná a cukrot, ide-oda ugráltatja a szeme előtt, mint ahogy ő szokta a Pici kutyát ingerelni egy fadarabbal... A fene egye meg... Pedig jó lett volna most szopogatni, be jó lett volna, ez a cukor szép lassan olvad a szájban, sokáig tart és még utána is édes az ember szája széle s a keze... De hát nincs, eltűnt... Hiába, a dolgok menetét nem lehet irányítani! A dolgok jönnek, mennek, a legjobb várni, némelykor hatalmas, erőszakos bőgést rendezni, ami legtöbbször eredményre is vezet, csak kár, hogy nem mindig és nem mindenkivel szemben lehet alkalmazni...Jaj, ezek a csikorgó, szuszogós léptek... a háziúr... most voltaképp el kéne szaladni... lehetetlen, most már lehetetlen... Mi ez?... Nem megy tovább... Megáll... Mégis el kellett volna szaladni... még mindig lehet... de várjunk csak... mi lesz ebből... És picinyke rést nyit szeme apró redőnyén, tényleg a háziúr, az ő ajtajuk előtt áll, kopogtat, majd beszéd hangzik és egyszerre, mintha ostor suhintana végig a hátán, szédítő döbbenet viharzik át rajta.
- Jani, Jani, - kiáltja az anyja.
- Igenis... - motyogja és félve, ezer lehetőség tomboló kavargásával agyában, hallgatja anyja természetellenesen szigorú parancsát. Olykor a háziúr is közbeszól, ilyenkor a mama utána mondja a szavát, mintha a fiával csakis ő tudná megértetni magát. Furcsa, Janinak eszébe sem jut ellentmondani, nyafogni, kibúvókat találni, az ott hagyott pompás pihenőre sem gondol, valami ismeretlen erő vonja fel a lépcsőn a második emeletre, a háziúrék ajtajáig. Tudja, hogy fontos dolgot cselekszik, amit kitűnően kell elvégezni, mert másképp a háziúrék fölmondanak és akkor hurcolkodni kell, ami a legszörnyűségesebb baj lehet a világon, még annál is borzasztóbb, mintha apus berúgva van és olyan, mint egy disznó, ahogy anyuska mondani szokta...
A háziúrék ajtaja hófehér, titokzatos ajtó, ijesztő csendet sugároz magából és vastag szőnyeg hever előtte, melyre spárgát lehetne kötni és így vonatot játszani. Lehetne. De nem lehet. Esténként lefekvés után hányszor elképzelte, szép csendesen fellopódzik, megvárja amíg a szakácsnő bemegy a szobába és a házbeliek közül senki sem mutatkozik, gyorsan ráköti a spárgát, aztán uzsgyi, le a lépcsőn. Senkinek sem szabad ráülni, a fiúknak is csak húzni szabad, amikor ő rajta ül, kocsiútra vinni szintén nem szabad, ámbár itt lehetne kocsilovat játszani, amit a járdán nem lehet... De másnapra mi lesz ezekből a gyönyörűséges tervezgetésekből? Érthetetlen és szégyenletes valami, mintha fekete törpék őriznék mérgezett nyilakkal a szőnyeget, akik magukra húzták a csodasipkát és így láthatatlanokká váltak, oly torokszorító félelem, bénító rémület ernyeszti, mihelyst e vállalkozásra gondol... Lassanként ebbe is beletörődött, mint annyi mindenbe. Hogy házmesternek lenni csúnya és lealázó és ha a fiúk azt mondják: a te papád házmester, erre valami nehéz gorombaságot kell válaszolni, hogy a Bandi mindig és minden körülmények között árulkodik és ezt nem lehet kiverni belőle, hogy a csokoládé-angyal elképzelhetetlenül sokba kerül s annyi pénz nincs és nem is lesz apusnak soha, hogy meg lehetne venni és hogy mindennek a sok keserűségnek vége szakad, amint iskolába járhat. De addig! Mennyit kell várni addig! Még egy hónapot, mondta éppen tegnap anyuka és az borzasztó sok idő lehet...
