Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 22. szám
A magyar olvasóközönség előtt az új olasz irodalmat úgyszólván egyetlen író képviseli: D'Annunzio. (Talán még Guido da Verona.) A többiek csak nevek és nem lelkeket termékenyítő írások nálunk. Minket is gyakran elbájolt D'Annunzio muzsikája, izzó színekben pompázó képeinek varázsa, dikciójának szárnyaló lendülete, de mindig valami plakátszerűen felnagyítottat éreztünk benne, a dekadens barokk túltömöttségét, valami beteges irtózását az egyszerűvel és természetessel szemben és sohasem láttuk őt egészen igaznak, mélyen, őszintén emberinek. Közönségünk, mint mondottuk, alig ismer más modern olasz prózát, mint az övét és ezért hajlik arra, hogy az ő képére és hasonlatosságára képzelje el az egész új olasz irodalom arculatát és hogy azt higgye: D'Annunzio teatralitása, keresett pózai és túlontúl tudatos arisztikuma természetes, veleszületett mozdulatai az olasz léleknek.
Mario Puccini magyarul való bemutatkozása el fogja oszlatni ezt a tévedést. Puccini művészetében egészen ellentétes törekvések nyilvánulnak, mint a D'Annunzio-ében. Pedig ez a művészet is olasz, szeretnénk hinni: olaszabb, mint a másik. Alig harmincöt éves ez a költő, de máris vagy egy tucatnyi, biztos kézzel formált munka rajzolja elénk útjának meredeken felfelé lendülő vonalát. Kis városban született és nevelkedett és az a környezet, mely emberré válásának tanúja volt, végzetes erővel íródott bele a lelkébe. Bárhová is szakadt hazulról, mindenüvé magával vitte azt az életnézést, mely csak az otthoni környezetben alakulhatott ki benne. Ő a nagyvárosban is provinciális maradt, meggazdagodott ugyan, új, sebesebb lüktetésű ritmusokat fogott fel és őrizett meg ott a teste, de nem csinált mimikrit és dacos tudatossággal érezte és vallotta magát a nagyvárosban is vidéki embernek.
Első formakereséseinek emlékét néhány szimbolista és futurista kísérlet őrzi, de csakhamar rátalál arra az útra, mely lelki alkatának és hajlandóságainak legjobban megfelelő és a klasszikus olasz próza tradícióinak tovább fejlesztőjévé válik. Ekkor már Vergát vallja tanítómesterének.
Puccini provinciális költő. Ezt különös nyomatékkal kell megállapítanunk, ha a Puccini vidéki és D'Annunzio városi költészete közötti párhuzamot el akarjuk mélyíteni. Természetábrázolásukban ez az ellentét különösen világossá válik. D'Annunzio emberei városi emberek: városi szemekkel és városi idegekkel.
A városban emberi kéz építette monumentumok torlaszolják el érzékelésünk elől a természetet, mely eltompítva, megszűrve és emberré válva érkezik el oda. Ha ezek a városi emberek aztán kiszabadulnak hétköznapi miliőjükből tágasabb és fénylőbb horizontok közé, tágra nyílt szemekkel, izgatott figyeléssel isszák magukba ezt az új környezetet és hatalmas erejű új benyomások törnek rájuk. De végeredményben mindig csak vendégek maradnak a szabad természet ölén és csak eksztatikus pillanatok intenzitásán tudnak eggyé válni fűvel, fával, csillagos éggel és háborgó tengerrel. És ezek a pillanatok nem válthatók szavakká. Ha mégis megszólalnak, rétori emfázis árad a beszédükből, mely a természetet ragyogó színekkel festett képpé kicsinyíti és a szemlélő távolságába dobja tőle az embert. A városi ember dekoratív és allegorikus jelentőségűnek érzi a természetet, mely megmozdulásaiban őt interpretálja, színeivel és vonalaival őt dísziti D'Annunzio urbánus költészetében is csak ilyen dekoratív és allegorikus jelentősége van a természetnek és ebben a két vonatkozásban talán senki eddig nem használta ki annyira az összes lehetőségeket, mint éppen ő.
