Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 21. szám · / · Pikler J. Gyula: A pénz vásárlóereje és az infláció
Hogy hogyan alakítandó mármost a kifejtett felfogás és megállapítások alapján egy gyakorlati pénzrendszer illetve egy Nemzeti Banktörvény úgy, hogy erre a pénzhamisításra tér és lehetőség ne nyíljék, úgy, hogy a rendszernek a keretében ne bocsáttathassék ki a kormányzat számlájára sem több pénz, mint amennyire nézve záros határidejű végső kereslet, azaz záros határidejű és hatályos (mert igénybe vehető anyagi javak által biztosított), visszaszolgáltatási kötelezettség áll fenn valaki vagy valakik részéről, hogy hogyan alakítható a Jegybanktörvény úgy, hogy a Jegybank illetve annak az óvadéka anyagi garanciát vállaljon és vállalhasson a közönséggel szemben a kormányzat számlájára kibocsátott pénzeknek a záros határidejű rekurrenciájáért is, [*] hogy hogyan alakítható tehát a szerkezet úgy, hogy az abban kibocsátott minden pénz tisztán kölcsönadott cédula, tisztán pénz és tisztán "jelpénz" és semmiképpen nem saját anyagértékű áru legyen, [*] annak a részletes kifejtését egy külön cikk számára kell fenntartanunk. Itt csak általánosságban és csak elvi, absztrakt formulázásokban soroljuk fel a következő pontokban azt, hogy melyek az ilyen "tiszta jelpénz" rendszernek a fő különbségei az áruvaluta (aranyvaluta) rendszertől és melyek a fő előnyei felette.
1. Az e rendszer alapján kibocsátott jegyekért nem a kormányzat felelős politikailag, hanem a Jegybank és annak az óvadéka felelős anyagilag a pénzt jóhiszeműen elfogadott és magát a pénzre bízott közönségnek, úgy hogy a pénz a közjognak a hatálytalan védelme alól teljesen a magánjognak a hatályos védelme alá kerül. A pénz, amely természete és rendeltetése szerint csereeszköz és mint ilyen a közgazdasági szervezetnek a vére, azaz a közgazdasági szervezet belső anyagcseréjének a közvetítője és vivője, visszaadatik ezen egyedüli és természetes rendeltetésének és megszűnik politikai, kormányzati és hatalomnyújtási eszköz lenni (ami nélkül egészséges és végleg biztosított egészségű pénzrendszer eleve nem is képzelhető). [*]
2. Az így kibocsátott pénzjegyekkel lehet - és semmi mással nem lehet: adókat fizetni, közüzemek áruit és szolgáltatásait igénybe venni és jegybankilag leszámítolt váltókat beváltani és nincsen is több forgalomban belőlük, mint amennyi ezekre a végcélokra (ennek a "végső kereslet"-nek a kielégítésére) szükséges (minek folytán az "infláció" is végleg ki van zárva) és végül velük magánügyletekből eredő, "törvényes pénzben teljesítendő" fizetéseket teljesíteni (amely fizetések azonban csak közbülső és kitérő állomásai és funkciói a pénz azon körfutásának, amelyet az a kibocsátó helytől elindulva és oda záros határidő alatt visszatérve végez), de nem lehet őket a Jegybanknál semmire sem (semmi árura sem) "beváltani". Ez nem áru-pénz, hanem hitelpénz. A kormányzat is csak egyik adósa, kontingentált és örökké prolongált hitelű ("függő kölcsönt" élvező) adósa a Jegybanknak, amely utóbbi azonban ezért a kölcsönért éppen úgy felel óvadékával a közönségnek, mint többi kölcsönnyújtásáért. [*]
3. Az arany ebben a rendszerben természetesen éppen olyan szabad áru, mint minden más termelhető jószág és természetesen olcsóbbá is válik (valószínűleg 35-40 %-al olcsóbbá) az illető országnak a szabad piacán, mint az aranyvalutás országokban, ahol az aranynak a névleges ára mesterségesen van az aranyvalutának két alapvető és parallel intézménye: a "szabad veretés" és a "készfizetés" által megkötve.
4. Az illető ország így felszabadul az aranybányákkal bíró (aranytermelő) országoknak (mint amilyen főképpen Anglia) a gazdasági kiaknázásától és kizsarolásától (l. A VI. szakasz 5. pontját), szintúgy a teljesen inorganikus aranyfedezeti rendszernek az akadályvetéseitől és rossz következményeitől, az aranyfedezeti arány által parancsolt inorganikus "diskontpolitika" következményeiként fellépő gazdasági krízisektől (l. A IV. szakasz 2. pontjának a 7. bekezdését) és örökké stabil értékmérőhöz jut (l. A VI. szakasz 2. pontját).