A konyhaajtóban, hol ismerős zsíros-meleg szagok köszöntötték, illedelmesen elkérte a szakácsnőtől az esernyőt és vitte le a háziúrnak. Ekkor anyuka úgy mondott valamit, úgy hencegett, mintha ő hozta volna le az ernyőt, aztán bement a konyhába. A háziúr a kapu felé indult és azt akarta, hogy ő vele menjen. Útközben megkérdezte, hány éves és szereti-e a cukrot.
- No, vegyél ezen cukrot! - mondta végül a kapunál, egy nagy sima, kék pénzt nyomott a kezébe és elment. Kicsit ment, aztán visszaszólt:
- Te, nehogy oda add az anyádnak! Az egészért cukrot vegyél, értetted?
Mit nem lehetett ezen érteni? Boldog szédülettel állt, kezében az ismeretlen, hatalmas papírdarabbal, melyet önfeledten szálldostak és nyaldostak körül ujjongó gondolatai, mint darazsak a kitett cukorkát... A csokoládé-angyal immár az övé, örökre és visszavonhatatlanul... Soha nem fogja megenni, legfeljebb a templomajtót, amiben áll. Ott függ majd szépséges, szelíd tekintetével, kiterjesztett, dús szárnyaival az ágya fölött. Hozzá imádkozik ezentúl este. Ő fogja óvni, védeni az éj sötétjében, mikor ijesztő rezzenések és fenyegető, kaján ördögök kelnek ki láthatatlan zugaikból... De milyen cukrokat még? És rohant a túlsó oldalra, a cukros bolt elé, hol néma ábrándozások és gyötrődések közt szokott álldogálni, valamikor régen, amikor még kicsi és szegény volt, rég lemerült időkben, tegnap, tegnapelőtt, azelőtt és mindig. A csokoládé-angyal... ott lebeg, uralkodik ragyogó kis alakja a drágaságok felett, úgy áll ott az édes, mint gyönyörű királynő a kincseskamrájában... hogy becézi, csókolja majd, hogy csak a szűk, sötét hálószobában feledtesse vele elhagyott pazar palotáját... Hát még mit venni?... Szaloncukrot... Aranyszivart... Kávécukrot, de ezt a legvégén fogja megenni, mert ragad és nagyon soká tart. Márkus bácsi cukrot. De így nem lehet kérni, mert a boltos nem tudhatja, hogy azóta hívják így, mióta a Márkus bácsi hozott egyszer belőle, erre rá kell mutatni: ilyet. De a boltból nem lehet látni, ki kell jönni az utcára és úgy megmutatni. Aranyhal cukrot. Nem, ezt nem, mert nem úszik, Lajcsinak volt egyszer, befesti a vizet, de nem úszik...
Honnan a csudából, nem tudni, de egyszerre ott terem a Lajcsi és a Gombóc. Rögtön átlátják a helyzetet és százféle tanáccsal szolgálnak. Sokat tudnak, pompásan ismerik a cukrokat, de Jani félelmes viharok előszelét érzi. Ismeri a barátait, tudja, hogy önzetlen jóakaratuk alatt sötét tervek szunnyadnak, itt "osztozkodás" lesz, sírás, cukrok szétlapulnak, elfolynak, eltűnnek, érzi, hogy egyetlen menekvés volna visszafordulni, aztán egy óvatlan pillanatban előjönni, de már nem ura magának. Az angyalka bánatosan int feléje, a kincsek beszédesen csillognak, hívják, húzzák befelé a két oldalról zúgó szóáradat elönti gyengén pislákoló ellenállását, észre sem veszi, máris az üzletben áll, háta mögött a két fiú, s előtte a boltos, aki szótlanul nyúl a felé tartott pénz után.
- Az angyalkát kérem, - szól büszkén Jani.
- Azt angyalkát? Az ötszáz korona.
- Igen, először azt.
- Ez jó? - mondja a boltos és hátraszól egy cekkeres néninek, aki telefonál. - Idead száz koronát és egy ötszáz koronás áranzsmant akar! Itt van ez a szivar jó lesz?
- Igen... - suttogja rémülten Jani és már nyúl a szivar felé, mely sokkal kisebb, mint amilyennek a kirakatban látszott.
A három fiú lassan, szótlanul imbolyog az utcán. A kapualjban letelepszenek. Janit a sírás fojtogatja.