Puccini emberei lényegükben, emberi mivoltuk legmélyén vidékiek. Az ő természettel való viszonyuk magától értetődő és egyszerű. Ők nem képeknek látják a természetet, az a vidék, melyben felnőttek és emberré váltak, nem tudatos eszmélkedés és akarva-akart elragadtatás bennük, de életük folyását alakító valóság, mely kényszerűen megtárulkozik minden mozdulatukban. Ebből szükségképpen következik, hogy Puccini művészetében kis helyre szorul a képszerű természetábrázolás. Az emberek viszonya a környezet dolgaival nem problematikus nála. Az ő emberei csak akkor zavarodnak meg, csak akkor élnek át belső konfliktusokat, ha a városba szakadnak és ott csak emberek és csak emberi konstrukciók veszik őket körül. Valami démonikus félelmetességet jelent számukra a városi emberek anyaföldtől való elszakadottsága. A város a dicsőségnek és a gőgnek a szimbóluma a szemükben. Kisértő rejtelem, mely hatásaiban valami veszedelmes betegséghez hasonlatos. Itt, a város rajzában, Puccini-nál is megszaporodnak a szavak, mert a konfúzió beszédessé teszi az embert. De itt is közvetlen kapcsolatokat keres alakjai és a miliő között, mely sohasem élettelenedik nála puszta dekorációvá. Finom látása van a lokális színek számára és néhány biztos vonallal meg tudja rajzolni a teret, melyben alakjai mozognak.
De minden szavakkal való építésnek legfőbb anyaga maga az ember. D'Annunzionál a városi és Puccininál a vidéki ember.
A városi ember individuális létezést jelent, nagy mozgékonyságot, szeszélyes és pittoreszk mozdulatokat, melyeket esetről-esetre kell megindokolnia, de ezek az indoklások többnyire önkényesek, szinte aforizmajellegűek. És éppen azért könnyebb feladat novellisztikus formába fogni a városi ember tetteit, mert ezeknek adhoc-indokolása már szinte előre kirajzolja ezt a formát. A városi embernek folytonosan magyarázkodnia kell és újra meg újra kitermelnie magából a saját értelmét, mert tudatossága elejtette azokat az összefüggéseket, melyek cselekedeteit távolabbról és mélyebbről magyaráznák. De valami homályos emlékezés, valami nyugtalan sóvárgás van benne ezek után az összefüggések után. Olyan mozdulat ez a folytonos önigazolás a városi emberben, mintha örökké novellákat írna önmagából. Mert novellát írni annyi, mint a szükségszerűség látszatát adni egy véletlenségnek, megállítani, megcsendesíteni akarni az idő folyását, glorifikálni a tűnő pillanatot, mely különben elmúlnék nyomtalanul.
A vidéki ember nem novella-téma. Benne erősebb az animalis élet és kevesebb a tudatosság. Ő nagyobb összefüggésekben éli az életet, nála nem törik meg rebellis mozdulatok a tradíciók egyenes vonalát. Élete zavartalan folytonossággal teljesedik formává, melynek teljességében valami magasabb-rendű akarat céltudatossága manifesztálódik. Létezésének értelmét egyéni eszmélkedésének határain túl kell keresnünk, aminthogy ennek a távolból érkezésnek a bélyegét már külső megjelenése is magán viseli. Mert tiszta típusokat ma úgyszólván csak a vidéken lehet még találni. A városi költészet az egyénekké szakadt emberből épül, míg a provinciális költészet típusokká fogja össze az embereket. A látás intenzitásán múlik csupán, hogy mi lesz ezekből a típusokból: csinos genre-képek-e vagy mélyértelmű szimbólumok. Puccini provinciális költészetének legfőbb jelentőségét éppen a tipikus átlelkesítésében kell keresnünk.
Mindaz, amit eddig mondottunk, mesterséges tisztánlátással határolja el a dolgokat, melyek a valóságban összefolyóbbak. Rá akartunk világítani arra, hogy meggyőződésünk szerint a városi költészet legkínálkozóbb epikus formája a novella, míg a vidéki költészeté a regény.
Mégis: D'Annunzio regényeket írt és Pucciniban eddigi kritikusai a novella-írót magasztalják. De míg D'Annunzio regényei csak felpuffasztott novellák, addig Puccini novellái talán útját jelzik egy megírandó regénynek, mely ezt a fogalmat legmélyebb értelmében fogja valósággá éleszteni.
A most magyarul megjelent "La vergine a la mondana" még nem ez a regény. Talán nem is regény abban a mély értelemben, mely a különböző formákat a világ dolgait felfogni akaró léleknek különböző mozdulataiból érti meg.
A novella - tárgyától függetlenül - mint tiszta forma, mindig valami az intellektus síkján elhatároltat jelent, mely csak annyit fog meg az ábrázolandóból, amennyi ezek közé a prekoncipiált határok közé belefér. A novella, mint forma, még ha szentenciózussá válik is, se megy túl soha az emberinek a horizontján.
De a regény körül mindig transzcendentális fuvalmak fújnak. Mert regényt írni annyi, mint formaprincipiummal elfogadni valamit, ami több és magasabb, mint az ember, valamit, ami lényegében intellektuálisan fel nem fogható. Regényt írni annyi, mint megmutatni, hogy tudunk erről a magasabb rendű formáló principiumról és hogy munkájának ritmusát megőrizte a testünk. Emberi történés az anyaga a regénynek, de az író feladata itt csak az, hogy készségessé tegye ezt az anyagot a transzcendentális formáló munka ritmusának felfogására. A regény egy végtelen recitativó, melynek szavai akkor fogynak el, mikor ez a ritmus már egészen pregnánssá és értelmessé vált rajta. De nem kezdődik a kezdetével és nem végződik a végével. A regény, mint forma, sohasem teljesedhetik az intellektus síkján.