5. Az arany a múltban sem volt a pénznek mint pénznek az értékadó tényezője, hanem ritkasága és áruértéke alapján gát akart lenni inflációs (nem-rekurrens) pénzeknek a korlátlan kibocsátása ellen. Láttuk azonban egyrészt azt, hogy a kényszerűen-rekurrens pénzeknél, tehát normális időkben és normális ügyvezetés mellett ilyen gátra nincsen szükség, sőt hogy ezek tekintetében a gát csak bajokat okoz, amennyiben az ilyen, szükséges és hasznos pénzeknek a kibocsátását költségessé teszi, nehezíti és gátolja és hogy az aranyvaluta normális időkben maga okoz ("szabad veretés" intézménye révén) bár kisebb mértékű, de állandó inflációt (nem-rekkurens pénzeknek a keletkezését), míg másrészt azt, hogy abnormis időkben a kormányzatok mindig és mindenütt könnyen túltették és túlteszik magukat ezen a gáton, úgy, hogy itt viszont ennek a gátnak semmi haszna nincsen, hogy tehát ennek a gátnak csak kárai vannak, a gát a dolgoknak csak a normális menetét gátolja, az abnormis menetét nem. Az alapvető hiba abban van, hogy a pénztermelést, a közgazdasági szervezetnek ezt az életfontosságú fiziológiai funkcióját, éppen úgy nem szabad kormányzati kézre bízni és kormányzati eszköznek meghagyni, mint ahogy nem szabadna az egyéni szervezetben a vérképzésnek vagy a vérkeringésnek az irányítását az agy tudatos, azaz lassú, késedelmes és tévedéseknek alávetett meggondolásaira bízni. Minél életfontosságúbb egy biológiai funkció, annál kevésbé lehet azt az agynak a tudatos meggondolására, hanem annál inkább kell azt a reflexeknek az automatikus működésére bízni és ez éppen úgy, sőt fokozott mértékben áll a legkényesebb és legbonyolultabb szervezetre: a közgazdasági szervezetre nézve.
6. Az "árupénzrendszer" (az aranyvaluta-rendszer) és a "tiszta jelpénzrendszer" közti egyik elvi és alapvető különbség az, hogy az első (az árupénz-, illetve aranypénz-rendszer) szabad (nyitott) pénzrendszer, a kötetlen pénznek a rendszere, amelyben az illető ország pénzét (a "szabad veretés" intézménye révén) mindenki csinálhatja és szaporíthatja, nem csak az illető országnak minden lakója, hanem idegen országoknak az aranybányákkal bíró lakossága is és amelyben a Jegyintézetnek az aranyfedezetét (a "készfizetés" és "beváltás" intézménye révén) mindenki csökkentheti, amely rendszerben tehát csak éppen maga az illető ország Jegyintézetének a keze van megkötve a csak nehezen és nagy költségekkel szaporítható "fedezeti" aranyhoz való reláció által, míg a második: a tiszta jelpénzrendszer, a kötött (kötött keletkezésű és kötött menetű) pénznek a mások számára zárt rendszere, amelyben tehát az illető országnak a pénzét csakis a Jegyintézete csinálhatja és szaporíthatja, illetve a közgazdasági szervezet csinálja saját magának úgy, hogy a polgárság egyik része az óvadékot (ami, minthogy tovább is változatlanul jövedelmező javaknak csak a biztosítéki lekötéséről van szó, könnyen és költségek nélkül történik) szaporítja és a másik része újabb és külön anyagi biztosíték (záros határidejű visszaszolgáltatási kötelezettség) ellenében, kér kölcsön jegypénzt, Jegybank-cédulákat.
7. A mondottak alapján világossá válik a II. szakasz 2. és 3. pontjában felemlített két, eddig rejtélyes volt jelenség, azaz az is, hogy miért esett a háború első felében az aranyfedezeti aránynak a változatlansága dacára a német pénznek a kurzusa és hogy miért maradt viszont, dacára az aranyfedezet és aranytartalom teljes hiányának a múlt század végén stabil Brazília pénzének a kurzusa. A német pénznél ugyanis változatlan maradt az aranyfedezeti arány (amely, mint láttuk, teljesen közömbös), de szaporodott magában a kibocsátott pénzben a fölös (hamis, nem kurrens) és csökkent a kényszerűen kurrens, valódi, hitelpénznek a mennyisége, (ami a döntő a pénzértékre nézve), míg a Brazíliai pénzben a teljesen közömbös aranyfedezet eltűnt ugyan, de nem változott az (egyedül fontos) arány a kényszerűen rekurrens és a nem rekurrens pénz között.