- Az aranypapírt add nekem, - mondja végre a Gombóc - te úgyse gyűjtöd...
Senki sem válaszol.
- Kár volt úgy hencegni... - folytatja - avval a "sok" pénzzel... legalább drazsét vettél volna...
Jani dühösen felel. Lajcsi is beleelegyedik. Lassanként kialakul a vélemény, hogy a boltos svindler, szólni kéne a zöldsapkás fiúnak, kivel tegnap ismerkedtek meg, mert az apja a rendőrségnél van és könnyen elintézheti a dolgot. Vagy a Zolinak, hogy a bátyjával és a bátyja barátaival hirigeltesse el a boltost. Vagy gyufával megmérgezni egy almát és megkínálni vele, mint Hófehérkét a gonosz mostoha.
Jani csak beszél, vitatkozik, véleményeket mond, de belül, valahol mélyen, szívós sajgással fáj egy súlyos, szaggató seb. Pedig nem is akarta megenni, csak azt az ajtót... Érzi, hogy erről nem lehet beszélni, mert bizonyosan kigúnyolnák, kinevetnék, de egy sóhaj, ellenállhatatlan kényszerrel, kikívánkozik belőle:
- Pedig jó lett volna az az angyal! - mondja.
A fiúk is belefáradtak már, végre is az aranyszivar előtérbe kerül és a kedélyek új lázra gyúlnak. Sokan jártak arra, itt-ott a házmesterné hangja verődik fenyegetően feléjük, Jani izgatottan, sietve, papírral együtt töri három részre a szivart, éppen szét akarja osztani a fiúk között, mikor a Gombóc kikapja a legnagyobb darabot és elszalad. Jani ámultan, feltörő, sötét keseredéssel és vérforraló dühvel bámul utána, majd zengő sírásra fakad.
- Nesze itt van... - bőgi, s Lajcsihoz hajítja a megmaradt darabkákat, beszalad a lakásba és az anyja szoknyájába temeti könnyek közt fulladozó arcát.
- A Gombóc... és a Lajcsi... - zokogja - elvitték mindet...
- Mit?
- Az egész cukrot... mindet...
- Miféle cukrot?
És Jani borzalommal gondol az előtte álló hosszú, bonyodalmas előadásra, melyet nem fog megérteni senki és melyben mindenkinek igaza lesz, csak neki nem. Már megbánt mindent, sajnálja, hogy így történt, dühös a sírására, de ezen már nem lehet változtatni. Új, erőszakos bőgésre kap, belelovalja magát és elcsukló és méltatlankodó hangon, szipogva, lelkendezve rákezdi:
- Az úgy volt... hogy a háziúrtól...
S mialatt meséli, lágy felszabadultság kezdi hűsítgetni zakatoló keservét. Ez a legfinomabb a világon, anyuka ölében, igaza tudatában siralmasan, ártatlanul panaszkodni, oly jó, hogy lassanként lankadni érzi felháborodását és kénytelen nagyon erősen a csokoládé-angyalka elvesztésére gondolni, hogy bánata újból fellángoljon. Észre se veszi s a történet új színezetet kap, a fiúk komiszsága halványodva tűnik, hogy annál erőteljesebben bontakozzék ki a boltosé. Igen, anyuka hatalmas, okos és erős, vele kellett volna a csokoládé-angyalkáért jönni, mindjárt átmegy vele együtt az üzletbe és ellátja a boltos baját... Oh, milyen nagyon gyönyörű lesz a csokoládé-angyalka, ott az ágya mellett...
De anyuka felcsattan és éles jajdulással kiáltozni kezd.
- Oh, te haszontalan, rossz kölök te... így szórni a pénzt... én töröm magam, fél délután mosok száz koronáért és ő kidobálja az ablakon... megállj... csak jöjjön haza apád...
És Janit megint elönti az igazi sírás áradata. Hiába magyarázza, hogy a háziúr mondta, nem szabad anyukának adni a pénzt, hazugnak nevezik, felesel, megverik és nemsokára könnyektől ázott arccal, kidagadt szemekkel áll ismét a kirakat előtt, hol bánatos, megértő vigasszal arcán int csókot feléje a csokoládé-angyal, az üvegen át, távol, elérhetetlen, örök messziségben.