Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 22. szám · / · Figyelő · / · Kosztolányi Dezső: Forgács Rózsi

Tóth Aladár: Karenina Anna

A háború előtti Nagymagyarország ragyogó társadalmi életének szelleme kiértett Hubay hatalmas méretű dalműve premierjén. A dekoratív, reprezentatív kultúra ünnepe volt ez az est, azé a kultúráé, mely félszázadon keresztül képviselte Magyarország szellemi életét a külföld szemében. S bár ez a kultúra nem ápolta a magyarság igazi mély értékeit, sőt gyakran a legnagyobbakat zárta ki szomorú, elszigetelt magányosságba, mégsem szabad lenéznünk vagy ócsárolnunk vívmányait, hiszen neki köszönhetjük, hogy a magyart Európában mint "urat" fogadták, hogy a magyar szalonképes nemzet volt és tárt ajtókat talált a nyugati népeknél. A hivatalos kultúra elég ritkán karolja fel hazája legmélyebb értékeit s nem lehet minden uralkodó Karl August és minden kultusz államférfiú Goethe. Érjük be tehát azzal, sőt örüljünk neki, ha a hivatalos hatalom a második vagy akár harmadik sorból válogatja ki képviselőit s így fenntartva a kultúra látszatát, megőrzi a szellemi élet külső kereteit, melyek nélkül a háttérbe szorított tulajdonképpeni premier garde, a zsenik, az igazi tudósok és művészek csoportja is elsüllyedésre lenne kárhoztatva.

Ennek a hivatalos kultúrának legnagyobb zenei képviselője Hubay Jenő, aki mióta visszavonult a hangversenydobogóról (ahol ő is az igazi premier garde sorába tartozott) fáradhatatlan, eléggé meg nem becsülhető buzgalommal dolgozott a "magyar művész" társadalmi tekintélyének magasra emelésén. A háborút követő években hivatalos kultúréletünk fényét elhomályosodás fenyegette. S íme november 10-én, a Karenina Anna várva várt bemutatóján ez a fény újra felragyogott. Újra eljöttek a nyugati nemzetek szellemi előkelőségei s ha nem is vittek magukkal haza mélyebb művészi élményt, a magyar nemzet áldozatkész, aulikus pompa-szeretete bizonnyal felmelegítette kedélyüket s úgy távoztak el a ragyogó premierről, mint valami fényes, jól eltöltött estélyről, ahol a vendéglátó mellesleg zeneköltő. Úgy hisszük, helyes szempontot választunk, mikor Karenina Anna bemutatójának zenei részét is a mű dekoratív társadalmi hivatásának figyelembe vételével tárgyaljuk. Ebből a szempontból Góth Sándor librettója kitűnő szöveg: a legmagasabb orosz körökben játszódik le, a bálteremtől, a lóversenytértől a velencei éjszakáig a főúri élet számtalan vonzó mozzanatát sorakoztatja fel, másrészt kikapcsolja Tolsztoj regényének mély szociális problémáit, melyek csak megzavarták volna a díszes nézőtér ünneplő hangulatát, viszont így az egyszerű szerelmi tragédia meghat anélkül, hogy a lelkiismeretet nyugtalanítaná. Karenina haláláért a hallgató, mint a társadalom tagja, a librettó szelleme szerint legkevésbé sem érezhet magában felelősséget.

Amilyen szerencsés kézzel és körültekintéssel választotta meg Hubay szövegkönyvét, épp oly szerencsés kézzel fogott annak zenei feldolgozásához. Elhódította a nagy zenekar teljes apparátusát a legmodernebb muzsikától, hogy a múlt század eleji hangszerelés szolgálatába állítsa. Ekképp csak úgy kielégítette a technika új vívmányainak híveit, mint a régi instrumentalizálás sablonjainak hódolóit. Esztétikai szempontból talán kifogásolhatnánk ezt az eljárást, hiszen éppen az új mondanivaló teremtette meg az új nagyzenekart, tehát szerves kauzális összefüggés kapcsolja őket egymáshoz, s ezt a kapcsolatot bajosan bonthatjuk meg.

A Karenina Anna orchesztere nem követi lépésről lépésre a színpadi jellemek pszichikai kialakulását, mégis a zenei lélekrajzhoz áll legközelebb. Hubay fantáziáját ugyanis a lelki jelenségek folyamatossága, láncszerű egybefűződése helyett, egyes jellemző lelki állapotok hangulata ragadja meg. Ezek a hangulatok változatos zenei formákba öltöznek, melyek nem csak az illető hangulatra, hanem magára a dekoratív-regényes szerelmi operára is jellemzőek. A "szerelmi kettős", az "ima", a "drámai elbeszélés", a "sanszon" formái vonulnak fel egymás után s mi örömmel üdvözöljük őket, mint a régi ismerősöket, ha velük idegen városban találkozunk. Ezekben a jelenetekben bomlik ki legerőteljesebben Hubay melódiájának egész fülbemászó édessége. A Hubay dallamok érzelmes, franciásan könnyed báját vagy magyaros attila-díszítését mindnyájan jól ismerjük. A Karenina Annában ez a melodika új elemmel: az orosz népies műdal motívumával gazdagodik. Földszagú orosz parasztdal nem is illene ilyen arisztokratikus környezetbe. Azonkívül Hubay mester finom intuíciója megérezte, hogy librettója nem Tolsztoj, hanem Góth Sándor oroszságával terhes s hogy már Góth Sándor maga is francia kézből kapta a darabot. Kiváló hegedűművészünk oroszországi körútján behatóan tanulmányozta az orosz arisztokrácia és a népzene viszonyát, személyesen tapasztalhatta, hogy a balalajka-ének csak olyan népszerű szórakoztatása a főúri köröknek, mint nekünk a cigányzene. Így került azután a harmadik felvonásban stílusosan Vronszkij kezébe a balalajka, a főhős honvágyának szimbóluma.

Hubay Jenő, mint látjuk, habozás nélkül ragadja meg a legközelebb fekvő eszközöket, hogy egyéniségét maradéktalanul kifejezhesse. Nyílt, őszinte jellemétől távol áll minden dekadens rafinéria. A fényes társadalmi pozíció szülte belső megelégedettség, a skrupulus-mentes, nyugodt öntudat, friss levegője csap ki legnagyobb szabású alkotásából is. Bekker Pál panasza jut eszünkbe, aki legújabb keletű cikkében élesen kikel az erőszakolt, kombinatív modern szobamuzsika ellen, melyben a zene elvesztette kapcsolatát a reális, a társadalmi élettel s melegházi növénnyé satnyul. Hubay operája bizonyára erős pozitív támasza lesz Bekker elméletének. Erős kapcsolat a társadalmi élettel, a világfi életerős lendülete jellemzi világhírű szerzőjét és biztosítja a mű jelentőségét a közönség és a társadalomtörténész előtt egyaránt.