Ebben az értelemben nem regény még a "Vergine". Mert egyetlen konfliktust ábrázol: a vidéki ember harcát a várossal. Egy kis festő a főhőse, aki ki akar szakadni abból a környezetből, melyben született és más, szabadabb, függetlenebb életet akar élni. A dicsőség után vágyakozik, nagy képekben kívánna monumentumot emelni önmagának és minden vágyakozásának szimbóluma a város: Róma. De szüleinek akarata, azok a tradíciók, melyek egész lényét átitatták: a kisváros - erősebbek rebellis vágyainál és visszatérítik arra az útra, melyet a sors számára előre kirajzolt. Ez a sors-motívum végighúzódik az egész művön és a regény levegőjét érezzük valahányszor csak felhangzik. De végeredményben mégis csak novella marad ez az írás. Mert formailag egy gondolat keretei közé zártan jelenik meg, ez a gondolat mint a főhős önigazolása szerepel és az elbeszélés végén szentenciózussá válik. Puccini tipikusnak látja az embereit, úgy formálja meg őket, hogy lehetne regényt írni belőlük, lépten-nyomon érezzük is könyvében a regény felé haladás tendenciáját, de a "Vergine" még nem ez a regény. Csak útmutatás, mely nagy dolgokra tesz minket várakozóvá.
Kritikusai a részletfestés művészetét dicsérik Pucciniban. De azt mondják, hogy a részleteket nem sikerült eddig egésszé összefognia. A novella kerekségét és zártságát kívánnák a regénytől is. De Puccini regényt akar írni. És kompozíciójának laza volta számunkra csak annyit jelent nála, hogy mélyebb és tejesebb koncepciója van a regényformáról, mint kritikusainak. Talán éppen a kritikának tett öntudatlan koncesszió következménye az hogy a "Vergine"-ből még nem lett igazi regény.
A nagy háborút Puccini mint gyalogos-hadnagy az első vonalban élte végig. A lövészárkokban sínylődő névtelen százezrek egyike volt és a fronton töltött idő nagy tanulsággá, egész lényét átformáló élménnyé vált számára. Az emberi létezés teljes, tiszta és egyszerű koncepciójává készül megérni benne ez az élmény. Mert a polgári rend nyugalmából kiszakított test drámáját élte meg önmagán a lövészárokban: a halálos kimerültséget és az álom boldogságát, az éhezés kínjait és a jóllakottság gyönyörét, a halálfélelmet és a mindenáron élni akarás brutális erejét. A megszótlanodott, magára maradt test egész mivoltában megtárulkozott előtte és ott először érezte meg teljességében azt az ősi matériát, melyen a lélek lázongásai és küzdelmei lejátszódnak.
Európa szerte az összes értékek átértékelésének folyamata indult meg most a lelkekben. A háborús lelkesedés nagy tömegek életének adott határozott irányítást, a megáradt fiatal vér elhomályosította a szemeket és pökhendi magabízással harsogta túl a pacifista kritika tiltakozó intelmeit. De aztán hirtelen elapadt ez az áradás, a vak lelkesedést nagy kijózanodás váltotta föl, a halálos mámorból felébredt ember elkeseredett szégyenkezéssel eszmélt rá, hogy céltalanul pazarolták a vérét, céltalanul fárasztották meg testének cselekvő lendületét.
A felgerjedt lélek nagy, értelmes egységgé érzi össze a világ dolgait, mely menten értelmetlen darabokká hullik széjjel, mihelyt meglankad ennek a nagy, összefogó mozdulatnak az ereje. Pedig a lélek legfőbb tápláléka az egység érzése, melyet szép, egyszerű szóval hitnek hívnak és életben maradása nem is lehetséges sokáig e nélkül a táplálék nélkül. Az európai ember vitalitásáról tanúskodik, hogy legjobbjaink ismét világnézeti problémákkal viaskodnak, mert érzik, hogy az új szintézis megteremtése létkérdésévé vált az európai kultúrának. A racionalizmus százada után ma újra metafizikus vágyakozások ébrednek az emberek szívén és a huszadik századnak ez a tétova és kétségbeesett istenkeresése talán a legmegrendítőbb színjáték, ami a történelem kezdete óta az emberi eszmélkedés birodalmában lejátszódik.