8. Ami mármost az ilyen tiszta jelpénznek a külföldi értékelését (a külföldi kurzusát) illeti, itt csak annak a hangsúlyozására szorítkozunk, amit még kifejezetten "metallista" írók is (mint pl. Lansburg) kifejezetten elismernek és pedig mint alapvető és magától értetődő tételt (tényleg az is), hogy t.i. valamely ország pénzének a külföldi vásárlóereje és értéke ("kurzusa") végső sorban nem függhet semmi mástól, mint attól, hogy azért a pénzért az illető pénznek a belföldjén milyen és mennyi exportálni kívánt és exportálható árut lehet kapni. Ha pl. egy gyarmatáru-kereskedőnek egy cifra és érthetetlen jelekkel telenyomatott papírost fogunk megvételre kínálni, amelynek a neve "taél", ő azt szívesen meg fogja venni, mihelyt biztonságot nyújtunk neki arra nézve, hogy ennek a papírosnak ennyi és ennyi darabjáért ennyi és ennyi dekagramm teát lehet Kínában kapni és onnan exportálni és - hacsak nem numizmatikai pénzgyűjtő - semmi más körülmény, sem Kínának a pénzrendszere, sem a kínai taéleknek a fedezeti aránya, sem a kínai pénznek a nevezője (az egysége), sem Kína kereskedelmi vagy fizetési mérlege, stb. Stb. Nem fogják érdekelni. A kérdés teoretikus részleteire az itt rendelkezésre álló keretben nem térhetünk ki, hanem utalva az e pont elején alapvetőnek jelzett tételre itt csak annyit jelzünk, hogy azok a magyarázatok, amelyek a pénznek a külföldi értékelését a fizetési mérlegnek és a "kereskedelmi mérleg"-nek az alakulására vezetik vissza, hogy mindezek a magyarázatok összetévesztik az okokat az okozatokkal, amennyiben ez a két mérleg nem causalis tényezője a pénzértéknek, hanem együtt és párhuzamosan alakul mindakettő a fölös javaknak és a fölös pénznek a mennyisége szerint, amennyiben tehát mind a kettőnek az alakulását a pénzért kapható és exportálható javaknak a mennyisége (azaz pénzoldalilag a fölös - inflációs - pénznek és áruoldalilag a fölös, azaz a piacra kerülő javaknak - áruknak - a mennyisége) szabja meg. Semmilyen gazdasági folyamat nincsen végig analizálva és tisztázva addig, amíg a pénzt, amely csak csereeszköz, ki nem küszöböltük és amíg meg nem állapítottuk, hogy milyen és mennyi javak vagy munkák cseréltetnek vagy kívánnak cseréltetni (a pénz mint csereeszköz segítségével) milyen és mennyi más javakkal vagy munkákkal. A kereskedelmi mérleg árujelenség és nem pénzjelenség.
9. Ami végül azt a kérdést illeti, hogy mi az ilyen tiszta jelpénznek a nevezője (az egysége), erre a tisztán akadémikus és semmiképpen nem gyakorlati jelentőségű kérdésre itt nem térünk ki, csak annyit jegyzünk meg itt ebben a tekintetben, hogy a tiszta jelpénznek a nevezője nem egy konkrét áru, hanem egy hányados: a kibocsátott (kifizetett) és a visszavárt (záros határidőn belül esedékes) pénzmennyiség közti viszonylatnak a hányadosa, amely hányadosnak egy jó pénzrendszerben állandóan 1-nek vagy legalább az 1-hez lehetőleg közelállónak és változatlannak kell lenni. Egyebekben utalunk a VI. szakasz 2. pontjában a stabil értékmérőre vonatkozólag mondottakra. Gyakorlati jelentősége a kérdésnek abszolúte nincsen, mint ez különben az irodalomban is az eléggé tisztázott dolgok közé tartozik és mint ez magából a fentebb említett taél példából is eléggé kitűnik.
[+]
[*]
[*]
[*]
[*]