Puccini a kiválasztottak érzékenységével figyeli és tudatosítja magában a háborútélt embert. Minél messzebbre haladunk egyre fejlődő oeuvrejében a "Vergine"-től, annál tisztábban bontakozik ki az írónak az az akarása, hogy időtlenül érvényes monumentumot emeljen a háborútélt léleknek. Utolsó nagy munkája a "Dove é il peccato é Dio" már egészen közel jutott a kitűzött célhoz. De hogy ezt a Puccini művészetében lefolyó nagy átalakulási processust szemléletesebbé tegyük, még egy közbeeső írásáról is meg kell hogy emlékezzünk. A "Viva I'anarchia" ez a könyv, mely a "Racconti cupi" című novellás kötetén kívül talán a legjobban foglalkoztatta a kritikát és a legtöbb elismerést aratta Olaszországban, de külföldön is. A "Viva I'anarchia" a háború reakciójaként jelentkező kiábrándulás lelkiállapotában született. Egy naiv és idealista könyvügynök a hőse, aki az olasz klasszikusok sorozatos új kiadásával a táskájában beutazza Itáliát Lombardiától Szicíliáig. Félénk természetű, világtól elzárkózott, üzletekben járatlan ember ez a könyvügynök, akit csak az eszméért való önzetlen lelkesedés tudott milánói könyvesboltjának magányából kimozdítani. De jó megfigyelő és tapasztalataiból le tudja vonni a tanulságot. Vállalkozása természetesen kudarccal jár, mert az emberek nem olvasnak könyveket és ha mégis, akkor se a klasszikusokat, de azokat a csábító, színes címlapokkal díszített érzékcsiklandó regényeket, melyekkel az utóbbi időkben a kiadók elárasztották Olaszországot. Az író gyorsan lepergő jelenetekben rajzolja meg az alakját, de jellemző művészete érett teljességében pompázik föl ezekben a rajzokban. Szatírája mindig az eleven húst éri, de élét letompítja az a nagy termékeny részvét, amit embertársaival szemben érez. Hőse mindig a szemlélő távolságában marad, de érezzük, hogy ebben a távolmaradásban valami határozott konklúzió érik, mely a sok szertehulló epizódot keményvonalú értelmi egységbe fogja összefogni. A könyv végén aztán valóra is válik a várakozásunk: "Viva I'anarchia!" Jöjjön a forradalom, az a földrengés, mely elpusztítja majd a romlásra érett régi világot. De már itt is, ezen az elkeseredett megállapításon is keresztül dereng az író bontakozó hite és potimizmusa: a régi helyén fel fog épülni az új világ. "Ha ökörcsorda gázol át egy hangyabolyon, az életben maradt hangyák tovaköltöznek és új hajlékot építenek maguknak." Ugyanaz a bölcs és szelíden ironikus hang ez, mely már a "Vergine"-ben is megcsendült. De a "Viva I'anarchia" emberei még egész létezésükkel itt vannak ezen a földön, még apró anyagi elégedetlenségeik vannak csupán, melyek csak tömegbe terelve tudják kiépíteni a forradalom történelem-formáló mozdulatát. Annak az átmeneti lélektelenségnek a stádiuma ez, melyet a háború után valamennyien végigéltünk.
De a lélek éhsége csakhamar hangosabbá válik a test elégedetlenségeinél. A "Dove é il peccato Dio"-ban a háborús élmény elmélyült és már az egész embert hatalmába kerítette. Cselekménye nem háborús kulisszák között játszik, kisvárosi miliő, emberek, mozdulatok rajzolódnak újra elénk, mint Puccini előbbi könyveiben is. De a jólismert anyag új értelmet kapott ebben az írásban. Aroldo gyötrelmes lelki harcaiban a háborút élt lélek istenhez vágyakozása izzik és a háború tanulsága vitte el Puccinit ahhoz a megismeréshez, mely a könyv paradox szerűen ható címében találta meg legerőteljesebb kifejezését: ahol a bűn van, ott van az isten. A végső dolgok megismeréséig, a valóság gyökeréig: az istenhez, csak a cselekvővé vált életen, a szenvedélyek viharain, a megáradt vér vad, erőszakos mozdulataiban lehet elérkezni. "Taníts meg a bűnre" sikoltja Aroldo haldokló nagyanyjának, aki Aroldo szemében az élet sötét, bűnterhes titkait szimbolizálja. És mély megrendülés kell, hogy erőt vegyen mindenkin, aki ezt a sikoltást meghallotta.
A sok könyvtől ez egy könyv felé, a sok problémától az egyetlen probléma felé haladt Puccini "Vergine" és a "Dove é il peccato" között elmúlt időben. És ez az út a kiválasztottak útja. Látása átfogóbbá és egyszerűbbé vált, szavai megkevesbedtek, de erejük megsokszorozódott.
Hisszük: Manzoni óta ő az első olasz, aki építőszerephez jut a világirodalom épületén.